Békés Megyei Népújság, 1985. október (40. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-07 / 235. szám
1985. október 7., hétfő o Mesterszakmunkások „üz öreg szakik is gratuláltak” Napéjegyenlőség Budrióban Budrióban régi ismerősök fogadtak bennünket Két ifjú ember mesterszakmunkássá lépett elő az építőiparban. Abban a szakmában, amelyről csak a leg- rosszabbakat hallani: kevesebb lakás épül, s a kész otthonok új lakói órákon át tudnák sorolni, m; mindent kell pótlólag megcsináltatni, hogy lakni lehessen a drága pénzen vett lakásban. S amikor egy szakma mélyponton van, és nincs elég ió szakember, érdemes megismerkedni azokkal, akik arra törekszenek, hogy visszaszerezzék a hajdani mesterek becsületét. Munkában a szerelők Szabó Lajos gyomaendrődi és Dékány Bálint dévavá- nyai dolgozói a Békés Megyei Állami Építőipari Vállalatnak. Mindketten 1976- ban szereztek szakmunkásbizonyítványt: — Tanulmányi szerződést kötött velünk a vállalat, másfél évig havi kétszáz forintot kaptunk, s ezért ugyanennyi munkában eltöltendő időt vállaltunk. Én a víz-, gázszerelés mellett központifűtés-szerelést js tanultam — mondja szinte bemutatkozásul Szabó Lajos. — Amikor végeztünk, ide jöttünk dolgozni, mert a szerződés ide kötött, később maradtunk, mert ha hazamennék, jóval kevesebbet keresnék — magyarázza Dékány Bálint. — Már tíz éve így bejáróként tanulok, dolgozom, megszoktam. A bejárás? Napi 4 órát utazom, de most sem döntenék másként — igyekszik meggyőzni mintegy önmagát is. * * * — Ez a verseny is mégerősített abban, hogy ez egy jó szakma, és meg is becsülik a munkánkat, itt a vállalatnál is — halljuk Szabó Lajostól. — Amikor Szolnokról a területi döntőről hazaértünk, ezer-ezer forint jutalmat kaptunk, ős a felkészítőnk, Nikola István épületgépész üzemmérnök. Az országos — debreceni — verseny ideje alatt a munAz elmúlt napokban igencsak elkényeztetett bennünket az időjárás. A kora reggeli kissé hidegebb idő után délre már 20 fok fölé szökött a hőmérő higanyszála. A mezőgazdászok amiatt aggódnak, hogy a talajban igen kevés a nedvesség. Mindez megnehezíti az őszi kalászosok vetését. A tenyészidő- szak — április—szeptember — időjárásáról érdeklődtünk a békéscsabai meteorológiai állomáson. Kurucz Gyula állomásvezető így értékelte az elmúlt félévet. — 1929 óta vizsgáljuk a megyeszékhelyen az egyes időjárási elemeket. Az 54 éves csapadékátlag április és szeptember között 327 milliméter. Az utolsó tíz esztendőben a fenti időszakban katársak szurkoltak értünk, előtte biztattak: „Nehogy szégyent hozzatok ránk”. Hazaérve pedig, zsebünkben a mesterszakmunkás-bizo- nyítvánnyal, az öreg szakik is gratuláltak. — Készültünk már a területi döntőre is — veszi át a szót Nikola István —, de az országos verseny előtt elővettük a megadott témaköröket, a fiúk kidolgozták azokat, utána megbeszéltük. Bálint és Lajos is meglepett gyors felfogóképességével. Olyan témakörökben igazodtak el kis segítséggel, amit jó, ha a legjobb technikusok tudnak . .. — Nyerni mentünk Debrecenbe — jegyzi meg utólag már mosolyogva Dékány Bálint, ezen munkatársa is elneveti magát: — A verseny végéig semmit nem sejtettünk a helyezésünkről, csak azt tudtuk, éreztük, hogy a politikai írásbeli teszt nem jól sikerült. Ezért az értékeléskor megkönnyebbüléssel hallottuk, hogy a negyedik helyen említik a nevünket. * * * A szeptember 16—19-ig tartó országos döntő után a vállalat vezetői nevében az igazgató köszönte meg a fiataloknak, hogy munkájukkal, tudásukkal hozzájárultak a vállalatnál dolgozók, végső soron a vállalat, az építőipar kedvezőbb megítéléséhez. A két szakmunkás mesterbizonyítványt, s mellé pénzjutalmat kapott a felkészítő gépészmérnökkel együtt. A vállalat vezetője elmondotta még: megvizsgálják, hogyan oldható meg a brigádbérezési rendszerben, hogy a többlettudásért magasabb keresetet kapjanak a fiatalok. Őket pedig alighanem a cím is arra kötelezi, hogy ezután jobban, példamutatóan dolgozzanak. 335 milliméter eső esett, míg az elmúlt évben 298 milliméter csapadék hullott. Az idén az átlagot jóval meghaladó, 383 milliméter eső esett az elmúlt hat hónapban. Ami a mezőgazdászok gondját növeli, most az lehet, hogy szeptemberben csak 14 milliméter eső hullott. Egyébként megjegyzem, nem ez az első ilyen eset. Például 1980-ban mindössze három milliméter csapadék hullott szeptemberben. Állomásunk nem méri a talajvíz alakulását, így nem tudunk erre vonatkozó adattal szolgálni. Annyi azonban megállapítható, hogy a verőfényes meleg kedvez az őszi betakarításnak. V. L. Sietek bevallani, hogy csak a jó hangzás kedvéért követtem el a kegyes csalást a fenti címben, mert az őszi napéjegyenlőségből a napot a Gyula; Városi Tanács Marosvölgyi László vezette (és milyen jól vezette!) Ikarusz 55-ösén töltötte testvérvárosi látogatásra indult csoportunk Kaposvártól az olasz tengerig buszozva, az éjszakát pedig a Tahitiban. A Tahiti az adriai Lido több mint nyolcszáz szállodából álló üdülővárosának, Jesoló- nak egyik hotelja, ahol Pet- rovszki Pál, a gyulai Ibusz vezetője, s egyben útikalauzunk foglalt nekünk négy éjszakára igen pompás szállást. Bevallom töredelmesen azt is, hogy már az utazás kezdetén eltökéltem: szeptember 22—28. között juszt sem leszek újságíró, nem jegyzetelek, nem zavarok senkit célratörő kérdésekkel, élem az átlagturista életét e hét nap alatt, ám lássuk, mi marad meg így bennem élményként, tapasztalatként, benyomásként — továbbadásra érdemesnek! Azután azt is elhatároztam jó előre, hogy itthon sem veszem elő az útikönyvet eme útijegyzet írásakor, hiszen, ha más nem, a Panoráma könyvek idevágó kötete mindenki számára hozzáférhető, aki többet akar tudni Itáliáról, de éppen nincs érkezése útra kelni. Másfelől pedig szerintem egy kész útirajz pasz- szusait idemásolni nagyobb hamisság lenne, mint a jó hangzású cím kedvéért „tévedni” egy-két napot. Mozaikkockákat ajánlok hát, olyan képtöredékeket, amelyeket egy egyszerű utas hozott magával szeptember végi testvérvárosi látogatásáról. ♦ Élménybeszámolóm címe egyébként lehetett volna ez is: Vénasszonyok nyara Velencében. Méghozzá, micsoda vénasszonyok nyara! Majdnem 30 fokos meleg kísérte végig az utunkat, s a hazaindulás előtti napot, amit pihenőnapnak neveztünk jji, augusztust megszé, gyenítő strandolással töltöttük a jesolói tengerpart felforrósodott homokján és kellemes vizében. Le is égtünk! Bár Olaszországban igazán nem nehéz leégni, a drágaság a mi zsebünkhöz mérten szívfájdító. Mert bizony az ember szíve megfájdul, ha megpillantja a kirakatban a gyerekeinek beígért farmert, s még inkább a rátűzött árcédulát; a 46 000 líra felirattal — ez testvérek között is közel 1200 forint. Erre mondják azt, hogy annyi az Pesten is. Igen ám, de míg Pesten, azaz itthon ezer forintért 4 ezer lírát kapunk, addig olasz hon pénzváltói csak 2500 lírát adnak érte, s így a farmer ára máris túllépi az 1800 forintot. Ha az utasnak két gyermeke van, akkor a továbbiakra már meg is szűnnek vásárlási gondjai, mert ami a két farmer után megmarad, abból egyszer megvacsorázhat (500—600 forintért), vehet hét üveg Cinza- nót és vége. Hát ennyit az árakról. Ha már az üzletnél tartottunk: a Velencétől alig félórás hajóútra fekvő Je- solo főutcája kilométereken át a legkülönfélébb boltok szemkápráztató sorából áll. amit kis presszók, éttermek, pizzatériák, sörözők és pénzváltók szakítanak meg időről időre.^ A magyar szemnek szokatlan árubőséget és választékot kínáló, rafinál- tan díszített, berendezett kirakatok mögött a semmivel sem alábbvaló eladótereken viszont a tulajdonoson és macskáin kívül vevőt vagy legalábbis nézgelődőket alig* alig láttunk. Igaz, ez már a hamisítatlan utószezon ideje volt, s az is való, hogy Jesolót ezekben a napokban a magyar látogatócsoportok lepték el. olyannyira, hogy az ember azt hihette, g csabai sétálóutcán körzózik: mindenünnen magyar szó ütötte meg a fülünket. ♦ Tudom, nem illik most Békéscsabát emlegetnem, Ibusz-csoportunk ugyanis Gyula város küldöttségeként járt tálján földön, azzal a céllal, hogy a testvér- várost, Budriót meglátogassa. Budrió, a Bologna közeli, 14 ezer lelkes városka, öt város környéki település lakóival együtt mintegy 30 ezer ember mindennapjait szervezi, mégpedig kommunista vezetéssel. Ez a vidék tudniillik hagyományosan is az olasz kommunisták befolyási övezete. A gyulaiak immár 22 éve szemtanúi ennek. A két évtizeddel ezelőtt hivatalban volt budriói polgármester, aki ez alkalommal se hiányzott fogadásunkról, és akit mindenki csak Faustininak szólít, no meg a z akkori gyulai tanácselnök, Enyedi G. Sándor, az első kézfogással, 1963- ban máig szóló — és a tiszteletünkre adott ebéd tanúsága szerint is — továbbmutató testvériséget pecsételt meg. Azóta se szeri, se száma a cserelátogatásoknak, a személyes baráti kapcsolatoknak, amin igazán nincs mit csodálkozni, ha az ember Marióval, Sergióval, Giorgióval és másokkal találkozik. akik mind éveket töltöttek el Budrio közhivatalaiban, és szívügyüknek tekintették, tekintik ma js barátság ápolását. ♦ Régi ismerős dr. Ferucco Melloni, akit nemrég másodszor is a polgármesteri székbe emeltek, ami azért érdemel külön említést, mert a választásokon nyertes pártok, amelyek a megfelelő posztokra „küldik” az embereiket, igencsak ügyelnek az egészséges cserélődésre, kiváltképp igaz ez a kommunista párt esetében. A polgármester, vagy ahogy ők mondják, a sindaco szívből jövő, meleg szavakkal üdvözölt bennüket, amennyire valamennyiünk nevében Arany Tóth Mariann, a Gyulai Városi Tanács osztályvezetőhelyettese válaszolt, tolmácsolva az „otthonmaradottak” üzenetét. Olasz barátaink sorát új ismerősök is gyarapították. Budriói látogatásunk alkalmával — éppen a városka tetszetős kis színházát néztük meg, amely hangulatával a csabait idézi — fiatalokból álló kis csapat csatlakozót! hozzánk, élen egy jóvágású, birkózóforma ifjúval. Kiderült, hogy ő is polgármester a Budriótól 300 kilométerre fekvő Trasigisban. A csoportunkhoz tartozó szeghalmiak után tudakozódtak, nem titkolva, hogy testvér- városi kapcsolatokat szeretnének velük kialakítani. Másnap a szeghalmiak Kozák Sándor tanácselnök vezetésével visszaadták a látogatást, azután nem győztek áradozni a hegyek között fekvő, 3 ezer lakosú kistelepülésről, amely egy negyven méter mély tó partján épült. A tó vizének tisztaságára Trasigis lakói — élen Ivó del Negro sindacóval — állítólag a szemük fényénél is jobban vigyáznak. ♦ Velencéről kellene még szólnom, de ezt annyian és annyiszor megtették már anélkül, hogy a teljes valóságot szóban sikerült volna visszaadniuk. Miért sikerülne éppen nekem? Velencét látni kell! S mint mondják, a tenger felől kell megközelíteni, ha az ember teljes szépségében akarja megpillantani a tengerek királynőjét. Ezt tettük mi is, s elénk tárult, megelevenedett a mese, a csoda. A lagúnák, a Canal Grande a Rialto-híddal, a Szent Márk tér galambjai és a Do|e-pa- lota, mit lehet az ezerszer megénekelt dolgokhoz még hozzátenni? öt órát bolyongtam a letűnt századokat idéző falak között, mindenféle nemzetiségű csoportba ütközve. A csoportok élén haladó vezea tők színes ernyőt, sétabotot, vesszőre erősített színes kendőt — Petrovszki Pál meg egy fehér reklámsapkát egy teleszkópos autórádió-antenna hegyibe tűzve — tartott magasba útjelzőül. Igaz, eltévedni, külön tehetség kell, bármily zegzugos is Velence, mert még az utcakövek éle is a Szent Márk térre irányítja az ámuló turistát. A látvánnyal itt nem lehet betelni. Két dolgot viszont az olasz idegenvezető mondott el, ami szintén többünknek tetszett. Az egyik, hogy a Doge-palotában, azaz a városházán, azért nincs világítás, mert annak idején a hivatalnokoknak sötétedésig minden aznapi ügyet el kellett intézniük. A másik: ha nem intézték el, nagyon komolyan megbüntették őket. ♦ Végezetül még egy fontos dolog: buszból és idegenve- zetős sétákkal egy várost, egy országot megismerni nem lehet. Jól tudjuk mindannyian, hogy Olaszország feszítő társadalmi, gazdasági és politikai gondokkal küzd. És mit láthattunk mi az Ikarus 55-ből? Azt, hogy az olasz városokban féltve őrzik, ápolják az öreg házakat, az újabb meg újabb nemzedékek, újabb meg újabb gyűrűket építenek saját ízlésük szerint a régi városmag köré. Azután azt, hogy még az árkok meredek rézsűjét is rendszeresen kaszálják. Tudatosan figyeltem, s legalábbis amerre mi hajtottunk, talán még tenyérnyi területet sem láttunk, amit felvert volna a gaz. Külön is feltűnő volt, hogy az úgynevezett gazdasági recesszió idején mennyi út, alagút és viadukt épül Velencétől az osztrák határig, útvonalunkon. Ne felejtsem el, hogy még Jesolóban beléptem egy utcai telefonfülkébe, bedobtam öt darab 200 lírás érmét (ez összesen 20 forint) az automatába, tárcsáztam: 00-38-66, meg a szükséges öt szám, máris hallottam a feleségem hangját Csabáról, kölcsönösen megnyugtattuk egymást hogylétünk felől, s amikor letettem a kagylót, 200 lírát még visszakaptam. Tudom, tudom, Békéscsabát is bekapcsolják a nemzetközi távhívásba jövőre, legfeljebb addig senki nem hívja Jesolót. Na és a városok tisztasága, ami a buszból még világosan látható, különösen Ausztriában, merthogy azon csak átutaztunk. Az viszont már nem egészen világos, hogy mitől gyorsabb sokkal az ügyintézés a jugoszláv, olasz és osztrák határon a mienkéhez képest. Kőváry E. Péter Csoportunk Velencében a szerző felvételei Köln : Ci.il Kei 11 — számadó — Mennyi vnlt a csapadék?
