Békés Megyei Népújság, 1985. október (40. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-15 / 242. szám

1985. október 15., kedd Évadnyitó előadás a Jókai Színházban KÉPERNYŐ D kalapos király emlékműve Nem tudom, hogy hány éve lehet, amikor egyszerre ment Pesten Németh László és Szomory Dezső II. József drámá­ja, s a tévé mindkettőt közvetítette. Nagy darabok, nagy alakítások, így maradt meg bennem, s most kíváncsian vár­tam. mit nyújt Németh színművének tévéjáték-változata? Nagy élményt szerzett, mivel sikerült a legfontosabb gon­dolatoknak súlyt adni, átéreztetni az uralkodó tragédiáját, s végig fokozni a feszültséget, amit csak a halál old fel. Az átdolgozó és rendező Ádám Ottó jó munkát végzett. S még külön az is őt dicséri, hogy a címszereplő, Koltai János nagy alaKÍtásra kapott lehetőséget és élt is azzal. Valóban az író által elképzelt II. József állt, vívódott, szenvedett, gondolkozott előttünk, s vetett számot uralko­dása értelmével úgy, hogy lelke legmélyéig beleláttunk. An­nak az embernek a leikébe, aki oly hasonlatosnak tűnik a szerzőhöz, legfőbbként azért, mert komolyan vette a hiva­tását, amelynek tengelyében a közjó kívánalma állt, vezér­lését pedig az ész, az igazság és a logika irányította. Mun­kája reformokban öltött testet. Csak éppen korával és bi­rodalmának népeivel nem volt szinkronban, s így az intéz­kedések bármily jó szándékunk — sőt okosak — voltak, nem találkoztak, nem azonosulhattak — mint a magyarok­nál is —■ a nép lelkületének mondott nemzeti sajátosságok­kal. Vagy inkább az azt kifejező nemesség érdekeivel. A szándék olyannyira visszájára fordult, hogy a francia for­radalom félelmes Közelségében, halála előtt — a türelmi rendelet és a jobbágyügy rendezésén kívül — minden in­tézkedését visszavonta. S ez uralkodói csőd volt. Ragyogó darab, teli csupa lebilincselő gondolattal, úgy megírva, hogy az első szótól az utolsóig leköti a figyelmet, s magas rendű szellemi élvezetet jelent. A színészeknek is, kiknek játékán mindig meglátszik, ha jó a darab és jók a szerepek. Koltai János remekelt, egy volt a szerepével, ma­ga a racionális elme és a meg nem értett uralkodó, s az uralkodás válságába került beteg, gyönge ember, aki még menti a menthetőt. Mindenkiről nincs mód szólni, de van, akiről mégis kell. Szabó Sándor szinte kézzel fogható va­lósággá tette az öreg Kaúnitz állambölcsességét, Kézdy György Sonnenfels alakjában a szókimondó történészt, és egyben-a zsidók jogaiért hálós alattvalót. Zenthe Ferenc lakájságtól mentes komornyikja pedig jelképes és valósá­gos volt. II nyersanyag még nem műsor A család egyenlő a kicsik, nagyok, öregek, fiatalok kü­lönböző problémáival, különböző szemszögből nézve. Van mit beszélni róluk, csak azt nem tudni, mennyi az elég, s mikor sok már a szó, az írás? Mert mindkettőben bővelke­dünk, Az értekezletek, a vitafórumok, újságok, folyóiratok, rádió, tévé, mind, mind gondoskodik róla. Igaz, a családi élet, a gyermeknevelés, a felnőtté válás buktatói, a pár- kapcsolat, a sok válás, egyenként is égető kérdések a. jelen és a jövő szempontjából. De századszor is, ezredszer is fog­lalkozzunk bármelyikkel, ha remény van. hogy hatást gya­korolunk rá. Tévére értve: ha jó műsor születik. Nem elég azonban nyolc-tíz gimnazista, egy riporter, egy pszichológus és huszonöt perc adásidő, ha nincs súlyo­zás. s ebből következően az érdemleges vita elmarad. Mint volt a Beszélgetések a családról című sorozat első részében, melynek napirendjén összezsúfolódott a magatartás, a ba­rátság és a szerelem. A hárem közül egy is csak úgy fért volna be az időkeretbe, ha a téma legfontosabb kérdései kapnak zöld utat, vagyis jól szerkesztett a műsor, kibontja a lényeget. Például, az egyik fiú elmondta: ő szeret úgy viselkedni, hogy tessen az embereknek, a tanároknak, az osztálytársaknak, még a családban megjelent nevelőapá­nak is. Pedig az túl nagy lendülettel fogott a neveléshez, de ő, mivel fontosnak tartotta, hogy az új apa is megszeres­se. elismerje: ez sikerült is neki. Egy lány ennek az el­lenkezőjét mondta el: elvárja, hogy hozzá alkalmazkodja­nak. Egy másik az igazság és csak az igazság kimondását tartja jónak . . . Minden, a nevelésre valamit is adó szülő nagy problé­májának sarkalatos kérdései ezek. mert szoros összefüg­gésben vannak azzal a dilemmával, hogyan készítsük fel a/, életre úgy a gyermekeinket, hogy a szép, a jó, a becsü­letesség mellett, a józan ész és életrevalóság is érvényesül­jön. Ezt összeveteni, erről beszélni nem volt mód, mert a lenti kérdések alig kaptak több figyelmet, mint a sok-sok többi más. A sokfelé röpködő kérdés-feleletek. Vass Márta Új folyóirat: a Tudomány Bonyolult dolog a tizenki­lencedik század! Minden bo­nyolult, ami történelem, de ez a tizenkilencedik század! A szabadságvágy apoteózisai és irgalmatlan bukások tar­kítják, miközben az ember kelettől-nyugatig generációk rejtelmes alagútjaiban lesz azzá, amivé: a nagy buzgal­mak után változtatásokra te­hetetlen, akaratgyenge élő- géppé. Hozhatom tanúnak Turgenyevet, aki végül is kétféle embertípust látott, az elérhetetlenért küzdő Don Quijote-t és az önmagában körforgó, tehetetlen Hamle­tet. Hozhatom Goncsarov Ob- lomovját, aki inkább élne a világon kívül, minthogy egyetlen lépésre elszánná magát, aki eljut ugyan az elhatározásig, hogy változtat az életén, de aztán mégsem teszi meg. mert tettekre már képtelen . . . Honnan hová jönnek, érkeznek, távoznak ezek az Oblomovok és, hogy most már közelebb legyünk Gogolhoz: a Podkoljoszinok? Orosz jelenség vagy európai jelenség-e ebben a gyönyö­rű-szörnyű századközépben az akaratgyenge, a boldogta­lanságban boldog ember? A beletörődő? A bánatába be­lehaló Akakij Akakijevics Gogol Köpenyében? Vélet­len-e, hogy éppen Arany Já­nos, és éppen azon a század­középen fordítja magyarra, és az is csak véletlen, hogy nemegyszer használja álnév­nek A. A. nevét? Véletlen-e, hogy amikor az ember sejt­jeibe átépül a világból a megszokás, a csak kis körök öröme, a többre vágyakozás, a szellemi szabadságról való lemondás természetessége, akkor mintha elég lenne a boldogsághoz egyetlen dí­vány, amin pipázni lehet, s netán más örömöket megta­lálni? Azt írja Szerb Antal, hogy ebben a múlt századi orosz világban ,.mindenki a saját módján üdvözül”. Nos, Podkoljoszin Gogol Háztűz- nézők című „egészen való­színűtlen esetében” hogyan? Úgy, hogy lemond Agafja Tyihonovnáról, de ha cere­mónia nélkül csak azt mond­juk, hogy a nőről, aki fele­ség lehetne, nos, akkor Pod­koljoszin is úgy áll előttünk, mint ennek a századnak ter­méke, jellegzetes tömegfigu­rája. És nemcsak a nagy orosz honban, hanem Euró- pa-szerte, ha nem is általá­ban, de kortünetként, kor­termékként. Akart-e a ..nagy békeidő” embere töb­bet, mint amit megkapha­tott? Nem akart. Nem a nagy és véres bukások hatása volt-e, hogy a sejtekbe épült a közöny, a lemondás, a sorsra legyintés, hogy csak csinálja azt, amit akar? Nem attól lett-e akkor „korunk hőse” ennek a a Podkoljo- szinnak, majd később Gon­csarov Oblomovjának, vagy Lermontov Pecsorinjának millió testvére-mása, hogy olyan volt a világ, amilyen? Hogy az ember (ha képes volt töprengésre) felmérte: a változtatás legparányibb le­hetőségét is elzárja előle va­lamiféle magasan trónoló erő. hivatal, hatalom vagy ki tudja? Hogy az emberek (akik nem voltak képesek töprengésre) a töprengők példáját követve lettek (ön­tudatlan) Podkoljoszinok? A tétlenség hősei? A kor gyer­mekei? A társadalom lenyo­matai ? A számos kérdőjelre Gogol igennel válaszol a Háztűzné- ző két felvonásában. Ezt az igent bontakoztatja ki a ven­dég rendező, a penzai szín­ház főrendezője, Anatolij Ivanov színházi érzékenység­gel és megérzéssel, mi több, az értelem okán színházzá Békéscsabán. Az igent, mely egyben annak feltétlen elis­merése, hogy Gogol (nem­csak a Revizorban, hanem a Háztűznézőben is) megértés­sel háborgó szatírát írt a kor orosz társadalmáról, (Szerb Antalt idézve újfent) „a tár­sadalom renyhesége, tudat­lansága, korrupciója ellen." De írhatott-e mást? írhatott volna-e másképpen egy hi­vatalnok ország hivatalnok Podkoljoszinjáról? Akinek álma-világa csak „a jól meg­szervezett” hivatalig és a pipájáig terjedt? Aki, ha egyben-másban különbözött is hivatalnoktársaitól, de ab­ban, hogy a megszokott, „kis körök örömén" túl félelem fogta el. abban egy volt millió kortársával. Hogy mi­től lett Podkoljoszin Podkol­joszin, Gogol nem kutatja. Milyen jó, hogy a rendező, Anatolij Ivanov sem és nem erőszakol rá Gogolra semmit, ami nem következik világo­san a leírt drámából, hely­zetfelvázolásából, megoldá­saiból. Hogy a régebbi idők­ben elfogadott „fergetes víg­játék", maró odamondogatás helyett „a humanitás mélyen fájdalmas, keserű megfogal­mazását" választotta, olyan rendezői remeklés, mely (ta­lán megkockáztatható) a da­rab eddig fedett vonulatait is feltakarja, jobban közelít az emberhez, aki mindig is korát tükrözi; semmint hogy erőszakolt „társadalomrajzot adjon egy letűnt világról." Itt az idézőjel nem azt a funkciót tölti be, hogy a kö­zéje zárt szavakat valaki nagy ember mondta, itt az idézőjel az eleve lehetetlen­séget emeli ki. És még va­lamit: azt, hogy ebben a ti­zenkilencedik századra kö­vetkező huszadiknak a vé­gén csak így lehet és szabad volna mindenütt az elmúlt korok (de a ma) emberéhez is közelíteni. Nem előre fel­vett szándékkal, hanem a nyitottság kérdéseivel és a lélek belső mozgatóerőit megkeresve. Anatolij Ivanov (a neve­téstől és a szomorúságtól) könnyezve meséli el a Ház- tűznézőt, szeretettel húny szemet Kocskarjov handa- bandázásai felett, Podkoljo­szin lelki téblábolásait is sze­reti és még azt is tökélete­sen természetesnek tartja, hogy Agafja Tyihonovna hu­szonhét évi lányság után nemcsak a szemérmességét, de ruháit is azonnal levetné, csak éppen az illendőség .. . És, hogy a kérők nem is a menyasszonyjelöltet szemlé­lik elsőként, hanem a va­gyont, és azt, hogy az ak­kori (?) divat és sikk sze­rint tud-e a lány franciául? Itt, ebben a Háztűznézőben (a kor lenyomatában szin­tén) mindenki hazug: fedezi fel Gogol intésére Ivanov, és amikor nem jönnek össze a dolgok, és meghiúsul a há­zasság (házasságok), min­denki magát siratja, másra hárítva a kudarc okát. És hogy ebben a nagy elsiratás- ban éppen Podkoljoszin az egyetlen, könnyed túlélő? Ez a nagy fricska, ez a nagy megdöbbenés! Podkoljoszin, az akaratgyenge, a kis körök örömétől nem szabaduló, a zenélő doboz hangjaira ön­magát andalító Podkoljo­szin?! Mint könnyed túl­élő? Azt hiszem, Gogol úgy gon­dolta, hogy itt, ezen a pon­ton szabad a gazda. Gondol­jon ki mit akar, az író meg­tette kötelességét azzal, hogy elmesélt valamit és a mesé­ben kérlelhetetlen volt. Fel­vonultatta a század sokféle rekvizítumát, az orosz élet sokféle jellemzőjét a melan­kóliától az ábrándozáson át a kísérteties borzongásig, melyben mindig a nagybetűs nevek játszották a főszere­pet. Talán itt is, de ez a főszereplő meg sem jelenik, csak jelen van, és mintegy marionett-huzalonkon moz­gatja a történet kis és nagy hőseit, összeállítva a nagy mutatványt az ember esen- dőségéről. Színházat csinált Anatolij Ivanov a békéscsabai színpa­don, nagy társa volt ebben a szintén penzai vendég, La- rissza Kurcsenko díszlet- és jelmeztervező és nagy társai a szereplő művészek. Amikor megkezdődik az előadás, amikor sorra megis­merkedünk a szereplőkkel, pillanatok alatt kiderül, hogy a rendező, a díszlet- és jel­meztervező és a színészek attraktív közössége alakulha­tott ki a próbafolyamatban az előadás megalkotásáig. Mondják ezt felszabadult já­téknak, körülménynek, amelyben ki-ki igazi formá­ját vagy még annál is töb­bet hozhat: így is igaz, úgy is igaz. Egy a fontos azon­ban, a Háztűznéző „fájdal­mas, keserű megfogalmazá­sa” tökéletesen sikerült, ez az előadás kiemelkedő a bé­késcsabai színház történeté­ben. Még akkor is, ha (felte­hetően és megszokás szerint) sokkal kevesebben tartják majd annak, főleg az előíté­letektől eltelt szakmai kö­rökben. melyek a jó színház tényét (sajnos) inkább mé­rik kilométerekben, mint a művészi produkció értéké­ben. (Erről ennyit, nem is volt ez több, mint megemlí­tendő kitérő.) Többek pályá­ján pedig éppen nem kitérő, hanem olyan stáció ez a Gogol-premier, melyről to­vábbindulni kitűnően lehet, melyet elismerni kötelező öröm. Podkoljoszin: körülötte és érte-vele történnek a dolgok a Háztűznézőben. Tomanek Gábor alakítja, de jobb, ha azt mondjuk: éli ezt a szere­pet. Már akkor helyén van, amikor pipázva bejön és többször is a szolgáját hívja, és többször is rákérdez, tud­ja-e a szabó, a boltos, a csizmadia, hogy Podkoljo­szin nősülni akar? Mi ez, ha nem az önmagát jól ismerő ember kapkodása valami kül­ső segítség után? Aztán a hangulatváltásai, téblábolá- sai (kívül és belül), mono­lógjai? Ahogyan Tomanek éli-hozza-mondja: az csak a színészi átélés meg nem ta­nulható tehetségét igazolja. A zárómonológ az előadás csúcsa, lelki tükörkép Pod- koljoszinról. A másik kitűnő színészi munka Várday Zol­táné, Kocskarjov szerepében. Igazi gogoli figura, van ben­ne minden, ami kell, hogy legyen: nagyvonalú, erősza­kos, körmönfont, hátborzon­gató, ördögi, hogy aztán egyetlen tekintettel, kézmoz­dulattal leleplezze önmágát, hogy alapvetően szomorú, kétségbeesett és ugyanúgy képtelen más életre, mint amit él, mint a barátja, Podkoljoszin. Már írni sem lehet, hogy Szabó Zsuzsa „nagy meglepetés”, mert a több sikeres szerep, amit ed­dig láttunk tőle, egyenesen vezették el Agafja Tyiho- novnáig. Mondhatnánk, hogy „eszköztelen”, de nem lenne igaz, Szabó Zsuzsának sok- sok eszköze van arra, hogy ezt a különös nőalakot meg­formálja. A rózsajelenetben egészen megragadó és szív- szorítóan esendő, hogy utána, amikor pravoszláv harangok zenéje vezeti be a színre, el­mondani szerelmét Podkol­joszin iránt, már azt is éreztetni tudja, hogy mindez inkább önámítás, a valóság és a valótlanság határain. A házasságszerző Fjokla Iva- novnát Dénes Piroska alakít­ja túlzásoktól mentesen, mér­tékkel és karakteresen. A ké­rők: Csiszár Nándor (Toja- sov), Jancsik Ferenc (Anucs- kin) és Széplaky Endre (Zse- vakin) ugyancsak karakteres figurák, habár jóval többek annál, hogy jellemzésük csak ennyi legyen. És akik még szerepet kaptak: Szentirmay Éva (Arina), Kalapos László (Sztarikov), Farkas Tamás (Sztyepan) és Völgyi Melin­da (Dunyaska) híven követik a rendező nagy leleményét, hogy Gogol Háztűznéző című „egészen valószínűtlen ese­tét” szomorú vígjátékként láthattuk színházunk évad­nyitó előadásán, az ember esendősége feletti fájdalmas keserűséggel, pravoszláv ha­rangok zenéje közben. Sass Ervin Fotó: Gál Edit Az első számot már felte­hetőleg elkapkodták, hiszen híre megelőzte a Scientific American magyar kiadását. Ez a híres amerikai tudo­mányos folyóirat 140 éves, s világos szerkesztésmódja, naprakész tájékozottsága máig elismerést vált ki. És ami még kiemelj a hasonló kiadványok közül az az. hogy nemcsak beszámol a tudományos eredményekről, hanem a felfedezők által is­merteti azokat. Amint az el­ső magyar szám is közli, „az utóbbi 40 évben 85 Nobel- díjas tudós összesen 150 cik­ket írt..., s 63 még a díj odaítélése előtt, elsőként itt publikálta kutatása eredmé­nyeit." A Tudományban elsőre nyolc tanulmány olvasható, széles skálán mozgó témák­ból. A technológiaválasztás áll az élen, az ilyen jellegű beruházási döntésekhez szükséges elemzésekkel, Az alapkutatás haszna pedig cí­mében hordozza a mondani­valót. Hasonló érdeklődésre tarthatnak számot az Alz- heimer-kórral, vagy a di­gitális hangrögzítéssel, a vi­lágegyetem tágulásával fog­lalkozó cikkek. És szomorú aktualitása van A Következő nagy kaliforniai földrengés előrejelzése című tanul­mánynak, mely szerint a kö­vetkező harminc évben a földrengés valószínűsége meghaladja az ötven száza­lékot. Ugyancsak időszerű kérdést vet föl R. V. Short írása a szoptatás fogamzás- gátló hatásáról. Kutatási eredményekkel támasztja alá, hogy most is igaz, amit dédanyáink hittek: míg szoptat az anya, addig nem esik teherbe. A folyóirat számos állandó rovatot nyitott, ilyen többek közt az öt ven és száz éve, a Könyvekről, az Észjáték és a Műkedvelő tudomány. Népszerű lesz ez is, akár­csak az egész folyóiratot jel­lemző közérthető nyelvezet. V rózsajelenet: Szabó Zsuzsa és Tomanek Gábor Gogol: Háztűznézö

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom