Békés Megyei Népújság, 1985. október (40. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-26 / 252. szám
1985. október 26., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Művészetünk és Európa Szófejtő vagy értelmező szótáraink — meglepő módon — alig adnak támpontot arra vonatkozólag, hogy az európaiság mikor is vált irányadó fogalommá nyelv- használatunkban. Mintha bizony a felvilágosodás (Csokonai), s a reformkor (Kossuth) igazította volna kultúránkat, gondolkodásunkat, eszmevilágunkat Európához. Pedig jóval azelőtt, hogy Batsányi Párizsra — tehát a polgárosodó Európára — irányította volna vigyázó szemünket, megfogalmazódott 1610-ben. latinul, s hozzá külföldön, Szenei Molnár Albert tollával az egyedi nemzettudatokra épülő európaiság normateremtő gondolata, az új magyar nyelvtan előszavában: „Mivel úgyszólván valamennyi európai nemzet nyelvét nemcsak különb-különb könyvekben művelik és ékesítik, hanem a sok nyelv kedvelőinek kedvéért nyelvtani szabályokba is foglalják, úgy tetszett a felséges és hatalmas Móric fejedelmes úrnak, Hessen tartományi grófjának stb., az én kegyes uramnak és Maecenasomnak, hogy a magyart sem szabad elhanyagolni.” Közismert, hogy századunk magyar progressziója nem kevésbé európai távlatokban gondolkodott: a Nyugat című folyóirat, Ady, Babits, Móricz útja bizonyította ezt; József Attila is az európaiság megtisztító fogalmára hivatkozott, amikor a fasizmustól szennyezett világban Thomas Mannt mint „fehérek közt egy európait” üdvözölte 1937-ben. Helsinki, 1975 programja csak visszaigazolta, amit a magyar kultúrában 1957-től fokozatosan és folyamatosan sikerült érvényesítenünk: a világhoz mérni teljesítményeinket. Megmutatni idehaza mindazt, amit Európa (és Kanada, és az Északamerikai Egyesült Államok) érdemest alkotott, és cserében hírt adni saját értékeinkről. Óriási hagyományai vannak nálunk a műfordításirodalomnak: saját literatú- ránk megerősödését is szolgálták a külfödi hatások. Helsinki mérlege a mi szemszögünkből okvetlenül kedvező. Szinte közhely már, hogy egyes nyugati szerzők magyar kiadásainak példányszámú olykor jócskán meghaladja az eredetit. Nemigen mondhatnánk olyan írót, költőt, művet, akinek, vagy amelynek nemzetközi hír jutott osztályrészül, s magyarul egyáltalán nem olvasható. Nagyvilág című folyóiratunk immár több évtizede tudósít a legfrissebb irodalmi újdonságokról. A viszonosság esélyeit alighanem két nagy nyelvterületen ítélhetjük a legkedvezőbbnek: az oroszon, s a francián. Eddig is a Szovjetunióban számíthatott irodalmunk a legnagyobb külföldi nyilvánosságra, s újabban a francia kapcsolatok is ugrásszerű fejlődést mutatnak (a nem jelentéktelen múltbeli hagyományok szép kiteljesedéseként.) Az. hogy — mondjuk — Mesterházi Lajos egyik főműve, A Prométheusz-rejtély megjelent oroszul, kortárs irodalmunk nemzetközi „front- áttörésének" ígéretes mozzanata volt. Keveset beszélünk Helsinki szellemének egy olyan ösztönző mozzanatáról, amely a szocialista országok jobb, - alaposabb. hitelesebb megismerésének folyamatát segíti. Arról, hogy a Szovjet Irodalom című folyóirat révén immár az egyes szovjet köztársaságok irodalmának újdonságai is hozzáférhetővé válnak a számunkra. Vagy arról, hogy olyan életművek gyarapodásának a bemutatása, mint például a cseh Vladimír Páralé. a saját jelenünk és közelmúltunk birtokbavételéhez is hasznos, izgalmas viszonyítási lehetőség. Színházművészetünk 1973 elején — már az enyhülés Helsinki felé mutató folyamatában — tisztázó szakmai viták során keresett igazodási pontokat Európában. Ilyen volt, az angol Királyi Shakespeare Társulat magyarországi vendégjátéka, Peter Brook bemutatkozása, mely a korszerű formanyelv, kifejezésmód, játékstílus dolgában igen fontos tanulságokkal szolgált, de ilyen volt a szovjet színházi élet számos — hazánkban vagy a működés eredeti színhelyén megismert — teljesítménye, s köztük: Tevsztonogov s mások vendégrendezései nálunk. Európa „leckéjét” a hetvenes évek közepétől olykor már ígéretesen „mondták föl” társulataink; Kaposvár, a budapesti Katona József Színház, az Állami Bábszínház, a Győri Balett számos előadása, a Várszínház által külföldre vitt Csíksomlyói passió bizonyította: csökkentek valamelyest a világhoz, Európához mérendő hátrón- nyaink, s tán egynémely mozzanatban az élvonalban tudhatjuk magunkat. Most újabb vita van éledőben, s nem lehet meglepő, hogy a mérték változatlan: Európa, a világ. Filmjeink jó híre a felszabadulás után alapozódott meg igazán, s az ötvenes évek közepétől vívták ki maguknak azt a rangot, amelyet mindmáig sikerült megőrizniük. Mégis: aligha véletlen, hogy a Helsinkit követő időszakban eddig sosem tapasztalt szakmai és közönségsiker övezte legjobb -filmeseinket világszerte: Szabó Istvánt, Rofusz Ferencet, Gothárt, Erdősst — a névsor folytatható. Bárcsak maga a folyamat sem szakadna meg most, amikor filmművészetünk alkotói feltételei — gazdasági okokból — rosszabbodtak, s egy nemzedékváltás stiláris, tartalmi útkereséseivel is számolnunk kell. A zene művészei mindenütt és mindenkor a „határok feletti” megértés, a nemzetközi együttműködés, kölcsönös megismerkedés eszméjét képviselték. Helsinki gondolata tehát igazán az övék. El is mondhatjuk: Helsinkiben megegyező országokból számos művészt fogadtunk, s tőlünk is számosán mutatkoztak be külföldön. A magyar zeneszerzés tekintélyét növelték Zeneműkiadónk sikeres erőfeszítései Angliában s másuttt; hanglemezeink egyre-másra gyűjtik a rangosnál rangosabb dijakat Párizsban. Fogalommá vált már a világban, a kortárs zenei rendezvényeken az Üj Zenei Stúdió, mesterré érő fiatalok e csoportja, mint ahogyan Kocsis Zoltán, Rán- ki Dezső, Jandó Jenő — bravúros pianistáink művészete is kelendő „exportcikké” vált. Zenei versenyeinkre nem kevésbé özönlenek a világ minden tájáról a magukat megtisztelve érző fiatal tehetségek. S a képzőművészet sem létezhet másképp, csak nemzetközi koordinátarendszerben. Európa eredményeit sem mostanában kellett bemutatni élvonalbeli művészeinknek, hiszen Európai Iskola néven szerveződött alkotói közösség nálunk a negyvenes évek végén. Oslói, firenzei megmérettetés nélkül Sze- methy Imre grafikai életműve sem gyarapodhatnék azon a szinten, amilyennek ismerjük. Szántó Piroska festészete is teljesebb, hogy az angol Baconnak „a hús esen- dőségét” kifejező munkáival találkozhatott. S az irigylésre méltóan szép duisburgi múzeum is gazdagodott, amikor 1976-ban két olyan szobrászunktól állíthatott ki, mint az emberiségért szorongó, az ember esélyeit aggódva féltő Saár Erzsébet és Vilt Tibor; Róma művészeti vonzását is gyarapította Varga Imre szobrainak ottani elhelyezése. Adunk is és kapunk is ebben a művészeti kölcsönhatásban. Kurucz D. István érdekesen szólt erről egy interjúban: „többször jártam Párizsban, Olaszországban, összejöttem francia festőkkel, és érdekes, mi több, figyelemre méltó, hogy irigyelnek bennünket. Azt mondják, a mi festészetünk háttere, „hinterlandja” népi eredetű, amely szocialista tartalmú mindenképpen. Mindamellett bennünket arra kötelez Helsinki számvetése, a hazánkban tanácskozó nemzetközi kulturális fórum, hogy helyünket és feladatainkat újra és újra meghatározzuk, mégpedig valós teljesítmények alapján. József Attila útmutatása szerint: a „mindenséggel” mérve magunkat; Európához, a világhoz viszonyítva. Kőháti Zsolt Kunkovács László: Háromkirály-járás Endrődön Szokolay Zoltán: Átok Alkalom jön az örömre tehát alkalmi öröm fekteti a fejem tönkre belül bizonyos körön Alkalom a szabadságra csonkolja két alkarom hűlt helyemen marad hátra konténernyi tarka lom Alkalmazott elméletek tépik zsigereimet s repülök mint pudvás retek neki majd a semminek S ama jeles alkalomból midőn végleg hideg forma lesz a tartalomból álljon meg a te szíved Zelei Miklós: Mondókám éjszaka van meríts a fényből éjszaka van meríts meríts a fényből éjszaka van a fényből meríts éjszaka van meríts a fényből abba ne hagyd Múltunkról, jelen időben Kunkovács László fotóművésznél Élhet-e fa gyökerek nélkül? Kiállja vajon az idők próbáját a kultúra, ha nem őrzi kellő alázattal elmúlt korok még fellelhető emlékeit? Aki kutató — a megszállott fajtából való! — ha életét teszi a nemes ügyre, kap-e feladatot, megbecsülést érdeme szerint? Kunkovács László fotóművész Endrőd szülötte. Hazajött tehát, amikor a nyáron Szarvason mutatta be az Élő agrártörténet című kiállítását. — Magam is meglepődtem, amikor értő látogatók hívták fel a figyelmem, hogy a képek közül viszonylag kevés készült Békés megyében — mondja Kunkovács László. — Valóban, amíg a vásárhelyi tanyavilágot szinte dűlőre ismerem, Békésben jóval ritkábban járok. Egyszerű a magyarázat: másutt szívesebben várnak. Nem gondolok nagy traktálásra, hiszen Hódmezővásárhelyen is egy szerény vendégszobában szállók meg és kapok egy biciklit, amivel bejárom a vidéket. Endrődön csak édesanyám sírjához mehetek, de már nincs hol megaludnom. Ügy érzem, nem tart számon a szülőmegyém, pedig itt is bőven lenne megörökítésre érdemes. A Körösök madárvilága, a falusi élet és a halászat ma is izgató téma- számomra. Édesapám Endrődön volt tanító és nekem is a véremben lüktet szülőfalum szívdobbanása. — Hogyan kezdődött a fotózással való ismerkedése? — Gyomán voltam gimnazista, ahol Darvas Tibor tanár úr szervezett fotószakkört. Ö volt az első. aki felhívta a figyelmem a fotózás szépségeire. Később, mint pályakezdő pedagógus, Csárdaszálláson tanítottam, s onnan jelentkeztem a Magyar Távirati Irodához fotóriporternek. A gazdaságpolitikai rovat munkatársa voltam tíz esztendeig, a szakadatlan országjárás ott vált életformámmá. Büszke vagyok rá. hogy három alföldi tájszó- lást beszélek, s a gondolkodásmódom is rögvest azonosul a pusztai emberekével, ha Szögedébe, a Kunságba vagy a Hortobágyra megyek. Fényképezőgéppel a kezemben vagy anélkül: eligazodást és harmóniát keresek a világban. Végig kell járnom a megismerés útjait. Mint aki csak dadog, ha egy nyelven pár száz szót ismer, szavak helyett — hogy folyékonyan beszéljem a magam nyelvét — bőséggel készítem a felvételeket, megszállottan járom körbe a valóság darabjait. — Mekkora a „szókincs", hány filmkockát őriz? — Százezer felvételt! Tudatosan kormányozom az életem. Ha nincs megbízatásom, akkor önmagámnak adom a feladatot, nem várhatok, hiszen a fotónak csak jelen ideje van. Csak a mai valóság kapható lencsevégre. Ám ha módszeresen dolgozunk, nagyon sok értéket felmutathatunk az elmúlt korok életéből. Uniformizálódó világunkban kell rálelni az egyedire. Erőt adó, ha van rá példa, hogy lehet normális viszonyban élni a természettel. Kultúránk legmélyebb forrásait keresem, s látom, hogy az építészet kristálytiszta ősformáit a paraszti gazdálkodás őrzi. Legértékesebb fotós „trófeáim" egyike a kerek tyúkól, amely mintha a jurták formavilágát őrizné. Belső-Ázsiában ma is botospányvával fogják ki az állatokat, nálunk ritka szerencse, ha ilyet találunk. A csörgősbot olyan szerszám, amely egész Dániáig elterjedt. Népek útjai követhetők a régi eszközök által. — Fotóművésznek vagy néprajzi kutatónak tartja magát? — Gyakran zavart okoznak a meghatározások. Talán fényképezőgépes szakíró lennék? Ez a fogalom végképp ismeretlen. Munkahelyem szerint az MTI művészeti szerkesztője vagyok, s a Fotóművészek Szövetségének, a Művészeti Alapnak és a Magyar Néprajzi Társaságnak is tagja. Korábban tanítottam a Képzőművészeti Főiskolán. Negyvenhárom éves koromra a tulajdonképpeni „életművem", hogy végre önálló otthonban élhetek a családommal. A fürdőszobában laborálok, s a polcaim telis-tele vannak fotókkal. Amíg erőmből telik, járom az országot, vonaton, mert így a legolcsóbb. Most Baján van kiállításom, Hagyományos halászat címmel. Erről még az jut eszembe, hogy az apaj pusztai lovasnapokon beválasztottak a halászlé- és birkapörkölt- készítő verseny zsűrijébe. Büszke vagyok erre az elismerésre . . . Andódy Tibor
