Békés Megyei Népújság, 1985. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-16 / 217. szám

1985. szeptember 16., hétfő

o

Három éjjel, három nap

II határsértők nyomában

Megyénk keleti részét teljes hosszában az országhatár zárja. Kiépített határőr őrsök, védelmi rendszerek biztosítják államhatárunkat. Amikor nincs esemény, vagyis határsértés, békés, „úgy is fogalmazhatnánk, igen családias az őrsök hangulata. élete, mindennapja. De amikor valami .megzavarja . . . akkor, mint a fel- bolydult méhkas ...

Az elmúlt héj. végén is esemény zavarta meg a határszélt. Határsértéshez riadóztatták a gyulai őrs katonáit.

— A román határőrszervek pénteken hajnalban 2 óra 50 perckor értesítettek bennünket, hogy röviddel éjfél után, Ant térségében a román járőr két személyt meg akart állítani. mire azok felszólításukra a két méternyi mély Fekete-Körösbe vetették magukat, majd a folyással a magyar oldal felé úsztak, s minden bizonnyal ott partra is szálltak — tájékoztat Zipperer József őrnagy. Az asztalon levő térkép fölé hajolva mutatja a határsértés pontos helyét, azt, hogy hol milyen elhagyott tárgyakat és nyomokat találtak a folyó két partján. Kisvártatva megtoldja: — Annyit tudunk, hogy az egyik határsértő férfi. Amikor a vízbe ugrott, valamit visszaszólt a román határőrnek.

— Három órakor riadóztatták határőreinket, fél óra múltán mindenki a helyére került, a területet lezártuk — tájékoztat Kiss József százados.

A pirkadat az esőt is.meg- hozta. Zuhogó esőben néhá- nyan csónakba ültek, majd két kilométernyi szakaszon a vízről is teljesen átvizsgálták a területet. A hullámteret gazdagon borítja az inda. a szeder, az elszáradt aljnövényzet. A szakadékos

kemény, agyagos partfalat nem könnyű vallatóra bírni, a szökevények nyomait az eső is elrejti. Vigasztalanul szakad. A katonák esőgallérján, a járművek szélvédőjén, tetején indiántáncot lejtenek a cseppek. A határőrkutyák bundája is csurom víz, topognak a tócsában, néha meg-megrántják gazdájukat, mintha csak azt kérdeznék: ..Mikor megyünk már haza?"

De a szolgálat, az szolgálat. A katonáknál addig tart, ameddig le nem váltják őket. Déltájban erősítés érkezik, mozgósították az önkéntes határőrök egy részét is. Különösebb esemény nélkül telik az idő, az őrsön készülődik a váltás. Frissen borotválva, subickolt csizmában szállnak a gépkocsira a kiskatonák. A beérke- zők sárosak, átázottak. Gyorsan rendbe teszik magukat’, felszereléseiket, megebédelnek, majd a meleg fürdő után pihenőt rendel el a parancsnok. Éjszaka ismét szolgálatba lépnek, ha addig nem kerülnek kézre a határsértők . . . Nem kerültek kézre.

* * *

Szombat este. Huszonkét órakor ébresztik a váltást. Gyorsan és csendben öltöznek, veszik magukhoz felszereléseiket. Indulás előtt együtt ülünk vacsorához. Mindenkinek ízlik a krumplifőzelék a pörkölt feltéttel. Van repeta is. Néhányan viccelődnek, mások egykedvűen falatoznak. Magukhoz veszik az éjszakai pótlékot, a húskonzervet, a hűtőből mindenki annyi paradicsomot és paprikát vesz, ameny- nyit akar. A kulacsokat friss ivóvízzel, forró teával töltik meg. A zseblámpákba új elemeket raknak, majd sorakozó, eligazítás, egy utolsó ellenőrzés, néhány biztató szó. s minden kezdődik elölről.

Elnézem ezeket a 20—22 éves fiatalembereket. A több napos kemény igény- bevétel megviselte őket, az események erejüket, kitartásukat próbára tették. Egy részük Dombegyházáról, az ott elkövetett határsértéstől jött. Egy-két nappal korábban abban a térségben három román állampolgár lépte át illegálisan az országhatárt, s hazánkon keresztül Nyugat-Európába igyekeztek volna, ha nem lettek volna ott, határőreink és önkéntes segítőik. Két határsértőt még aznap délelőtt, a harmadikat délután, az egyik növényvédős repülőgép vezetőjének segítségével fogták el.

— A frászt hozta rá a gép, amikor a pilóta felfedezte a kukoricában a négykézláb mászó embert. Először zuhanásban repült rá, majd amikor a repülő billegette szárnyát és körözött, tudtuk, hogy hol fut az emberünk — magyarázza Papp Imre százados, az operatív csoport tagja, aki a mostani esemény kapcsán is hangsúlyozta: — Rendkívül fontos a személyi állomány meggyőzése, tevékenységüknek az adott helyzethez való igazítása, a siker reményében a lelkesítés. Ez fontos politikai munkát igényel. Persze, mindehhez hozzátartozik a határőrökről való fokozottabb gondoskodás, az élelmezés, a folyamatos ruhacsere, és a lehetőség szerinti rendszeres pihentetés.

* * *

Elindul a tehergépkocsi. A város csendjét felveri a motor zúgása, a reflektor fényei pásztázzák az utat. Letérünk a műútról, a földúton a kocsi kereke nyomán messze fröccsen a sár. Egyszer csak megszólal a rádió, hangzik az üzenet: „— A TF 93-48-as forgalmi rendszámú Lada nem állt meg a járőr

jelzésére.” A parancsnok kapcsolatba lép a rendőrséggel, s percek múlva tudjuk is a személygépkocsira vonatkozó adatokat. A személygépkocsi vezetőjével szembeni további intézkedés már a rendőrség dolga.

A zárás mentén elindulunk gyalogosan az ellenőrző elöljáróval. Csak a parancsnok tudja, hogy hol vannak a katonái A dobozi erdőben lépdelünk. Az eső elállt, a lomhán kúszó felhők mögött időnként előbújik a hold. Kísérteties a vidék, zúgnak a fák. Melegítőben, edzőcipőben lépdelek, pontosabban csúszkálok. Hűvös az éjszaka, noha a kölcsön kapott mikádóban igyekszem dacolni a hideggel. Közben az ellenőrző tiszttel arról beszélgetünk: mi lenne, ha... — s e pillanatban határozott felszólítás hallik az egyik fa mögül. A jelszó, a jelhang, vagyis az azonosítás után mehetünk előrébb, majd tovább.

— Nagyon fontos a türelem, a precíz szolgálatellátás, a katonák határozott ténykedése, melyek együttesen felőrlik a határsértők türelmét, erejét, s igyekeznek kijutni a zárásból. Egy-egy határsértés felszámolása időnként többnapos, idegölő és nehéz szolgálat — hallom.

Kerülővel, órányi gyaloglás után érjük el a gyulai közúti hidat, ahol Egri László határőr teljesít szolgálatot. A fiatalember novemberben Hajdúszoboszlóról vonult be, civilben ács-állványozó. Nős. Az ellenőrző parancsnoknak határozottan jelent. Egyedül látja el feladatát. Azaz mégsem. A technika segít, s máris mutatja az úton, a folyó hullámterében hol és hogyan helyezték el a jelző- készülékeket. Sokadik szolgálatát látja el, rejtett figyelőként határsértésben közreműködő NSZK állampolgárt fogott el a közelmúltban. Jutalma: 6 nap szabadság.

Néhány kilométerrel arrébb Balogh Mihály határőr teljesíti feladatát, ö is novemberben vonult be, Tisza- lökről A Kiváló határőr cím birtokosa. Ö olyan katona, aki nem jár mindennap járőrszolgálatba. Speciális szakszolgálatot lát el. Szűkszavú, tőmondatokban válaszol.

— Hajnalra cudar hűvös lett — dörzsöli össze kezeit. S a fák mögül mintha derengene. Mire visszaérünk az őrsre, a nap első sugarai meg-megvillannak. A váltás is talpon van, reggelihez készülődnek, borostásan ülnek asztalhoz. De a felszerelésük, a ruházatuk, az most is kifogástalan. Ilyenkor, a borotválkozást illetően a parancsnokok is elnézőbbek. Talán azért, mert nekik sem volt idejük megborotválkozni? Többségük immáron 36 órája nem hunyta le a szemét. A friss, forró fekete nyújt némi segítséget, nekik is, a kiskatonáknak is.

A szombat is esemény nélkül telt el: igazoltatás, kutatás, információgyűjtés, azok feldolgozása, értékelése. De azért mégis okosabbak lettek, többet tudnak. Ezt a hadműveleti térképen az idegen is gyorsan felfedezi. A színes vonalak, pöttyök, körök jelzik; mégiscsak történt valami.

* * *

Szombat éjjel. Egykedvűen zötyögünk a terepjárón. Az éttermek, a presszók, a diszkók fénye csábítja az embert.

— Ezt most kihagyjuk — próbál kedélyeskedni valaki. Senki sem válaszol. Néhányan, a távolabbra menők próbálnak még csöppnyit szundítani. A Köfös vize tükörsima, a vidéken minden mozdulatlan. Egyszer csak megszólal a rádió. Valami történt? Az egyik járőr jelenti : — A kukoricás megzördült, köhintést hallott. Talán sikerül? — kapjuk fel fejünket. Az egyik tiszt katonákkal a helyszínre siet, átkutatják a megadott területet. Az eredmény sem marad el: a közeli csatornához igyekezett egy magányos őz. A vízig követték a nyomát. * * *

Vasárnap reggel. A Da- rancsnoki irodában néhány óra alvás után találkoznak az operatív csoport tisztjei. Egyik-másik nagyot ásít, nyújtózik. Rajtuk is, beosztott katonáikén is meglátszanak az elmúlt napok. Kávét kérnek, cigarettára gyújtanak. Egykedvűen kortyolgatják a forró frissítőt. Ez a néhány perc elég arra, hogy ki-ki gondolatát rendezze, javaslatát megtegye az operatív csoport parancsnokának. A tálcára kerülnek az üres csészék, cigarettájukat elnyomják, valamennyien asztalhoz ülnek.

— Elvtársak! Az elmúlt napok eseményei ... — kezdi a legmagasabb beosztású tiszt. Az asztalnál ülők egyenként megteszik jelentésüket. A parancsnok jegyzetel, értékel, majd meghozza döntését. Ennek lényege: az eddigi kutatás eredménytelen, a zárást 16 órakor feloldják, új módszerrel próbálkoznak a siker érdekében.

Délután 4 óra. Vége a három napos zárásnak, de nincs vége az üldözésnek.

* * *

Lapzártakor érkezett: Több napos kutatás után kézre került a két román határsértő.

Szekeres András

Történeti kutatóárok az újkígyósi tsz-ben

Már könyvtárnyi a termelőszövetkezetről szóló kismonográfia, de kevés szó esik bennük az emberről, az emberi miliőről. Ez azért alakult így, mert a közgazdaság-tudomány már a ’60-as évektől behatóan foglalkozott a szövetkezeti mezőgazdaság termelésével, s e tudomány profiljára a termelési mutatók elemzése a jellemző. Ezzel szemben a történettudomány — miközben nem nélkülözi a társtudományok (köztük a közgazdaság) eredményeit — a termelés társadalmi oldalára figyel. Ez a tudomány időben csak később nyúlhatott a témához, mert alapanyaga maga a nagyobb időközben végbement történet. A termelőszövetkezeti mozgalom több évtizedes időszaka már megfelelő távlat a történész kezében, ezért most érkezett el az idő, amikor behozza a történetírás a látszólagos fáziskésést és a tsz-világ sajátos témái után nyúl.

Különös helyzet, hogy amikor a Magyar Történelmi Társulat átmenetileg abban a meggyőződésben veszi le napirendről a helyi tsz-történeti kutatás szakmai kérdését, hogy sokat foglalkoztak már vele, mondható el leginkább: kifulladt egyoldalúvá vált a helyi kutatás.

Az egyik, eleddig teljességgel érintetlen tsz-történeti kérdés a táblaalakítással összefüggő történetiség. Mert a közös gazdaságok nemcsak egy bizonyos föld művelői, hanem az ott történetileg felhalmozott hagyomány, művelődéstörténeti örökség mai őrei is. Ebből a meggondolásból kiindulva, a budapesti Eötvös- Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának egyik kutatási témáját vizsgálandó, mentem el az év nyarán az Újkígyósi Aranykalász Mgtsz-be.

flz eligazítás balról

Régen adósa voltam már a helységnek. A XIX. század elején települt dohánykertész- („gányó-”) falura a szegedi néprajztudós, Bálint Sándor professzor hívta fel a figyelmem, akihez szoros szálak kötöttek.

A község közepén szerzett tapasztalatom is korunk történetéhez tartozik. A Trabantból tétován figyeltem a tsz központi épületét, kettős feszültségben. Egyrészt a keresett épületre koncentráltam, másrészt a budapesti vezetéshez szokva, nyugtalanított a sok kerékpáros. Megálltam, jobb felé hajolva megkérdeztem a járdán álló helybelitől az iroda pontos helyét. Abban a pillanatban balról beszólt a lehúzott ablakon át egy mellettem kerékpározó 60 éves körüli férfi: — Mit szórakozik itt az utamban?!... S ezzel kerékpározott tovább. Meglepett ez a lóról jött eligazítás, mert, ha tudná, mennyi gondot okoznak a kerékpárosok? Utolértem és megálltam méterekkel előtte, s kiszóltam a Trabantból: — Mondja, atyámfia, akkor is leszidott volna, ha kocsiban ülök?. . . Most

meg ő hökkent meg. A tükörből láttam, megállt és úgy emésztette a kérdést.

A 7100 hektáron gazdálkodó Aranykalász közös gazdaság az ország szövetkezeteinek első négyszázas csoportjában helyezkedik el eredményeivel. A vezetőség és a tagság szívós, leleményes munkával éri el, hogy kigazdálkodjék a bővített újratermeléshez szükséges pénzalapokat. Leleményességükből még arra is futotta, hogy a korábban szanálásra ítélt méhkeréki tsz földjeinek egy részét is megszerezték; mi több, kigondolták azt a szisztémát is, amely mellett megéri, ha ezt a területet légvonalban is 40 km-ről kormányozzák.

A tsz-irodán Székfi László elnökhelyettes-párttitkárral, Cz. Kiss Pál üzemgazdász-osztályvezetővel és Zsótér József ellenőrző bizottsági elnökkel másfél órányit beszélgettünk, s azon vettük észre, hogy napestig eljátszadozhatnánk Üj- és Ókígyós történelmével a táblanevek ürügyén. Mindhárman láthatóan mély lélegzetet vettek a témára váltva, hiszen másra koncentráltak az aratás kezdetén. Cz. Kiss Pál első mondata — „amikor az egy falu egy tsz lett a nóta ...” — maga a sűrített agrártörténet. Látom, Ary Róza e tsz történetének egy korszakáról készült munkájában fejezetcím az „Egy falu. egy nóta!”. 1960-ra találó ez, amikor a két jogelőd (a Dózsa és az Üj Élet) tagsága egy közösséggé válás útjára lépett. Cz. Kiss pedig arra a folyamatra utalt, amelynek első szakasza az „egy falu, több téesz”, majd ez alakult át a „több falu, egy tsz” állapottá. Az Aranykalász esetében két községről van szó.

Nagyon hamar közös hullámra álltunk a tsz táblanévkér- désében. Zsótér József dörgedelmes kritikát mondott a kezemben látott „Magyarország földrajzinév-tára II. Békés megye" kiadványról, amely a MÉM (a szakminisztérium) kezdeményezésére készült. Az anyaggyűjtők Újkígyóson is kikerülték a helyi határ-, dűlőnévgyűjtéssel foglalkozó „tudor”- okat, ezért hiányos vagy elírásos a munka. Ami a kiadványban „Juli-puszta”, annak „Lui-pusztá”-.nak kellene lennie, mert így hívták azt, aki ezt gr. Wenckheimtől bérelte.

Az újkígyósi és szabadkígyósi földeket egyesítő Aranykalász Tsz üzemi térképén 36 szántóföldi táblát láthatunk. Az egyes táblák üzemi neve egy arab szám; ez szerepel a táb- latörzskönyvben és ez kerül a munkalapra. A szövetkezetben a '80-as évek közepén „tömbösítés” folyik, ami azt jelenti, hogy a korábbi kisebb táblákat egy-egy nagyobbá vonják össze, s átmenetileg tömb az, ami néhány év múlva tábla lesz az üzemi nyelvben.

Egymásba hatoló hagyományok

Egyetlen tömböt ragadunk ki vallatásra, a 11-est. 1960— 1976-ig e tsz megalakulásától a táblanagyobbító szisztémára átállásig, ezen a területen feküdt az A—4-,es, az A—7-es, a B—1-es és a D—14-es. Tudott dolog, hogy a mai erőgépek számára ideális a 150—200 hektáros tábla, s ez esetben a korábbi négy tábla összevonásával alakult ki a 154 hektáros

11-es.

Amikor a névtörténetben sűrűsödő köztörténet nyomában jár a kutatás, itt, e technika szabta ökonómiai váltásnál el kell időznie, mert a hagyományok rétegződésével találkozik.

Egyfelől 1976-ban a korábbi 108 táblát szabták át 36-ra. A szövetkezet evégből profilkialakító erőgépeket vásárolt, amellyel kiépítették a fő gyűjtőutakat, miközben felszántották a mellékutakat. A holnap embere ezért nem mehet végig a Drágán-,úton, az Örökföldi-, a Németföldi-dűlőn . . . Másrészt az 1960 után eltelt másfél évtizedes intervallumban már hagyománnyá vált, hogy a táblákat betű-számmal nevezték a tsz-ben, A-, B-, C-, D-vel jelölve, mert négy brigádba tagolták a tagságot, a Csatlósba, a Bozóba, a Baloghba és a Hegedűs-,brigádba. Ennek a hagyományt teremtő korszaknak most vége, ámde egyik napról a másikra mégsem megy feledésbe.

Harmadsorban még izgalmasabb, hogy ez a 11-es tömb egyike annak a nagyobb területnek, amelyet a múlt század 80-as éveitől örökföldnek hívnak. 1884-ben gr. Wenckfieim Krisztina — engedve a különböző nyomásnak — kétezerötszáz hold földet áruba bocsátott volt dohánykertészeinek. A földvétel lebonyolítására a helybeliek „Örök Megváltási Bizottság”-ot alakítottak. A terület neve ezt a történeti mozzanatot beszéli ki.

17-es, E-8-as, avagy Kiseperjes

Fölöttébb izgalmas kérdés a táblák nevének tényleges előfordulása az üzemben. Beszélgetőpartnereimnek csöndben, váratlanul odagurítottam a kérdést: akkor hát a tsz-beliek- nek ma már nem mond semmit a Halesz, a Makkoshát, a Neszür, a Zupán és a Bakos? Hevesen tiltakoztak. — Ha álmunkból felkeltve kell tájékozódni, azonnal tudjuk, melyik irányban van! — állítják. A munkába irányításkor elsősorban a terület üzemi neve hangzik el, a 16-os, de gyakorta az A—7-es és a Sóskút típusú is. Ez esetben a község népességének kb. 5 százalékáról van szó, ennyien használják — mondják — a terület üzemi nevét. A népesség 95 százalékának tudomása alig van a határ üzemi nevéről — legalábbis így hiszik beszélőpartnereim —, a többségnek a Nyomás, a Becsei, a Virágh, a Kereki — a tsz-korszak előtti hagyomány — az ismerős.

A kutatóárokban, amelyet Újkígyóson ástam, országos jelenség érhető el: a táblanévadás mikéntje. Országos, központi előírás nincs rá, ezért, ahány táj, annyi szokás. A dunántúli Mányon, Csabdiban, a Hernád menti Megyaszón kizárólag az ősi — a Jancsár, az Özitató, a Darudelelő — határ-, dűlőnév a tábla neve. Sok helyen az ország tsz-eiben ,,betonnév”-nek hívják az újabb hagyományosat, a C—10-est, a B—2_est. A szabolcsi tiszaháti Ibrányban is úgy hallottam: talán a szemébe is nevetne a traktoros az eligazító agronómusnak, ha nem a Jalapárra, hanem az A—27-esre küldené szántani.

Az Újkígyóson felvett országos érdekű téma ugyanilyen következtetést kíván. Minthogy a nagy, az országos közösséghez való kötődés egyik hajszálgyökere a kis helyi miliő — amelynek sajátos tartozéka a földterület örökölt neve —, annak megtartása visszatérülő igyekezet. S ebben a tudatban szorítottunk kezet búcsúzáskor Újkígyóson.

Dr. Virágh Ferenc