Békés Megyei Népújság, 1985. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-19 / 220. szám

o 1985. szeptember 19-, csütörtök Levelek egy vihart kavart levélről Szeptember 4-i lapszámunkban Én pedig most bocsánatot kérek Öntől... címmel Simonyi Imre tollából megjelent írásra több olvasói levél érkezett. Bár az ügyben vitát nem kívánunk folytatni — annak igazolásául, hogy tiszteletben tartjuk olvasóink nézeteit —, idézünk a hozzánk érkezett levelekből. Közreadásukkal és a témához fűzött cikkünkkel a párbeszédet lezártnak tekintjük. Molnár László Szarvasról ra­gadott tollat. Meglátásait pon­tokba is szedte. Jellemzőbb meg­állapításai : „Ahány sportrajongó, annyi vélemény, és még a szurkolók alaptípusait is nehéz lenne fel­sorolni. Csapatokat összeállítani, csapatokról véleményt alkotni, játékosok között összehasonlí­tást tenni mindenkinek szuverén joga. Az külön tiszteletre méltó, ha valaki tartósan ragaszkodik kedvenc játékosához, még akkor is, ha nem megy neki mindig jól a játék. Ebben sokan példát vehetnének a levélíróról. Az ál­talam ismeretlenül is tisztelt Simonyi sporttársnak azért azt ajánlom, hogy ne emeljen olyan előtt kalapot — még le­vélben sem —, ami nincs! »-Mé­lyen kalapot emelek az egyete­mes elhülyültség színe előtt!« — kicsit kemény dolog, és nem vet jó fényt a lelkes levélíróra, mert ezek szerint mindenki más kategóriába tartozik, mint ő, ez pedig egészen biztos, hogy nem így van. Sokkal korrektebb do­log az általános és jól bevett szokás mellett maradni. Azt kí­vánom Simonyi Imrének, hogy még sokáig erőben, egészségben látogassa a mérkőzéseket, le­gyenek azok Gyulán, Békéscsa­bán vagy máshol.** Sin István (Orosháza) levelé­ben nemcsak saját maga, ha­nem mások véleményét is ma­gára vállalja: „Nem akartam hinni a sze­memnek, amikor a Békés Me­gyei Népújság szeptember 4-i számában cikke megjelent. Le­velének első és két utolsó sza­kaszához szeretnék néhány meg­jegyzést fűzni, ha megengedi, ön a szövetségi kapitányokat vádolja, hogy Pásztor csak 9 alkalommal volt válogatott (ak­kor többnyire Mészöly jóvoltá­ból), szerinte Pásztor volt a jó, de mindenki rossz, aki őt mel­lőzte. A szakvezetés próbálko­zott vele, de egyértelmű meg­állapításuk volt, hogy a kívánt szintet nem éri el. ön szerint az utolsó tíz év válogatottjai II., III. osztályú játékosokból álltak. Lehetséges — de ezek a selejt játékosok vívták ki a világbaj­nokságon való részvételünket, ön összeállította a minden idők legjobb 11-ét, melyben kedven­ce szerepel, de kifelejtette Toldit, Kocsist, Zakariást, Hi­degkútit és még többet. írja. hogy a külföldi szakértők is felnőttek a hazai szakértők szín­vonalára, vagyis külföldi szer­ződtetésre nem kap ajánlatot Pásztor József. Ez érthető is, nekik csak a nemzetközi szintet elérő játékosokra van szüksé­gük, és ezt pedig az ön barátja meg sem közelíti. Nekem is vannak sportideáljaim, mint pl. az Orosházáról elindult Mátrai Sándor, aki 80 alkalommal kép­viselte hazánkat, vagy a sok­szoros magyar bajnok és világ­bajnok, a Békés Sámsonról el­került Fülöp Sándor, őket az egész ország tisztelete övezi nagyszerű eredményeik alapján. A jó bornak nem kell cégér — tartja a közmondás. Minden sportolót eredményei tehetik naggyá, és nem az ilyen és eh­hez hasonló levelek.** Komolai Károly (Békéscsaba) levelét az ,.Üj Megváltóhoz” in­tézi : „Uram, ön egy régmúlt kor ismert személyiségének nyomdo­kába lépett, öt Jézus Krisztus­nak hívták. Igaz, Ö nem egy újság olvasóközönsége előtt kért bocsánatot, de azért önhöz ha­sonlóan magára vállalta az em­beriség bűnét, ön a megváltás mellett »fociszakértő« is. Mit szól hozzá, Uram, hogy ez az ►►tyILSZ-kreatúra«, ez a »másod- és harmadosztályúnak tekinthe-, tő játékosok időszaki és ötlet­szerű csoportosítása« azért csak eljutott Mexikóba. A szerény­sége mellett még a rendíthetet- lenségét csodálom, tisztelt Uram. Nem régóta vagyok békéscsabai lakos, szeretem a focit. Pász­torra is mindig úgy gondolok, mint egy jó kis focistára, aki még sok hasznára lehet csapa­tának, ha nem akar minden­áron mindenhol ott lenni. Mert hiszen nem kell a Szabó II.-t leszerelni (lásd: ZTE-meccs), és azután tovább cipelni a labdát. Az sem jó, ha még a taccsdo- báshoz is őt kell megvárni, még akkor is, ha a pálya távolabbi pontján egy kemény belépő nyomán a földre kerül (lásd: Üjpest-meccs). Ha túlságosan gúnyosra sikeredett levelemmel megbántottam volna Simonyi Imre urat, mint embert, elné­zését kérem.** Kvasznovszkij Imre Tótkom­lóson ragadott tollat, leszögez­ve. hogy az újságot kedvelők tábora nem növekedett, s úgy véli, Simonyi Imre most meg­fizette a tandíjat: „Minden szerdán a megyei II. osztály eredményeit szoktuk ol­vasni, meg a kézilabdásokét, ez körülbelül 34 község. Az újság nem vette figyelembe 34 község érdekét. El is gondolom, azt mondják, egy rövid hirdetés 100 forint, akkor mennyit fizethe­tett az a Simonyi Imre. Fizesse, úgy kellett neki. Szabad a fut- ballvezetőinket lehülyézni, meg a külföldieket is? Biztos job­ban értenek hozzá, mint Simo­nyi úr. Megáll az ember esze, hogy lehet ilyen elvakult szur­koló. Az ilyenek csinálják a meccsen a bekiabálást a bíróra, verekednek, mint az ősszel az angolok a BEK-döntőn. Én tisz­telem Pásztor Józsefet, jól is játszik, kívánom, még játsszon sokáig sokak örömére, de nem lehet jól Puskás öcsivel, Nyila­sival, Maradonával egy napon se említeni. Az biztos, hogy az újságcikk Pásztor rovására ment. Simonyi pedig ezzel nevezetes ember lett.’* n kritika elfogadása nem rombol, hanem épít, SPORT SPORT SPORT Labdarúgó-kupamérkőzések Szerdán az európai labda­rúgókupákban az első for­dulót játszották: A legrangosabb európai labdarúgókupában, a BEK- ben a Bp. Honvéd az ír Shamrock Rovers ellen „ide­genben”, a Vasas Fáy utcai pályáján kísérelte meg a to­vábbjutás szempontjából megnyugtató előny megszer­zését. Bp. Honvéd—Shamrock Rovers (ír) 2—0 (1—0). Fáy utca, 10 000 néző. V.: Kotherjia (albán). Góllövők: Dajka és Détári. Még kupamérkőzésen is csak elvétve tapasztalható akkora hazai fölény, mint' amilyet az első félidőben a Honvéd mutatott. A máso­dik játékrészben már időn­ként a vendégek is szóhoz jutottak. A látottak alapján a Bp. Honvéd nyugodtan utazhat a visszavágóra. Az UEFA Kupa első for­dulójában a legutóbbi soro­zatban döntőbe jutott Video­ton a híres svéd Malmot fo­gadta a sóstói stadionban. Videoton—FF Malmö 1—0 (0—0). Székesfehérvár, 10 000 né­ző. V.: Crucke (belga). Góllö­vő: Végh (79. p.). Az első játékrészben job­bára kiegyenlített volt a küz­delem. Szünet után a rend­kívül harcos, szervezetten játszó vendégek ellen igen kevésnek tűnő egygólos előnyt sikerült szerezni. A Videoton győzelme megérde­melt, de azt ezen a találko­zón is látni lehetett, kitűnő együttessel került szembe. A másik tegnap játszott UEFA Kupa mérkőzésen: Rába ETO—Bohemians Praha 3—1 (1—1) A Tatabánya a KEK-ben — idegenben — lépett pá­lyára a bécsi Rapid, ellen: Rapid—Tatabánya 5—0 (1—0) Hanappi stadion, 15 000 néző. V.: Craciunescu (ro­mán). Góllövők: Halilovicsj (18., 69. és 72. p), Kienast (58. p), Krankl (62. p). avagy megéri-e „Pásztor lóskának” lenni Újjáalakult a GYSE baráti köre Pásztor József dicsérete a várt vihart kavarta. Jöttek a te­lefonok és a levelek a szerkesztőségünkbe. Volt, aki elma­rasztalt bennünket — elhibázott szerkesztői döntésnek tar­totta Simonyi Imre József Attila-díjas költőnk írásának meg­jelentetését. Mások úgy vélték, egyszerűen csak rosszul volt időzítve a közlés. Megint mások szinte soronként szedték szét a cikket, vitatva a címzett tehetségét, helyét egy eszményi tizenegyben. Természetesen az a bizonyos, Pásztorral felállí­tott válogatott sem kerülte el sorsát — javaslatok érkeztek majd valamennyi posztra. (De hát ez a 10 millió szövetségi kapitány országában igazán nem meglepő.) Jóleső érzéssel adjuk közre azt is, hogy a hozzánk érke­ző levelek, üzenetek, telefonok döntő többsége — mégha Si­monyi Imre írásának egyik-másik vonatkozását fenntartással is fogadta — egyetértett a Pásztor Józsefhez címzett levél megjelentetésével. Volt, aki egyenesen bátor politikai tettnek tartotta a közlést (csak tudnánk miért?). És szívesen vettük észre, hogy sokan megértették azt a szándékot, ami a szerzőt és a közlésre vállalkozó szerkesztőt elsősorban vezérelte. Vagyis Jásztor József tehetsége ürügyén valamire felhívni a figyelmet... — Történetesen arra, hogy kifizetődő-e (vagy mondjuk úgy: megéri-e) a „világ végén" (jelén esetben nálunk) Pásztor Jó­zsefnek, akarom mondani, valakinek zseninek lenni. Van-e esély arra, hogy a tehetség — ha földhöz ragadt — valaha, valamikor elismertetik? Vagy marad a Pásztor József-i kép­let: „ön játszik nekünk,-s mi tapsolunk önnek” — miköz­ben a világ nem vesz tudomást e „tudathasadásos állapot­ról". Könnyű, s népszerű lenne egy kézlegyintéssel túllépni a felállított tételen. Csak hát attól a világ marad olyan, ami­lyen. És Simonyi Imre esszéje is — mert irodalmi igényű esszének tartjuk —, ezért kavart vihart; jobbára pozitív ér­telemben. Megéri-e zseninek lenni ott, ahol a tudásért és érvénye­sülésért kétszer jobban meg kell küzdeni, mint a szellemi központban, s ahol az attól való távolság nemcsak valóságo­san, de képletesen is legalább kétszáz kilométernyi. Liv Vllmann közelmúltban megjelent nagy sikerű, de nem túl sikerült könyvét olvasva képed el az ember, hogy fővá­ros és vidék kapcsolatában mennyire feudálisak a viszonya­ink. Az Oscar-díjas színésznőnek természetes, hogy tájol az országban, és az is mindennapi, hogy értelmes életet él éve­kig világvégi csendességben, alig lakott szigeten. S a világ­nak ott is Liv Vllmann maradt, s neki a nagy filmgyárak és színpadok onnan sem tűntek messzebbnek, mint a fővárosból, Oslóból. De maradjunk itthon, a hazai valóságnál. Megéri-e zseni­nek lenni a vidéki színházaknál. Van-e esély arra, hogy a kitüntetések osztásakor legalább egy — csak egyetlenegy — vidéki színész is (aki pedig küldetésben, áldozatvállalásban, mindenkinél közelebb áll Thalia'magyar ekhós szekeréhez, s Vas Gereben után több mint egy évszázaddal is mindenkinél jobban illik rá: a nemzet napszámosa) mondjuk Kossuth-dí- jat kapjon. Vagy elképzelhető-e, hogy egy világsiker darabot — például a Macskákhoz hasonlót — vidéki színház mutas­son be először. Gyanítom, hogy amikor Simonyi Imre az egykor Rajz Jánosnak, Kiss Manyinak, Mezei Máriának ott­hont adó gyulai faszínházért hullat könnyeket verseiben, egy kicsit az utolsó — bár lehet, hogy már akkor leírt — „vidé­ken — is — naggyá — lehetsz” színházat siratja. Ha már a művészetnél tartunk: Kőbánnak a tehetsége, Kossuth- és két Munkácsy-díja is kevés volt ahhoz, hogy igazából a méltó helyére kerüljön a magyar művészettörté­netben. Közismert — és tanulságos — a szülővárosára ha­gyományozott képek sorsa. Komikus, de fájdalmasan igaz, hogy — az állandó kiállítótermet óhajtó művészetbarátok sürgetése miatt — hovatovább nyűgnek érezte örökségét a város. Saját pénze kevés volt, központi támogatásért pedig sokáig hiába folyamodott. Közben Szentendre valóságos mú­zeumvárossá lett, tudnivaló, nem saját erejéből. S amit — az életművét — Kohán ajándékként — egy állandó kiállítóhe­lyért kuncsorogva — hagyott a városra, azt másutt, más művésztől a jelképesnél nagyobb összegekért vásárolták meg. Kohán nagysága, meg a művészetek ürügyén vetődik fel a kérdés: létrejöhetnek-e nem másodrangú szellemi központok a fővárostól távol? Lehetne-e ma — a múlt századinál jobb közlekedési és hírközlési viszonyok között — például Szép­halomból, Szatmárcsekéből, Niklából, Alsósztregovából — ahonnan valaha „bemérhető" volt az ország, és ahová leköl­tözött az irodalmi élet — szellemi központ? De ne menjünk el eddig! Maradjunk a megkövesedett múltnál, a közgyűjteményeknél. Van-e realitása annak, hogy országos jelentőségű közgyűjtemény legyen vidéken? Van-e realitása annak, hogy mondjuk, a Magyar Zenetörténeti Mú­zeum Erkel szülővárosában kapjon helyet vagy igazán rep­rezentatív Munkácsy-kiállítás Békéscsabán? Még elképzelni sem lehet, nemhogy megvalósítani! Közben — elegendő ki- állítóterület híján — inkább a fővárosi múzeumi raktárak­ban porosodnak a képek, minthogy vidékre kerüljenek. (A Békési Galériával ugyan megmozdult valami, de ami ott történt, erős kivételnek számít.) Megéri-e zseninek lenni nálunk, itt a „világ végén”? Min­denesetre kell ehhez egy kis megszállottság, meg — hogy Simonyi Imre más viszonylatban használt szavaival éljek — „némi szalonspicc". Az okokat keresve népszerű és könnyű lenne felfelé mu­togatni. Csak hát akadnak bőven hozzánk intézhető kérdések L: megbecsüljük-e eléggé az itt tápászkodó minőséget (vagy úgy vagyunk vele, mint Pásztor Józseffel a közönsége?), tud­jak-e helyén kezelni értékeinket, lehet-e színészünk, költőnk, írónk, festőnk — vagy hogy a példánál maradjunk: focistánk — értékrendünkben több, nagyobb, mint akinek neve jeni­ről hallik? El tudjuk-e viselni őket, s nem tapossuk-e bele inkább valamennyit a kényelmes sznobság iszapjába? Más­felől nem menedzselünk-e álértékeket, álminőségeket, ál­rangra emelve őket, „én megdicsérem a te munkádat (alakí­tásodat), s te majd 'megdicséred az én munkámat (alakítá­somat)” szemlélettel. Ezenfelül: van-e bennünk elegendő kurázsi, van-e bennünk kellő hit „önmagunk kereséséhez" és felmutatásához? Szíve­sen hoznék példákat — ha nem kötne a terjedelem — a me­gye történelmileg kialakult hátrányainak felszámolására szerveződő erőteljes megyei akaratról. Csak hát az akarat — ha nem lesz hozzá értő fül, meg áldozatvállalásra kész erő — önmagában véve kevés. A Simonyi-esszé közlése után akadt, aki azért „veregetett vállon” bennünket, mert az írás közlésével vállaltuk a ma­gunk bírálatát is (hiszen fricskát kapott a sajtó, egy konkrét ügyben szerkesztőségünk is). Példát mutattunk — úgymond — arra, hogy a kritika elfogadása nem rombol, hanem épít, s ugyanúgy hozzátartozik a demokratikus közgondolkodáshoz, mint a vélemények elmondása és nyílt vállalása. Ha van, akad olyan, akinek példát kell mutatni, ám legyen, vállaljuk ezt a szerepet. De nem hisszük, hogy egy olyan magyar tár­sadalomban, ahol az utóbbi 30 évben a hatalom egyetlen kér­désben sem tartotta magát tévedhetetlennek, még mindig a példaadásnál kell tartani. Valljuk: csak az egyenes, nyílt beszéd, sikereink és tévedéseink vállalása visz előre. Bizal­mat is ez teremt! Jó tudni azt is, hogy — Pásztor József pél­dájára gondolva — e vidéki gondjaink megoldásához, ran­gunk növeléséhez is ez az út vezet. Ez teremt erkölcsi indít­tatást értékeink feltárásához és megbecsüléséhez, ami ugye­bár a reménykedő, központra tekintésnek az alapja. Végezetül pedig, ami Pásztor József tehetségét illeti. . . Szeretem a jó meccseket, de nem tartom magam futball- szakértőnek. Ám ismereteim alapján mégis elhiszem, hogy Pásztor József jó focista (mi több: nagyon jó focista) és el­hiszem azt is, hogy befér egy mindenkori magyar álom­tizenegybe. A Simonyi-esszé lelkes üdvözlőinek és ellenzőinek ezúttal szíves kompromisszumot ajánlok: mindkét fél fogadja el Pásztor Józsefet az álomcsapat egyetlen, közösen választott [megbecsült (!?), istenített (!?), segített (!) stb.J tagjának, a többi tízet pedig ki-ki saját ínyére válogassa össze. Fogadja el továbbá, hogy létezik Pásztor József-jelenség, amelynek megszüntetéséhez, mindkét fél egyöntetű és teljes támogatá­sára szükség van. Árpási Zoltán A napokban újjáalakult a Gyulai SE baráti kör egye­sülete. A tervek közt meg­fogalmazódott az egyesület fiatal sportolóinak és edzői­nek támogatása, képzésé­nek, továbbképzésének előse­gítése. Szeretnének emléke­zetes találkozásokat szervez­ni neves sportvezetőkkel. Ilyen például, hogy a Los Angeles-i olimpia filmjének bemutatására Schmidt Pált, a Nemzetközi Olimpiai Bi­zottság tagját, az OTSH el­nökhelyettesét is meghívják. Most mindenekelőtt a kör taglétszámának bővítését tartják fontosnak, méghozzá főként egyéni körtagok be­szervezését szeretnék inkább szorgalmazni. (A kör tagjai jogj személyek is lehetnek.) A kör elnöke Szigeti Zoltán tanácselnök-helyettes lett, helyettese Klampeczki Ká­roly, a városi pártbizottság titkára, Krattinger Mártont pedig titkárrá választották. Hódmezővásárhelyen rendez- ték meg a ,,jövő bajnoka” ser­dülő B megyék közötti váloga­tott atlétikai viadalt, melyen a Békés megyeiek szép eredmé­nyeket értek el. Megyénk sportolóinak ered­ményei. (Zárójelben a név után az elért helyezés.) 100 m síkfutás: Ladnyik Zsolt 12,4 (2), Kiss Tibor 13,3 (8), Szi­lágyi Enikő 13,3 (2), Pánti Ani­ta 14,0 (6). 400 m:- Petrovszki István 55,5 (1), szegedi Zsolt 56.2 (3), Pánti Anita 63,4 (3), Ancsin Ildikó 68,2 (8). 800 m: Galbács Angelika 2:30,8 (1), Lu- koviczki Katalin 2:32,2 (3). 1500 m: Susánszki János 4:43,8 (3), Hódi János (9). 100 m gát: Kiss Tibor 15,6 (4), Remzső Im­re 16,5 (7). GereJyhajítás: Rem­zső Imre 37,96 (4), Varga Zsolt 36,88 (7), Kovács Edit 30,82 (1), Kosa Tünde 23,60 (7). Súlylökés: Petrovszki István 13,00 (2), Var­ga Zsolt 9,71 (6), Kovács Edit 9,28 (1), Krajcsó Ildikó 8,26 m-t ért el. Távolugrás: Ladnyik Zsolt 544 cm (3). Remzső Imre 485, Szilágyi Enikő 490 (1), Ko­sa Tünde 464 (4). Magasugrás: Ancsin Tímea 155 cm (1), Zalai Anita 140 (6). Ancsin Tímea kapta meg a Csongrád Megyei Atlétikai Szövetség tiszteletdíját. 4X100 m váltó: a fiúk 50,5 eredménnyel 4 helyen végez­tek (Ladnyik, Petrovszki, Kiss, Remzső), a leányok ugyanezen a távon elsők lettek. Idejük: 54,6 (Pánti. Szilágyi, Papp. Sar­ka di) . Pontversenyben. Fiúk: i. Szol­nok megye 92. 2. Bács-Kiskun megye 86, 3. Békés megye 74, 4. Csongrád megye 71 ponttal. Leányok: 1. Békés megye 89, 2. Bács-Kiskun megye 79, 3. Csongrád megye 74. 4. Szolnok megye 71 ponttal. Leányok-fiúk összetett verse­nyében: i Bács-Kiskun megye 165, 2. Békés megye 163, 3. Szol­nok megye 163, 4. Csongrád me­gye 145 ponttal. * * * Békésen a hét végén, szep­tember 22-én (vasárnap) orszá­gos kismaratoni gyaloglóver­senyt rendeznek. A férfi-női viadalon a gyaloglóversenyek 8 órakor, a futóversenyek i0 óra­kor kezdődnek. A rajthely Bé­késen, a postahivatal előtt lesz (Széchenyi tér). Nevezni a hely­színen a verse<nyszámok kezde­te előtt egy órával lehet. I Kosárlabda A megyei kosárlabda-szövet­ség az elmúlt hét végén Mező- berényben, az 1. sz. általános iskola tornacsarnokában ren­dezte meg az OSK megyei dön­tőjét, 4—4 leány- és fiúcsapat részvételével. Győztesek a Bé­kési Áfész Fontex leány- és a Mezőberényi SE fiúcsapata lett, amelyek a területi döntőn kép­viselik Békés megyét. Eredmények. Fiúk. Mezőberé­nyi SE—Mezőberényi Gimnázium 44:9, Mezőberényi SE—Békési Áfész Fontex 83:20, Mezőberényi SE—Szeghalmi Gimnázium 63:20, Békési Áfész Fontex—Szeghalmi Gimnázium 50:16, Békési Áfész Fontex—Mezőberényi Gimnázi­um 53:19, Szeghalmi—Gimnázi­um—Mezőberényi Gimnázium 34:8. Végeredmény: 1. Mezőberény 6 pont. 2. Békés 5, 3. Szegha­lom 4, 4. Mezőberényi Gimná­zium 3. Leányok. Békési Áfész Fontex —Mezőberényi SE 47:46, Békési Áfész Fontex—Szarvasi FSSC 49:22, Békési Áfész Fontex— Szarvasi i. Sz. Ált. Isk. 56:17, Szarvasi FSSC—Szarvasi 1. Sz. Alt. Isk 29:23, Szarvasi FSSC— Mezőberényi SE 21:14, Mezőbe­rényi SE—Szarvasi 1. Sz. Ált. Isk. 48:15. Végeredmény: l. Békési Áfész Fontex 6. 2. Szarvasi FSSC 5, 3. Mezőberényi SE 4, 4. Szarvasi 1. Sz. Alt. isk. 3. Az ÓIK megyei döntőire szep- temper 22-én (vasárnap) kerül sor Békésen, szintén 4—4 leány- és fiúcsapat részvételével. A fiúk a 3 sz. iskolában, míg a lányok a 2. sz. iskolában játsz- szák mérkőzéseiket. Mindkét helyen 8 órakor kezdődnek az összecsapások. A megyei döntőnek növeli a jelentőségét az a tény, hogy az országos elődöntőket is Békésen rendezik meg november 7—8-án, 3—3 megyei és 1—i budapesti csapat részvételével. BÉKÉS MEGYEI NÉPÚJSÁG Az MSZMP Békés megyei Bizottsága és a Békés megyei Tanács lapja. Főszerkesztő: Arpási Zoltán. Főszerkesztő-helyet­tes: Seleszt Ferenc. Szerkesztőség: Bcs. Pf.: 111. Munkácsy u. 4. sz., 5601. Tel.: 27-844, főszerkesztő: 21-401. Kiadja a Békés megyei Lapkiadó Vállalat, Bcs. Pf.: 111. Munkácsy u. 4. sz., 5601. Telefon: 27-844. Felelős kiadó: Csala János. Tele­fon: 26-395. Terjeszti a Magyar fosta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál és a kézbesítőknél. Előfizetési díj: egy hónapra 43 Ft, egy évre 516 Ft. Kner Nyomda lapüzeme, Bcs., Szerdahelyi u. 2/A, 5600. Vezérigazgató: Háromszéki Pál. ISSN 0133—0055 Kéziratokat, képeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom