Békés Megyei Népújság, 1985. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-28 / 279. szám
1985. november 28., csütörtök II80 éves Zakar Tibor festőművésznél, Sarkadon HANGSZÓRÓ Sarkadon a Nagymező utcai családi otthonában, barátságosan fogadott bennünket a 80 évet a napokban betöltött festőművész-nyugalmazott rajztanár. Gyakran keresik fel otthonában a rokonokon túl a sarkadiak és idelátogatók egyaránt. Lakásában az előszoba műterembenyomást kelt. Kész és félkész képek, ecsetek jelzik, hogy ma is dolgozik. A szoba fala tele festményekkel, egyesek a falhoz támasztva hívják fel a figyelmünket. Meghatódottan fogadja a köszöntésünket, ismerkedünk új képeivel. Zakar Tibor édesapja régi sarkadi család sarja volt, fiatalon, 1915-ben halt meg. Édesapja banktisztviselőként dolgozott Temesváron, ott ismerkedett meg feleségével. Fiuk, Tibor Temesváron született 1905. november 9-én. Családi támogatással tanult, így végezte el a gimnáziumot Nagykanizsán ezer- kilencszázhuszonhétben. Már középiskolás korában megmutatkozott rajzkészsége, s az ecset forgatását is gyakorolta. Képzőművészeti Főiskolán a tájképfestészetet Besz- nai István, az akvarellfesté- szetet Edvi Illés Aladár tanároktól tanulta. Tanulmányai befejezése után több alkalommal végzett stúdiumokat Olaszországban és Ausztriában. Képei már főiskolás korában kiállításra kerültek, ma is szívesen emlékezik vissza arra, hogy elsőként eladott akvarellképéért 20 pengőt kapott. Első önálló kiállítását szülővárosában Temesváron mutatták be 1932-ben. Erről a következőket olvashatjuk a Temesvári magyar Déli Hírlap 1932. szeptember 5-i számában: „Zakar Tibor festőműA festőállvány előtt... vésznek, a budapesti képző- művészeti akadémia tanársegédének kiállítása ma nyílt meg a Széchenyi-palotában. E reprezentáns tárlat, amely a piktúra minden ágát felöleli, a művész . kiérett széles tudásának leggazdagabb bizonysága. Zakar Tibor az olajfestményben, akvarell- ben, pasztellben, rajzban egyformán erős és minden ízében haladó művészete a legteljesebb dologi készség alapján áll. Elragadóan finom poetikus meglátás szülöttei a tájképek, amelyek ugyanakkor a lokálkolorit minden sajátosságát bírják. Rendkívül jellegzetesek az olasz, magyar alföldi és romániai vidékek. Különösen megragadta figyelmüket a Taor kínai várkapu, a teljesen modern szicíliai udvarrészlet, a velencei templom és a bájos, piros kerítéses parasztházikó. A alföldi táj, a vadvirágok mély horizontjával nyugodt előkelőségében megkapó. Egyetlen pasz- telljében a pasztell minden finomságát és puhaságát bírja a művész. Rajzai erőteljesek. A kárvallott című kép egészen nagyszabású alkotás. Portréi erőteljesek és lelkiesek. Bravúros anatómiai tudás záloga az akt. Zakar Tibor kiállítása minden bizonnyal nagy közönséget fog vonzani, amely ritkán lehet tanúja hasonló sokoldalú és választékos művészetnek.” (Flaneur.) Fotó: Fazekas László Ez a méltatás lendületet adott további munkájához, és elismerő sorait 53 év távlatából is elmondhatjuk. A rákövetkező két évtized nem kedvezett a festészetnek, s így más irányú munkát is vállalt. 1938-ban költözött Sarkadra, azóta itt él. 1950- ben rajztanárságot vállalt. 1967-ben ment nyugdíjba. A nyugdíjas éveiben újabb lendületet vett alkotói kedve. Képei közös kiállításon szerepeltek Békéscsabán. Gyulán, Sarkadon. Többször rendezett egyéni kiállítást is. A legutolsón, 1984 novemberében a Sarkadi 1. sz. Általános Iskola galériájában mutatta be közel száz tájképét, akvarelljét, pasztellképeit. H. J. Mire fordítják a közművelődési alapot? n z utóbbi hetekben tetemesen megnőtt az Országos Közművelődési Tanács postája. Rendre érkeztek a pályázatok a legkülönbözőbb művelődési intézményektől, szervezetektől, egyesületektől azzal a céllal, hogy megnyerjék elképzeléseikhez az országos közművelődési alap anyagi támogatását. Az OKT pár éves jól bevált, gyakorlatához híven az idén is irányelveket tett közzé, s ezekben a video-, illetve a számítástechnikának a művelődésben betöltendő szerepére, valamint a városok és környékük, a körzetek művelődési intézményeinek összehangolt tevékenységére hívta fel a figyelmet. A pályázati igények ezúttal is meghaladják a közművelődési alap pénzügyi kereteit, összességében mégis örvendetes a nagy érdeklődés, mert azt jelzi, hogy a szakemberek fontosnak ítélik a korszerű technika közösségteremtő, közművelődési lehetőségeit, másrészt azt, hogy az egymástól gyakran elszigetelten működő, anyagi és szakmai gondokkal küszködő kis művelődési otthonok együttműködésével megsokszorozható az erő. A kormány 1974-ben hozta létre egyik bizottságaként az Országos Közművelődési Tanácsot, és az országos közművelődési alapot, ez utóbbi feladatául adva, hogy támogassa a központi szándékok érvényre jutását, karolja fel és segítse elterjeszteni a progresszív tartalmú közművelődési kísérleteket, az újszerű formákat. A pénzügyi alap megteremtésével tehát nemcsak az erkölcsi, a szakmai, hanem az anyagi támogatásra is mód adódott, s erre nagy szükség :s y„olt. Az intézmények költségvetése ugyanis az idő tájt is meglehetősen szűkös volt, és még inkább az napjainkban. Ám az alap sem adhatta számlálatlanul forintjait, az évenkénti 70— 100 millió forint mindig kevesebb vor a kelleténél, jó néhány érdemleges pályázatra az indokoltnál kevesebb jutott, de nagyon sok kísérlet és kulturális vállalkozás jutott révbe általa. Az OKT-nál az egyik legsikeresebb akcióként a lakótelepi klubhálózat megteremtését említik. Viszonylag gyorsan felismerték, hogy a közművelődés fehér foltjai országszerte a gombamód szaporodó lakótelepek, s ha már méltó művelődési központok a pénzhiány miatt nem épültek, valamilyen átmeneti megoldást kellett keresni. A lakóklubok — melyekből ma már mintegy 300 működik Budapesten és nagyvárosainkban — ebbe a koncepcióba illeszkednek bele, és kissé már túl is mutatnak önmagukon. A mai igényeknek megfelelő, meghitt hangulatú kisközösségekké váltak, és sok helyütt olyan lelkes hivatásos és amatőr népművelőket vonzottak magukhoz, akikre a későbbiekben is építeni lehet. Ugyancsak az országos közművelődési alap támogatásával épült ki országszerte sok helyütt a települések könyvtári ellátó rendszere. A falusi bibliotékák például évek óta küszködnek, hogy szerény költségvetésükből frissítsék, gazdagítsák könyvespolcaikat, az emelkedő könyvárak azonban ezt a törekvést nehezítik. De mindettől függetlenül is felmerült néhány éve. hogy nem lenne-e célszerűbb az egymástól függetlenül és egymással párhuzamosan futó vonalakat valahol egy pontban összehozni, az újabb beszerzéseket egyesíteni, afféle tápraktárakban, ahol ki-ki bizton megtalálja az olvasói által kért könyveket. Ma már a követendő példák sorakoznak. Napjainkban vannak kialakulóban hasonló céllal — főleg a kistelepülések igényesebb művelődését, szórakozását szolgálandó — az úgynevezett műsorellátó központok. Ezek többnyire megyei művelődési házakhoz kapcsolódnak, és arra vállalkoznak, hogy ízléses, színvonalas műsorokat szervezzenek a falvakba, a községekbe — elfogadható áron. Bevonják ebbe a helyi művészeket, és az elismert, népszerű amatőr együtteseket is; az első tapasztalatok, például Vas vagy Komáronj megyében, kedvezőek. A célok között nem utolsó, hogy a falusi, gyakran félállású, szakmailag kevéssé felkészült művelődési otthon igazgatókat megszabadítsák a sekélyes műsort drágán adó haknibrigádoktól. Az évtizedes tapasztalatok azt bizonyítják, hogy az érdekes és tartalmas programok becsalogatják a közönséget a művelődési intézményekbe, s egy-két éve nagy vonzerőnek bizonyul, főleg a fiatalok számára a video és a számítógép. Az OKT már az idei pályázatokat megelőzően is közreműködött ezeknek az eszközöknek és a hozzájuk való műsoroknak, a szoftvereknek az elterjesztésében. Ez ideig a közművelődési alap támogatásával nem kevesebb, mint 400 videokészülék jutott e] a művelődési intézményekbe, és ez a nagyon is kézzel fogható támogatás folytatódik a jövő esztendőben is. Az újabb pályázatok beküldési határideje: 1986. február. Változatlanuli feladatának tekinti az OKT közművelődési beruházások segítését is. Aligha épült volna fel jó néhány intézmény az alap közreműködése nélkül. Ott vannak a forintjai a Szolnok Megyei Művelődési Központ falaiban csakúgy, mint a szombathelyiben, a dombóvári vagy a bonyhádi művelődési házéban. A beruházási pályázatok elbírálásánál a fő szempont mindig is a „fghér' foltok” gondjainak enyhítése volt, az ma is, emellett azonban előnyben részesítették az olyan építési terveket, amelyek a korszerűbb közművelődést kívánták szolgálni. A siker reményében pályázhattak például az olyan falvak, városok, ahol a korábban épült nagytermes művelődési házat emberi léptékűvé kívánták átalakítani, ahol kistermekben, klubszobákban, szakköri helyiségekben képzelték el a jövőt, csak éppen kisebb-nagyobb meny- nyiségben a pénz hiányzott. Az alap arra sohasem vállalkozott, hogy maga vállalja át teljes egészében a helyi tanácsok, alkalmasint a vállalatok feladatát, benne azonban a jó szándék, a helyi társadalmi összefogás rendszerint partnerre talált. Olykor a pályázaton elnyert összeg adta meg a bázisát a későbbi lakossági, vállalati felajánlásoknak. M indez a most befejeződő tervidőszak^ is jellemző volt, azzal a különbséggel, hogy a segítség főleg a felújításokhoz kapcsolódó rekonstrukciókra, bővítésekre irányult. Nem is elsősorban anyagi okokból, az e célra fordítható évi 30—50 millió forint ugyanis a nehezebb gazdasági helyzetben sem csökkent (igaz, nem is emelkedett). Bebizonyosodni látszik azonban, hogy a felújítások, rekonstrukciók révén gyakran minőségileg is új értékek jönnek létre, s erre Hajdú-Bihar, Békés, Szolnok, Zala megye számos példát adott. A szigetvári régi művelődési ház átalakításával és bővítésével — gazdaságosan — új művelődési tereket nyertek, tévészobát, olvasótermet rendezhettek be. A Nógrád me- gyi Cereden a tanácsháza most folyó bővítésének eredményeként várhatóan kis művelődési otthont is kap a lakosság, a Baranya megyei Magyaregregyen egy régi szép svábház pedig már a művelődést szolgálja. Deregán Gábor Síppal, dobbal... . . . kellett volna hirdetni, hogy most mi, Békés megyeiek kerülünk terítékre péntek reggel a közkedvelt magazin- műsorban, a Jó reggelt!-ben. De mert ez nem történt meg, a buszon, reggeli futás közben, aztán telefonon érdeklődtek egymástól az emberek, ki mit hallott: lesz-e főiskola, hogy áll a sportcsarnok, mennyire és miben vagyunk elmaradva az országos átlagtól, szóval, hogy milyen is szűkebb hazánk pillanatnyi helyzete. A kép reálisra sikeredett. Sem szebbnek, sem jobbnak nem mutattak bennünket a megszólaltatottak, mint amilyenek vagyunk. Kevés a kórházi ágyryak, baj van a víz minőségével, elhanyagolt az út- és szénnyvízhálózatunk és még sorolhatnám. Csak akkor hegyeztem jobban a fülem — még a forró pirítós- kenyeret is a markomban felejtve közben —, mikor arról hallottam, hogy az utóbbi években a legnagyobb előrehaladást az általános iskolai hálózatunk fejlesztésében értük el. Hűha — gondoltam —, akkor más területeken fele sem tréfa, ahogyan állunk. Mert például a szükségtantermek számában ma is élen járunk és sokáig verhetetlennek tűntünk. De miért keresném a kákán a csomót, mikor a műsor végül is színvonalas és jó volt, s megerősített abban a meggyőződésemben, hogy a rádióban kezdünk, mártmint megye, divatba jönni. Felfigyeltek ránk, s ez jó, hiszen jó ideig mintha elfeledett sarka lettünk volna az országnak. Pedig mi, akik itt élünk, ha morgunk, veszekszünk és kesergünk is olykor-olykor hátrányos helyzetünk miatt, ide kötődünk, ide tartozónak érezzük magunkat. Nem elég Mert valahová tartozni kell. S hogy ez mennyire nem könnyű, arról Szél Júlia Értékmegőrző című sorozatának legújabb adása, a Hová tartozom? keresett választ. A korábbi előadásban a funkcióját egyre botladozóbban ellátó család került terítékre, most pedig a lakókörnyezet, a munkahely, a baráti vagy egyéb társaság. A riportokból az derült ki, hogy az egyén felelőssége a kapcsolatkeresésben elsődleges. Csakhogy képességét erre elsősorban a családban szerzi meg. Az a gyerek, akinek a szülei is néptáncosok voltak, az igazi közösséget ugyancsak egy amatőr néptánccsoportban találta meg. Az ifjúházas pedagógus férfi és felesége viszont panaszkodott a magányra. Arra, hogy nehezen ismerkednek az emberek. Szántam azt az édesanyát, aki — faluról Pestre kerülve — búskomorrá vált, lelkibétéggé. Elvesztette azt a jól ismert közösséget, amelyben korábban élt, azt a munkahelyet, ahol tisztában volt értékeivel, munkája fontosságával. Igen, a társadalmi mobilitás, az urbanizáció ilyen — sok ezer embert érintő —, keserves helyzetet is produkált. Így jutott el egy lelkes pesti népművelő a „teaház” gondolatának megvalósításáig, ahol az emberek legalább „kipakolhatnak”, ahol ha időre-órára is, de társat találhatnak. Többet erről a kérdésről nem lehet mondani, mint amit megfogalmazott az egyik riportalany, aki sóvárgott a kisebb közösség után, s erre azt ajánlották, vigasztalódjon ifjú feleségével. — A szabadság, szerelem, közösség egyenértékű fogalmak — mondta —, de egymással nem felcserélhetek. Hiszen, aki a kérdést feltette is, tudja: nem elég egy emberhez tartozni. Az emberi élet teljességéhez hozzátartozik egy jó közösség támogató, óvó, formáló ereje is. Két portré Még akkor is, ha egy szakmai közösség nem működik mindig a tőle elvárt módon, s mondjuk, munkájuk gyorsítása, eredményessége érdekében kénytelenek egy kormánybiztost az élükre állítani. S hogy ez a ritka tisztség híd- és metróépítéseink miatt — Dalmy Tibor esetében majdnem „örökös” tisztséggé vált, az, kérem, sajátos viszonyainkkal magyarázható. Munkaszervezésünkkel, anyag- beszerzésünk hiányosságaival és még sok mindennel. Miközben a Hívja a 33-43-22-es telefonszámot! című műsorban Dalmy Tibort hallgattam, az jutott az eszembe, hogy egy kormánybiztos ma feltehetően úgy működik, mint a régi drámákban a deus ex machina. Az viszont határozottan megnyugtatott, hogy maga a kormánybiztos is arról álmodozik, hogy valamikor nem lesz szükség erre a megtisztelő címre és feladatra. Wisinger István érdekes, olykor szellemes műsorában nagyra becsült színművészem, Gálvölgyi János is szóhoz jutott, akiről szívesen zengenék dicshimnuszokat, de mert megtudtam, hogy igénybe veszi a sajtófigyelőt, le kellett mondanom szándékomról. Mint mondta, igen rossz élményei vannak az üzemi lapok kritikusairól. S bár lapunk éppen nem ebbe a kategóriába tartozik, félek, Budapestről majd annak látszik. Annyit azért megkockáztatok, hogy bennem is úgy él, mint érdemes művész. Mert az is. Sokoldalú tehetséges, gondolkodó ember. B. Sajti Emese Hírek Orosházáról Már hagyomány, hogy az Orosháza és Vidéke Áfész működési területén gondot fordít a közművelődési intézmények, illetve az iskolák támogatására, összesen 14 iskolával, illetve úttörő- csapattal kötöttek együttműködési szerződést. Legutóbb a gádorosi iskolásokat ajándékozták meg három légpuskával és két televízióval. Máskor 10—20 ezer forinttal, vagy ha éppen arra van szükség, sportfelszereléssel lepik meg az iskolákat. Többek között erről tájékoztatott minket a közelmúltban Pongó Bertalan, a szövetkezeti művelődési bizottság társelnöke, majd elmondta, négy iskolában iskolaszövetkezet is működik. A közművelődési intézmények sem keresik őket hiába, ha segítségre van szükségük. A Darvas-emlékház talaj víz-el vezető csőrendszerét az áfész fektette le. A Darvas-örökség ideszállításá- ban is segítettek, A virágoskertet az áfész szocialista brigádjai gondozzák. A Szántó Kovács János Múzeummal legalább ilyen *jó az együttműködés. Legyen sürgős szállítás vagy alkalmanként ipari javító munka, az áfész segít. A néptánckedvelők mindig nagy érdeklődéssel várják a szövetkezet fenntartásával működő tánccsoport bemutatkozását, évente egyszer. Pongó Bertalan így fogalmazott: „Amit az élet diktál, a lehetőségek szerint megvalósítjuk.”
