Békés Megyei Népújság, 1985. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-02 / 258. szám
^ 1985. november 2., szombat 9 KULTURÁLIS MELLÉKLET 7 A Himnusz születése 175 éve, 1810. november 7- én született Gyulán Erkel Ferenc, a XIX. századi magyar zenei élet vezéregyénisége. Tehetsége mellett szerencsés korban is született. A nemzettéválás kora volt ez, az európai népek öntudatra ébredésének kora. Magyarországon a nemzettévá- -lás folyamatában a politikai és gazdasági egységet az osztrák abszolutizmus akadályozta, ezért került sor a nemzeti nyelv és kultúra (irodalom, színház, képzőművészet stb.) erőteljes művelésére, az osztráktól független, önálló magyar kultúra kialakítása érdekében. A zene területén a legnehezebb műfaj a nemzeti opera megteremtésének feladata volt. Zenetörténészek szerint Erkel előtt mindössze hat opera keletkezett magyar szerzőktől, de ezek nem érték el az igazi nemzeti opera színvonalát. Erkel a zenei élet minden területén működött. Zongoraművész, operakarmester, zeneszerző, hangversenydirigens, egyik kezdeményezője a Filharmóniai Társaság megalakulásának, felkarolta az országosan meginduló dalárdamozgalmat, amelynek élete végéig nagyrabecsült résztvevője és díszvendége volt, ő állt az első magyar Zeneakadémia élén. Munkásságát Vajda János értékelte a legtömörebben: „Kölcsey Himnusza, a Hunyadi és a Bánk bán szerzőjénél akadhat még nagyobb zeneköltö, de nagyobb érdemű nem” — írja egyik cikkében. Erkel hat évi kolozsvári és rövid várszínházi, valamint pesti városi (német) színházi működése után 1838 januárjában került az alig fél éve felépült, a nemzeti gondolat jegyében született Pesti Magyar Színházhoz. A színház a pesti Német Színház ellenpólusaként a -magyar nemzeti színjátszás fellegváraként kívánt működni, a kezdetekben kevés sikerrel. Az útkeresés után Erkel Ferenc szerződtetése hozott változást. Erkel tudatosan törekedett a nagyon vegyes műfajú előadások után az opera felé irányítani a színház műsorpolitikáját. Kiváló társa volt ebben Bartay Endre, aki 1842-ben vette át a színház vezetését, mely 1840. augusztus 8-tól már Nemzeti Színházként működött, és Bartay Endre igazgatása alatt élte első fénykorát. Bartay eredeti magyar darabok írásával s a magyar költők műveinek megzenésítésével kívánta szolgálni a nemzetté válás ügyét. így hirdette meg 1843-ban Vörösmarty Szózatának megzenésítésére pályázatát, amelyet Egressy Béni nyert meg. (Erkel nem pályázott, mert zsűritag volt.) 1844-ben egyenesen három mű írására írt ki pályázatot Bartay: sorrendben elsőként egy „hatásos eredeti színműért” 50 arany jutalmat tűzött ki, másodszor „egy eredeti magyar operáért” ugyancsak 50 aranyat, s harmadikként hirdette meg a Himnusz megzenésítését. A pályázati kiírásnak ezt a részét szó szerint idézzük úgy, ahogy a Honművészben megjelent: „Miként tavaly úgy ez idén is meggyőződése az, (a Nemzeti Színháznak — C. I.) hogy a nemzeti színház köréhez tartozik költőink jelesebb lyrai költeményeinek becsét minél inkább emelni, terjedését és életbe jutását a nemzetben elősegíteni, s ezt leginkább elérhetőnek véli, ha az illy költemények ének és zenére tétetnek, s ezt évenkint tenni szándékozván, ez évben ismét 20 arany pályadíjat tűz ki a legjobb népmelódiáért — Kölcsey F er e ne koszorús költőnk Hym- n u s z á r a ének és zenekarra téve. Ezen Hymnusz olvasható Kölcsey összes munkái 1-ső kötetének 113-ik lapián.” A felhívás az első két pályamű határidejét nyárutó 1- ben (augusztus 1), a Himnuszét tavaszutó 1-ső napjában (május 1) jelölte meg. Végül a felhívás befejező sorai: „Mindhárom rendbeli pályaművek tisztán és idegen kézzel írva és lapozva, a szerző nevét magába foglaló jeligés levéllel ellátva, egyenesen alaulírothoz küldessenek. Költ Pesten, télutó 29-én 1844. BARTAY ENDRE, nemz. színházi igazg." Erkel Ferenc — a Nemzeti Színház karmestere — maga is megírta pályaművét. A mű születését negyven év múltán mesélte el Gárdonyi Gézának, aki húsz év múlva vetette papírra az azóta közismert történetet. Bevezetőül annyit, hogy Gárdonyi szerint a pályázat lejárta előtti napon Bartay felkereste Erkelt, s érdeklődött, pályázott-e a Himnuszra? Miután nemleges választ kapott, Erkelt baráti erőszakkal vette rá a mű megzenésítésére. S innen folytassuk Gárdonyi szövegét: „(Bartay) betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kótapapirost, melléje a szöveget. — Csináld meg rögtön. — De bátyám, hova gondol! Nem szivar sodrás ez, hogy csak úgy rögtön. — Meg kell csinálnod! — Nem lehet. Késő már! Felelet helyett egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot. Csend van. Ülök és gondolkozók: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkozók. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, ha valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendültek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhitat szállt meg. A kezemet a zongorára tettem, és hang hang után olvad. Egy óra sem telik bele és meg van a himnusz, úgy, amint ma ismeri. Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta. Hazamegyek, leírom zenekarra, másnap benyújtom.” így történt-e vagy nem, ma már eldönteni lehetetlen. Fogadjuk el úgy, mint kultúrtörténeti históriát, amelynek van némi magva, de minden bizonnyal nem kis írói színezéssel. A 8 tagú bíráló bizottság, amelynek a zenei szakértők mellett tagja volt Vörösmarty Mihály és Szigligeti Ede is, június 15-én. bírálta el a beérkezett 13 pályaművet, és egyhangú határozattal Erkel művét tartotta méltónak a 20 arany elnyerésére. Ezenkívül hat pályaművet dicséretben részesített. A Himnusz első nyilvános bemutatója két hét múlva, július 2-án volt. Hadd szólaljon meg most itt a bemutató szemtanúja, a korabeli újság zenekritikusa: „Múlt kedden adatának elő nyilvánosan a Hymnusra írt, s a bíráló választmány által pályadíjra érdemesített, s a többi, dicséretre méltónak ítélt népmelódiák. A közönség ... fényesen igazolá ezúttal a választmány ítéletének helyességét, tehát a bírálat körüli eljárását. A dicsérettel említettek közül méltán legnagyobb hatást eszközle, s legzajosb tetszést vívott ki a 6-dik számú. A jeligés levélkék a színpadon és színházi titoknok jelenlétében a bíráló-választmány jegyzőkönyvének fölolvasása után felbontván, a nyertes pályamű szerzőjének derék mesterünk s karmesterünk Erkel Ferenc kiáltaték ki. Szívesen osztozunk a közönség éljenkiáltásában, melyekkel a nyertes szerzőt ki- hívá.” A nyilvános előadáson bemutatták a másik hat megdicsért pályaművet is, közöttük Egressy Béniét. A tudósító így fejezi be beszámolóját: Most csak az van hátra, hogy Erkelünk gyönyörű hymnusát többször adassák alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a legnagyobb népszerűséget ví- vandja ki, s valódi magyar néphymnussá válandik.” Nem lehetett egyedülálló az újságíró véleménye, hogy Erkel Himnusza mielőbb igazi néphimnusszá váljék. Minden bizonnyal Bartay is ezért hirdette meg a felhívást, s ezt azért hangsúlyozzuk, hogy a magyar nép himnuszának születésében Bartay nevét feltétlenül meg kell ismernünk, érdemeit az ismeretlenség homályából mindenképpen fel kell elevenítenünk. Az újságíró reménye, hogy mielőbb mind többen megismerhessék a Himnuszt, rövid időn belül megvalósult. Wagner József könyvkiadó — ugyanaz a Wagner, aki Erkel gyermekkorában Gyulán Rosty Albert alispán házimuzsikálásain a kvartett egyik tagja volt, s fel kerülvén Pestre könyvkiadással Erkel egyik kiadójává vált — még 1844 őszén kiadta a Himnuszt Erkel által Deák Ferencnek, „a lelkes költő (Kölcsey — C. I.) rokonkeblű barátjának” ajánlva. S a Himnusz egyre többször hangzott fel. Előbb a színészek terjesztették és az ifjúság használta hazafias alkalmakkor, de egyre tudatosabb volt a törekvés, hogy az osztrák „Gott erhalte” helyett, a Himnusz hangozzék fel. Az ifjúság nem egyszer merészen használta a Himnuszt egy-egy hazafias megmozdulás alkalmából, maga Erkel 1850-ben — Haynau rémuralma idején is! — előadta a Nemzeti Színházban, s amikor ez év nyarán Ferenc József születésnapján a császári himnuszt lepisszegték és emiatt több személyt letartóztattak, Erkel másnap, augusztus 22- én, a Nemzeti Színházban „műsoron kívül” újból előadta. Igazi erkeli magatartás volt! Külön tanulmányt igényelne annak bemutatása, hogyan vált Erkel Himnusza a magyar nép himnuszává. Annyi biztos, hogy egyre több ünnepi alkalomkor vagy hangversenyen hangzott fel nyitó- vagy záródarabként — gyakran a Szózattal együtt —, s különösen a kiegyezés után már kevésbé volt akadálya annak, hogy az „Isten, áldd meg a királyt” helyett az osztrák önkényuralom idején rebellisnek számító „Isten, áldd meg a magyart” hangozzék fel az ünneplő közönség ajkáról. A Himnusz pályázati példányának első oldala, Erkel utólagos megjegyzésével és aláírásával, 1844-ből Erkel Ferenc a hetvenes években Ismeretlen költő verse: Dalra, dalra! „Dalra, dalra, énekeljünk, Csillogó pohárt emeljünk. Éljen, éljen Erkelünk! Hangaszerző mesterünk! Tágas utat tört előttünk, S megmutatta szelleme, Mint lehet világhírűvé A dicső magyar zene. Míg magyarban szív dobog, E név, Erkel, élni fog!” (Forrás: Szerdahelyi István: Erkel Ferenc és emlékmúzeuma. 114. 1. Gyula, 1975.) Dr. Czeglédi Imre Gyulán készült fotográfia Erkelről, 1870 körül
