Békés Megyei Népújság, 1985. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-07 / 210. szám
1985. szeptember 7., szombat KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Alföldi Tárlat Békéscsabán Huszadik századi képző- művészetünk — összefüggésben azokkal a dinamikus gazdasági és társadalmi változásokkal, amelyek teljes létünket megmozgatták — oly sokrétű és változatos, hogy még a szakemberek számára is nehéz feladatot jelent megtalálni a valóban új irányokat, megkeresni a kristályosodási pontokat. Aki rendszeresen figyelemmel kíséri az Alföldi Tárlatok kétévenkénti kiállításait, képet alkothat arról, hogyan változnak, fejlődnek a művészek önmagukhoz képest. A megjelenő recenziókból megtudhatja, kik hiányoznak a tárlatról és esetleg azt is, hogy miért. Ezek a »recenziók viszont, az esetek többségében csupán felsorolásokra szorítkoznak, leírják a kiállítást. Nem segítenek elhelyezni a tárlatot a magyar művészet fejlődés- vonalában, nem adnak választ olyan kérdésekre, mit jelent ma az „alföldiség", hogyan írják át művészeink az új megváltozott életmódnak megfelelően szellemi alkotói örökségünket. Pedig ezek a kérdések viszik közelebb a közönséget az Alföldi Tárlat céljának, feladatának, a művészek látás- és alkotásmódjának megértéséhez. Célszerűnek látszik tehát e fejlődéstörténeti szempont figyelembevétele az ismertető megírásánál. Az a „tiszta képlet", amelyet a múlt század végén és a századfordulón a termé- szetelvűség szigorú normái jelentettek, fellazult. Előtérbe került — különösen az '50-es évek végétől — a szabadabb képalakítás, a látvány szuverén átírása, az álom- és fantáziavilágnak a megjelenítése és az új jelképteremtés igénye a művészet minden területén. Az ábrázolás igényével szemben megerősödött az intellektuális, gondolati elem. Izmusok és stílusok sokasága született. de igazi iskola létrejöttére csak kevés esetben került sor (Barcsay, Vajda Lajos. Kondor Béla, MedgyesA toronyóra itt lakott a város közepén a toronyban. Megszokott, sőt, meg is szeretett itt, pedig mindenki tudta róla, hogy nem is volt idevalósi. Messzi városból helyezték ide. Tizenkét ember hozta. Féltő szeretettel vonszolták fel a torony öreg lépcsőin. Állítgatták, igazgatták. A toronyóra kérte, hogy kifelé csak hibátlanul festett, ragyogó arcát mutathassa. Jól olajozott, fénylő fémrugóit, kerekeit szégyenlősen elrejtette a torony belsejében. Nem mintha szé- gyellte volna a munkát, csak nerrí akarta, hogy lássák, hogyan dolgozik. A szerelők a helyére erősítették, beállították, elindították. — No, érezd jól magad, öreg, és igyekezz mindig pontos lenni — mondta az egyik. A toronyóra, aki, köztünk szólva, hiú volt egy kicsit, eltűnődött. Még meg is sértődött. — Miért mondja ez nekem, hogy öreg, hiszen én még csak most születtem meg? Mert hát ő az előző, gyárban töltött életét nem számította. Szerinte a szüsy, Kokas Ignác, síkkonstruktivizmus.) Az Alföldi Tárlatok huszonnegyedik kiállításán is hasonlóan változatos kép fogadja a látogatót. Alföldiek: Vásárhely, Szeged, Szentes. Szolnok, Debrecen, Nyíregyháza, Békés mellett az elszármazottak és a tárlattal szellemi közösséget vállalók fóruma ma már ez a kiállítás. Különösen a szellemi közösséget vállalók ittléte fontos, hiszen általuk kapcsolódhat — a mecénásszervezők kellő odafigyelése mellett — a kiállítás az országos képzőművészeti élet vérkeringésébe, ég válhat a magyar képzőművészet keresztmetszetét adó jelenős fórummá. Nézzük közelebbről, milyen is az a kép, amit a 24. kiállítás mutat. Jelentős arányban képviselteti magát az ún. „alföldi iskola” a vásárhelyi művészek által. Az első nagy mesterek; Tornyai, Endre Béla, Rudnay Gyula, Pásztor János művészetének alapja, forrása a paraszti élet, Munkácsy örökségének vállalása. Művészetük tehát végső fokon a romantikában gyökerező, de sokkal izgatottabb és tra- gikusabb hangvételű. Ezért is válhatott a modern magyar képzőművészet egyik fontos meghatározójává. Az őket követő nemzedék már nem vehette át változtatás nélkül az örökséget, hiszen megváltozott a környező világ, más volt az iskolázottságuk is, és olyan művészek munkássága állt előttük példaként, mint Barcsay, Kotlán, Derkovits, Medgyessy. Ennek az új nemzedéknek is jellemzője maradt a plebejus szemlélet, a népi téma, forrásuk viszont már nem annyira Munkácsy. Náluk már nem zsánermotívum többé a paraszti élet, hanem az ember és természet, az ember és munka örök viszonyának szimbóluma. Egyként hat rájuk Szőnyi lírája, Barcsay konstruktivizmusa, az itáliai quattrocento freskó- stílusa, és Gauguin dekoratiletésünket attól a pillanattól kell számítani, mikor elkezdjük teljesíteni a küldetésünket. Nem szólt az óra semmit, pedig látta, hogy áz ember se fiatal, sőt, azt is érezte, hogy kérges neki a keze, mert az ember búcsúzóul még az arcát is megsimogatta. Nem szólt az óra semmit, nem is szólhatott, mert akkor már szorgalmasan mérte az időt. Az első perctől kezdve pontos volt. Büszke is volt erre. Az emberek hamarosan kezdtek hozzáigazodni. Még . a lépéseiket is az ő útmutatásai szerint alakították. Lassúra, hosszúra, ha volt még idő, apróra, szaporára, ha nem volt idő. Idő kérdésében az óra nem értett velük egyet, de nem állhatott le vitatkozni. Ö pontosan tudta, hogy idő mindig van. Hogyisne tudta volna, hiszen neki kellett mérni. Mérni és mutatni. De azért az embereket a lépéseik szerint ítélte meg. Tudta, melyik a szorgalmas, melyik a lusta, melyik a késlekedő, melyik a pontos. Nem volt ezt olyan nehéz kitapasztalni. Azt is látta, vizmusa. Ezt a nemzedéket képviseli a kiállításon Németh József (Trágyahordás, Részesedés) bársonyos felületű, míves megmunkálású, ősi jelképeket felvonultató képeivel. Általában jellemző a vásárhelyiekre : a megőrzésre való törekvés; az elzárkózás korunk nagy, csak intellektuálisan megfogalmazható problémái elől. (Erdős Péter: Telihold, Csikós András: Táj halommal. Fodor József: A magány első nyara, Holtág). Hasonló szellemben dolgozik a szolnoki művészkolónia, vagy őrizve a század elejének impresszionista hagyományait, mint Fazekas Magdolna teszi (Téli alkony, Tavaszi táj), vagy törekedve a hagyományok átírására, mint Simon Ferenc (Emeletek). Fényképszerű hitelességgel, tárgyias ábrázolásmóddal szólnak egy pusztulóban levő életmódról a gyulai művésztelep alkotói: Szakáll Ágnes, Marosvári György, Székelyhídi Attila, Tömpe Emőke, Albrecht Júlia. Megőrzésre való törekvésük a vásárhelyiekhez kapcsolja őket. de érzelmi azonosulásuk már szociális állásfoglalás, az ábrázolt probléma vállalása is. A békési művészek közül részben egzisztenciális kötődésük, részben iskolázottságuk miatt kapcsolódnak az „alföldi iskolához” azok. akiknek pályája közvetlenül a felszabadulás után indult: Koszta Rozália (Pósteleki emlék I—II., Melankólia '84). Gaburek Károly,' Ezüst György, Lipták Pál. A szobrászatban a kötődés a hagyományokhoz, elődökhöz sokkal erősebb, mint a festészetben. Így a neoklasz- szicizmus, az impresszionizmus, a Megyessy-tradíciók továbbélése egyaránt megtalálható a kiállításon. Az intellektuális, gondolati elem, az új jelképteremtés igénye jelentkezik és ötvöződik a népművészeti örökséggel Schéner Mihály képein (Adakozás, István király hogy némelyiknek teljesen fölösleges mutatni az időt. Az ilyeneket szerette volna figyelmeztetni, de nem tehette, mert neki nem ez volt a küldetése. Az ö dolga az volt, hogy mérje az időt. Mérje és mutassa. Egytől tizenkettőig mutatta az órákat. Naponta kétszer. A számok sorrendjét nem cserélhette fel. Tévesztenie sem volt szabad. Megszokta, megszerette ezt a munkát. Fontosnak találta. Sőt, úgy érezte, hogy nincs annál fontosabb, mint mutatni az időt, a jelen időt. Az emberek néha elvárták volna, hogy a múlt időt is megmutassa, mások a jövőre voltak kíváncsiak. De az óra ezt nem tehette. Ö nem tudott mást, mint mutatni a jelen időt. Erre volt neki képesítése. Semmi másra, csak erre. És az óra emiatt egyáltalán nem szégyellte magát, sőt, inkább mondhatni, még büszke is volt a képesítésére. Az idő lankadatlan kitartással múlott. Attól persze nem kellett félni, hogy egyszer egészen elfogy, csak kissé fárasztó volt már mindig mutatni. Házak, utcák tűntek el a városból. Sőt, még emberek is. De jöttek helyettük újak. Volt köztük mindenféle. Űjra akadtak köztük lusták is, szorgalmasak is. Az óra már tudta, hogy némelyiknek teljesen fölösleges mutatni az időt, és fölösleges volna rájuk szólni is, asztalánál). Művészete már ahhoz a vonulathoz tartozik, melynek közös szellemi gyökere a magyar szürrealizmust, expresszionizmust, konstruktivizmust, és az Ecolé de Paris (Párizsi Iskolai képviselőit összefogó, Európai Iskola. Ez a közös gyökér táplálja a tárlat kísérletező nemzedékének művészetét. A társadalomkritika szülte azt a groteszk utáni vágyat, és finom csipkelődést, melynek előzménye James Ensor művészete, nálunk pedig Bornemissza László munkássága. Tóth Ernő, Kovács Tamás Vilmos és Benes József képei képviseli ezt a látásmódot; a Kokas-iskola zöldes, szonorikus színvilágát. szubjektiven motivált szimbolikáját pedig Lóránt János képei. Fülöp Ilona, Bálványos Huba szubjektív hitelű lapjai a nagy iskolateremtő grafikus előd. Kondor Béla művészetének folytatói. A népművészeti örökség él tovább Szilágyi Imre grafikai művészetében. Erős iskolája alakult ki a síkkonstruktivizmusnak. A kassáki gyökereken felnövő nonfiguratív nemzedék (Bak, Fajó, Nádler) szakított a megelőző nemzedék problémakörével, mindazzal, amit a koncepciózus, világképi művészet jelent. A legújabb irányoknál már csak az önmagára vonatkoztatott plasztikai jelek viszonyrend- szere maradt meg. (Lonovics László lapjai, Gubis Mihály, Oroján István akryljai.) A tradicionális értékek, és a korszerű művészeti eljárások tartalmas ötvözése, a szürrealizmus módszereinek alkalmazása jellemzi Kéri László és Veres Gábor didaktikus, alakulóban levő művészetét. A korábbi évekhez viszonyítva elenyésző arányban van jelen a kiállításon az iparművészet, pedig mind a kerámiának, mind a textilnek jelentősek a hagyományai. Az alföldi tárlatok változatos és izgalmas, huszonnegyedik kiállítása szeptember 22-ig várja az érdeklődőket Békéscsabán, a múzeumban. B. Túrok Margit csinálják csak a dolgukat, ahogy akarják. Hanem az időt állandóan mutatni kellett, és az órának ez egyre inkább nehezére esett. Eljárt felette az idő, a sok számolástól redőkbe gyűrődött megfáradt homloka. — Most már tényleg megöregedtem — gondolta magában. — Abba kéne hagyni. Rögtön meg is ijedt a gondolattól. Nem maga miatt ijedt meg, habár ráfért volna már egy kis pihenés. Az embereket féltette. — Mi lesz velük nélkülem? Ezért aztán csak erőltette, erőltette a munkát továbbra is. Addig-addig, hogy egyszer túlerőltette magát. Szakasztott úgy járt, ahogy az emberek szoktak. Egy pici rugó megpattant benne, a szerkezet megállt. Ha akart volna, se tudott volna újra elindulni. Egészen nem halt meg ugyan, csak soha többé nem tudta mutatni az időt. Az emberek rögtön észrevették. és ez jólesett neki. — Nini, megállt az óra. Nem is csoda, nagyon öreg már. szegény. Az óra belátta, hogy igazuk van, és azt is jól kivehetően érezte, hogy az arcáról halk pattogással repedezik, pereg a zománc. — De remélem, ezt lentről még egyáltalán nem látják — biztatgatta magát titokban. Még mindig hiú volt egy kicsit. Hegedűs Katalin Tanulságos történet a többi toronyórának Veres Gábor: Didaktika IV. Tóth Ernő: Felek — Szúdy Géza: Hasztalan Én hasztalan szeretem az embert Ha az ember nem szereti önmagát Én hasztalan óvom ha ő nem vigyáz magára Pedig feldíszíteném világát S őt magát is a szépség Glóriájával de ő mindent Mocsokba förtelembe márt Az emberi fertőzet ujjai Már a csillagokat Kaparásszák S ha az ember útra kel Batyujában Nem madárlátta kenyér hanem Madárlátta bomba és méreg Madárlátta keserűség amelyet Meg nem édesít már Sem méz sem szerelem Sem az alkonyi órák Tücsökszava Sem alvó madarak álombéli pityegése Az akácillattól sűrű Júniusi Éjben
