Békés Megyei Népújság, 1985. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-14 / 216. szám
NÉPÚJSÁG 1985. szeptember 14., szombat Serédi János: r Álljon meg a menet, elvtárskám! Fejem felett a hollandéi' hatalmas vasablaka. Vézna boton illeg-bilieg feltámasztott eleje. Mellettem dolgozik Marék Bence. Pöttömnyi kis ember. Mint egy vakond, mélyen elnyúlik a betonszélű hollandágyban, egészen a közepéig, hogy meglazítsa a földet a palánták között. Meleg. édeskés illattal gőzölög az arasznyi vastagságú talajréteg aló] a lótrágya. Kucsma van a fején. Nem csoda, ha verejtékezik. De nem zavarja sem a munkában, sem a beszédben. Folyik belőle a szó. Ki tudja, hánvadszor- ra eleveníti meg azt a napot, amikor földosztáskor kezet fogott Veres Péterrel. Éppen a mezsgyekarót verte be. És Veres Péter azt mondta: aki ezt a karót kihúzza, azt fejbe kell verni. Az ám. majd fejbe ver minket ez a vasablak! Egyszer csak elhallgat. Nyakán megcsomósodnak az erek. ahogy hátra mered. — Jön — fulladozik rák- vörös arccal. Tudom, ki jön. Nem is kell hátra néznem. Jön Topolya, a brigádkönyvelő. Látom magam előtt, ahogy közeledik a hollandágyak között a zetornyomoktól felszabdalt úton. Barna bricseszben. zöld mikádóban, csibészesen félrecsapott kalapban. Amikor megszólal. kivillan két aranyfoga. Marék Bence mozdulatlanul lapul az ablak alatt. Abban reménykedik, hogy elkerüli, csakhát Topo-' lya nem olyan ember. Hét lyukra jár az agya és tekintete. mint a sasé. — Jó napot, elvtárskáim — kuruttyolja. A hollandágyak ablakai alól egymás után farolnak ki az emberek szusszanni egyet. Vagyunk vagy tizenöten a munkacsapatban. Valameny- nyien leülünk az ágyak beton széleire. Sorjában, mint a fecskék, őszi vándordíjuk előtt. — Aztán, hogy ízlik a közös. újgazdák? — heherészik Topolya. — Mindenki nevet, csak Marék Bence nem. Ö ki se mászik az ablak alól. Masza- tos kezével kihúzza farzsebéből a dózniját. Cigarettát sodor. A komiszkodó kérdés fullánkja őt találja el. Egyenesen neki lett címezve, ö volt az új gazda. A többiek öreg kei'tészek a tanyasorról. Olyanok. mint Topolya. Csakhát Topolyánál napszámosok is dolgoztak. Marék Bence is dolgozott nála, mielőtt felépítette piros cserepes tanyáját a földosztás után. Csak sejtem, ebből a mélységből bugyborékol az. indulatokat kavaró ellenszenv. Egészen a Körösig nyúlik a kertészeti telep. Május van. Az ágyak üvegén táncot jár a nap. A hajlatban egymásba olvadnak az ablakok. Szemet vakítóan foszforeszkál a fény. Topolya is hunyorog. Orrára tolja a kalapját. Arra felé ballag, ahol a salátás kezdődik. Leguggol, a téglákkal feltámasztott ablakok alá les. — Ez aztán igen! — kurjantja el magát — gyönyörű a salátánk. — Az bizony! — Ilyen salátám maszek koromban sem volt. Jó árat kapunk érte Pesten a Bos- nyákon. Mondja ezután valaki. hogy a közösben nem lehel produkálni. — Csak az a baj. hogy sok a capcara... Kíváncsian várjuk, hogy ehhez mit szól. Egyelőre semmit. Komótosan lemeli a kalapját, hogy megtörölje a homlokát. — No. igen, a capcara. Saját magunkat és a szövetkezetei károsítjuk meg —érvel a megszokott szólammal, de olyan hangon, mintha benne testesülne meg a kollektíva bölcsessége. — Hát ezután ne legyen capcara. Értjük egymást? — néz az ablak alá, ahol a kis öreg lapít. Bence bácsinak fejébe szalad a vér. Erősen szívja kellemetlen szagú cigarettáját. Krákog és prüsszög tőle. A többiek hahotáznak. — Capcara, capcara! Visszamászunk az ablakok alá. Szótlanul folytatjuk a munkát. Hamarosan átmegyek a fiatalok munkacsapatába. Bugáék — így hívják a csapat tagjait, mivel a nagyhangú Buga György a szószólójuk — minden reggel megkérdik, mikor gondolom meg magam. Bizony nehezen hagyom el az öregeket, különösen Marék Bencét. Nyelvemen van. hogy megvigasztaljam. Másoktól tudom, nagy a keresztje. Amikor beteg volt, a felesége elhagyta, s összeállt egy városi emberrel. A piros cserepes tanyája omladozik. Ilyen a kis ember sorsa. Marék Bence mindig kis ember volt. Még akkor is, amikor a történelem nagy embert csinált belőle. Ő szervezte meg a tanyasoron a földosztó bizottságot. A koalíciós években — ahogy ő mondja —, nyakig benne ült a politikában. Olyan sztorikat mesél, hogy eláll a szemem, szám. — Egyszer megleckéztetem ezt a Topolyát — töri meg a csendet. Képtelenség. Topolyát nagy becsben tartják a termelőszövetkezet központjában. Ügy tud számolni, mint egy kompjúter, áradozik róla a biliárdgolyó fejű főkönyvelő. Kertészeti szakértelme is vitathatatlan. Az igazi sikereket viszont a közgyűlésen aratja. Kedves tagtársak, édes mindannyi- ' úrik, kezdi felszólalásait. Vagy amikor azt mondja messze zengő érces hangon, hogy én, a középparaszt, megértve az idők szavát, önként követem a lenini utat. Ilyenkor a párttitkár arca kivirul és összecsapja a tenyerét. Mit tud ehhez képest Marék Bence? Noha ő is notórius felszólaló, legtöbbször kinevetik. Beszéd közben zavarba jön, megbicsaklik a nyelve vagy elkapja a hév és elveti a súlykot. A múltkor is kikelt magából. Azt kiabálta, ha még egyszer lefaragnak a munkaegységéből. ö bizony felmegy Pestre, és az illetékeseknek elmondja, mi folyik itt. Mindig Pesttel fenyegetőzik. Ha ö egyszer felmegy Pestre! Ilyesmivel nem lehet babért aratni. — Mintha én olyan ember lennék, aki capcarázik — méltatlankodik. Lassan magához tér. Elkezd példálózni egy történettel. Olyan lebilincselő átéléssel adja elő,- mint egy vérbeli színész. Lám, az ablakok alatt nem jön zavarba. — Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik — célozgat a csattanóval a brigádkönyvelőre. A nap magasan jár. Az ablakok alatt fullasztó a meleg. Kibújunk egy kis friss levegőre. Előkerítem a kannát a hűvösből. Ügy vedelem a vizet, mintha másnapos lennék, aztán elnyúlok a holland ágyak között a füvön. Arra ébredek, hogy Bence bácsi rázza a válla- mat. — Mi történt? — Nézd, mit csinálnak! — Kik? — Ejnye, hát nyisd ki a szemedet! A Körös-parton három személyautó. Arra feljebb pedig az elnök, a főagronó- mus, meg néhány kiöltözött városi a salátát szemléli. — Mit nézzek rajtuk? — Ne őket nézd, hanem Topolyát. A hajlatban Topolya meg a gépkocsivezetők nagy buzgalommal vágják a salátafejeket. Telepakolnak néhány papírzsákot. Berakják őket a csomagtartókba. — Ez bizony capcara! — Capcara — hümmögnek az öregek. Ám egyikük sem háborodik fel. Mit lehet tenni? Ilyen á világ! Meg aztán, ki tudja? Topolya el is adhatta a salátát. Csakhogy Marék Bencét már nem lehet féken tartani. A fiatalok a hajtatóháznál dolgoznak. Hozzájuk szalad. Őket könnyű lázba hozni. Rövid ’ tanakodás után jönnek Bugáék. Az öregek csendesítik őket. — Csak baj lesz belőle. Olaj a tűzre. Egyenesen a brigádtanyába mennek. Kurjongatnak, lármáznak. Az ember nem tudja eldönteni, tréfáról van-e szó. vagy komoly a dolog. A Köröspartról a három autó már elhajtott. A tanyában csend van. A káposztás felől asz- szonyok közelednek, meg a kisrétiek munkacsapata. Hát az öregek is elindulnak. Engem is hajt a kíváncsiság. Ugyan, mi fog ebből kisülni ! Topolya kilép az irodából. — No. mi van? Marék Bence meghökken. Zavarában körbe pislant. mintha megbánta volna nagy elszántságát. A hangja is amolyan engesztelő féle. —- Mennyiben kelt el a saláta? — Annyiban, amennyiben — heccelödik a könyvelő. — Nem úgy van az — bojdulnak fel Bugáék. Topolya csípőre teszi a kezét. Az öregek felé fordul. Ügy tesz. mintha Marék Bence ott s,e lenne. Vagy ha ott is van, olyan icipici pont, akit nem lehet arra érdemesíteni, hogy ilyen fontos ügyben diskuráljon vele. — Régi tapasztalat, hogy egy kis disznótorossal, egy kis pálinkával, egy kis aján- dékocskával meg lehet puhítani a legkeményebb embert is. Hát mi kifogásolni való van abban, ha a mi kertészetünk a közös érdekében . . . Ami igaz, sft igaz. Kificamodva teremtődött a világ. Kenőpénz, borravaló! Olyan, mint a palántásban a tarack. Kiirthatatlan mélységbe nyúlnak a gyökerei. Ám be se fejezi a mondatot. Marék Bence elébe pattan. Kezét magasra lendíti. Mutatóujjával Topolya orra előtt kalimpál. — Álljon meg a menet, elvtárskám! Most nem a kapitalizmusban vagyunk, hanem a szocializmusban. Itt ne capcarázzon senki. Még az sem. aki piros csizmát akar kapni. A brigádkönyvelő rámereszti a szemét. Mondana valamit. de a hang valahogy nem jön ki a torkán. Ilyet még nem pipált a kertészeti brigád! Hogy éppen Marék Bence, ez a csiribiri ember, akinek még a korát sem tisztelik, csak én hívom Bence bácsinak, hogy éppen ő szorítsa sarokba a mindenható Topolyát? A nagy szavak árnyékában azonban meg lehet lapulni. Érzi Bence bácsi, hogy tovább kell vernie a vasat. Olyat kell mondania, ami pontosabban talál célba. ami végképp pozdorjává zúzza Topolya fennhéjázó nagyképűségét. — Mert ha én felmegyek Pestre, egyenesen a minisztériumba — emeli meg a hangját. Ezzel aztán elrontja az egészet. Mert ki hiszi el. hogy Marék Bence felmegy Pestre? És ha történetesen felmenne? Na hiszen! Az asszonyok közül valaki felvihog. Bár egyikük sem járt a minisztériumi negyedben. azt se tudják, merre lehet abban az irdatlan nagy városban, de elképzelik a fényt, a ragyogást, a jövésmenést. ahogy ott Marék Bence csámpás csizmájában, fejében a molyrágta, ki fakult kucsmában csetlik-botlik. Kuncognak itt is. ott is. Erre aztán Topolya visszanyeri lélekjelenlétét. Végtelen nagy nyugalommal odalép a kis- öreghez. Megveregeti a vállát. — Jól van Bence, csak menjél fel Pestre. Javasolni fogom a közgyűlésnek, szavazza meg az útiköltségedet. Most mór huncutkodik Topolya. Szemében kaján fénybogár. Ilyen ember. Nem lehet kifogni rajta. Mindig a talpára esik. Vannak, akik csak azért nevetnek, hogy a kedvében járjanak. Megéri. Sok előnnyel jár, ha valaki jóban van a brigádkönyvelővel. Csak a fiatalok hallgatnak. Bugáéknak egy arcizmuk sem mozdul. Veszedelmesen némák. Hirtelen el is döntöm, tovább nem várok, jövő héten átkérem magamat a munkacsapatukhoz. Bence bácsit is magammal viszem. Hallgatásukból ítélve úgy hiszem, befogadják az öreget. Arcok közelről Ezüst György — Ezek a virágok édesanyám kertjéből valók, ezeket a butéliákat még a békéscsabai tanyavilágban gyűjtöttem. Lassan másfél évtizede, hogy a fővárosba költöztem, de azóta is minden hónapban hazamegyek szülőföldemre. Jaminába. Ezüst György festőművész szabadság-hegyi otthonát csupa zöld övezi, ám a műterembe lépve az Alföld hangulatai köszöntének. — Magam is elcsodálkoztam. hogy sokéves budapesti tartózkodás után csak most festettem meg először a Normafa környékét — mondja Ezüst György. — Látásmódom a sík vidékhez szökött, és bál' itt hegyek vesznek körül, lelki szemeimmel mégis a hazai tájakat látom. Ezért is gyűjtöm a régi csabai képeslapokat, s bástyázom körbe magam otthoni tárgyakkal. — Fontosnak tartom, hogy a művész képes legyen az örökös megújulásra, mégis örülök, hogy minden időben csak a magam útját jártam. Nem tudom, mi lesz a végeredmény, de bízom benne, hogy beérik a munkám. Számomra csak az hihető, ami végeredményében is hihető. A XX. század izmusait már nyomon se lehet követni, s aki különféle divatirányzatoknak hódolva, mindenfélébe belekap, önmagát teszi tönkre. Most például a gazdasági kényszerhelyzet szült fura állapotokat a képzőművészetben is. Akik eddig fennen hangoztatták, hogy nem pénzért festenek — s közben mégis abból éltek —. az állami mecenatúra szűkösebb volta miatt kénytelenek odafigyelni a közönség igényeire. Ha helyesek az arányok, jó kontrollt jelenthet az eladhatóság mércéje is. Ebből a szempontból szerencsés alkat vagyok, mert könnyedén dolgozom, és úgy tűnik, meg is veszik a műveimet. — Talán azért, mert olyanokat fest, ami az embereket érdekli, amit művészi megfogalmazásban látni szeretnének. — Lehetséges. Küldetésemnek érzem, hogy kifejezzem a föld színét, a magyar temperamentumot. Vállalni kell önmagunkat, szülőföldünket. egész hazánkat, csak így le.hetünk tisztességesek. Bárhol külföldön, ha kiállításom volt. mindig azt értékelték, amikor hazai ízeket, hangulatokat tudtam átadni vásznaimon. Európai iskolák eredményeit csak úgy szabad átvenni, ha megmaradunk nemzeti sajátosságainknál, ha érződik munkánkon, hogy azt magyar ember csinálta. Ezért örök téma nekem a csabai utca. a békési emberek, az alföldi táj. Festek lovakat, tanyakat, a mindennapok izzadságát és szépségeit. Járva a magam lépegető ritmusában, van erőm és türelmem nemcsak dolgozni, de kivárni is. Biztos a hátországom, hitet adó. ' mert tudom, hogy akit kivetett magából a szülőföld, el is várja tőle a hűséget. Csak így teremhet gyümölcsöt életem fája, amelynek magját otthonról hoztam, s tápláló gyökerei ma is haza kötnek. Ezüst György pesti műtermében így köszöntöttek az Alföld hangulatai. Andódy Tibor Ezüst György: Nagyszüleim udvarán Ezüst György: Lovak a pusztán
