Békés Megyei Népújság, 1985. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-10 / 187. szám
1985. augusztus 10., szombat ■KHilUlfira Tiszta égbolton A tűzoltók klubjából^idén tanterem lesz. A kívül mutatós, de belül igen sötét helyiségből Azt hittük, már a függönyöket rakják fel, s az udvaron romeltakarítás folyik. Szóval finisre számítottunk. A dévaványai tanács fiatal elnöke azonban gyorsan nyugalomra int bennünket. Pap Tibor tehát tudja, miért van még egyelőre a papíroknak több szava. Elő is szedegeti őket nyomatékül. Számok, jegyzetek, jelentések, tervek a dévaványai új, 8 tantermes iskola építéséről. Kényelembe helyezkedünk az elnöki szoba kellemes enyhet adó, mert igencsak nedves falai között. S mintha zsilip nyílt volna: árad a szó, a lelkes, az elkeseredett, a büszke az elnökből. Aki, mint később kiderül, műszaki szakember, de az ivóvíz és az iskola ügye első helyen áll nála. Most nem jó „áthúzódni” — Nagyon kell az új iskola — kezdi. — Az országos átlagtól eltérően, ná-, lünk; még nő az általános iskolába menők létszáma. Ezért a jelenlegi 7 mellé idén még két szükségtanterem is keit, hogy a kimenő 2-2 nyolcadik osztály helyére a 3-3 elsőt beiskolázhassuk. A 2-es iskolánál a tanárit, az 1-nél meg a tanács udvarán levő tűzoltó-klubtermet vesszük igénybe. De tanítunk így is 12 helyen. A kultúrházban, a leánynevelő otthonban, egy óvodának már nem alkalmas épületben ... Szóval, az új iskolaépület sem old meg mindent. — A helyzet valóban nem szívderítő. De hamarosan elkészül az új iskola ... — Hamarosan? Majd 1987-ben. Mint áthúzódó beruházás. — Ezt túlzott nyomatékkai mondta — kapom fel a fejem. — Hát ez a mi nagy gondunk valóban. Nézze csak! — mutatja a Békés Megyei Tanács VII. ötéves terv- koncepcióját. — Itt van a 31. oldalon. Minden féltéi telnek megfelelünk a céltámogatáshoz, csakhogy a VI. ötéves tervről áthúzódó beruházásoknál fedezetként a saját hatáskörben öt év alatt összesenben rendelkezésre álló pénzeszközöket kell számításba venni. S ha az előző bevételi források 80 százaléka nem elegendő hozzá, jöhet az egyéni elbírálás. — És itt Ványán nem elegendő? — forszírozom a határozott választ. — Nem, semmiképpen. A megyei tanácstól kaptunk 5 millió forintot. Az aktív kereső ványaiak — 1981-től 5 éven át — évi 200 forintot ajánlottak fel. De vannak kisiparosok, nyugdíjasok, akik ezen felül is ajánlottak. S rnég így is kevés. Gazdálkodóegységeink erejükhöz mérten vállalást tettek. A nem helyi teleppel működők be is fizették. Mint az Énei, a Gyomaend- rődi Sütőipari Vállalat, a Körösi Á. G. vagy a tégla- és cserépipari vállalat. A két helyi termelőszövetkezet, az Aranykalász és a Lenin mellett egy-egy vonást látok. Azaz nem fizettek. A Csepel meg nem is szerepel. — Ez utóbbiban a dolgozók felajánlását sem szeri vezték meg. Azért a brigádok és az egyének mégis segítenek — fűzi a meglepő hírhez enyhítésül Papp Tibor. — És az is igaz, hogy a két termelőszövetkezetünk is, ha nem pénzben, de munkában segít. A lényeg tehát az, hogy ebben az évben az építésre 9 milliót kell fordítani, hogy haladjon, s erre jelenleg 6 és fél millió fedezetünk van. Szópárbaj Az Aranykalász Tsz elnöke. mikor elmondom a hallottakat, sokáig magában tartja a levegőt, majd felkapja a telefont: — Itt Bukta Gábor! Gyere csak át elnök elvtárs egy kicsit, beszéljük csak meg ezt az iskolaépítést! S míg várunk a tanácselnökre, a szövetkezet fiatal vezetője hamiskásan mosolyog, feltehetően előre élvezi a csatát. Nagy elmaradás nem lehet, ha ilyen magabiztos — gondolom. — Aztán ki is derül: már maga az elnök is megfogta az építkezésen a lapátot, s az iskoláért eddig is sokat tettek. De a fejlesztési alapot nehezebben hagyják, mint az utolsó fogukat kihúzni. Meg is egyeztek, hogy az évi 150 ezer forintot ledolgozzák. Csakhogy a tanácselnök egyik szeme sírt, . a másik meg nevetett erre a felajánlásra. Mert kellett a munka is, kell később is, de bizony a pénz még inkább. Tréfás szócsatájukban azért időnként jól megül egy-egy vágás. Végül a termelőszövetkezet elnöke kivágja az adut: — Hát jól van. A sportkörre a pénzt most utaltuk át, s az iskolaépítésre is megy, de akkor nincs ám munka! Ez aztán a kutyaszorító. Pap Tibor csak egy pillanatra veszíti el a lélekjelenlé-, tét, aztán egy tréfával elüti a vájaszt. Látszik, azon töri a fejét, hogyan lehetne mégis mind a kettőt kipréselni. — Tessék elhinni — mondja Bukta Gábor —, ez az iskola ebben a községben kétszintes lesz! Csak mindenki egyformán álljon hozzá. A Lenin Tsz irodájában sincsenek meglepődve, mikor az elmaradt fizetést emlegetem. — Sok mindent teljesítettünk mi, amit nem is vállaltunk — mondja Kiss Ferenc téeszelnök. — Áz alapozást, a lábazatkészítést, szállítást és sorolhatnánk. Eddig 700 ezer forint értékben dolgoztunk. Csak több, mintha kifizettük volna. Jobban szeretik így a dolgozóink is, mert hát a fejlesztési alapból megy a nyereség is. Szóval nem „lógunk” mi iskolaügyben, elhiheti. Szűcs Ferenc elnökhelyettes még hozzáteszi: — Olyan egymilliót érő lesz a munkánk az új iskolán, mint ahogy itt ülök! Tettek azért, hogy kapjanak A negyvenfokos hőségben is igen keményen hajtanak az iskolaépítésen a helyi költségvetési üzem dolgozói. A falakból virít a bontott tégla, ami a tanácsi dolgozók munkáját dicséri. Látszik, mindent megfognak, csak spórolni tudjanak. A lakosság eddig 2 millió 900 ezret adott össze, a társadalmi munka értéke meg meghaladta eddig a 640 ezer forintot. Erre még az idegen szív is úgy érzi: érdemes a hiányzó összeget a megyei tanácsnak odaadni. Akár az emeletes iskolához is. Kőrútunk során ugyanis láthattuk, hogy — egy füst alatt — az emeletráépítéssel még hat tanterem lenne — viszonylag olcsón — elkészíthető, s amire igen nagy szükség van. A Hunyadi utcai iskola, ami 1860-ban épült vályogból, igazán nem alkalmas tanteremnek. Hol itt, hol ott dől ki a fal. S akármerre megyünk a faluban, mindig egy-egy toldo- zott-foldozott iskolaépületbe botlunk. És ezek a munkák zömmel társadalmi ősz-, szefogással készülnek el. Sok évtizedes lemaradásokat kell pótolni, hogy ne úgy érezzék: elfelejtett vidéken élnek. S hogy a hívogató pedagóguslakások mellett végre olyan körülmények várják a frissen végzetteket, hogy terepszemle után hajlandók is legyenek maradni. Mert most még nem ez a helyzet. Talán, ha megépül az új iskola ... B. Sajti Emese Fotó: Gál Edit A munka halad, míg pénz van flz év koncertje Bécsben John Lord zeneszerző, a Deep Purple vezéregyénisége, aki 1970-ben a „Concerto rockegyüttesre és szimfonikus zenekarra” című hangversenyművet írta. Ezt a londoni Royal Albert Hallben a Londoni filharmonikus zenekarral közösen mutatta be a Deep Purple A bécsi ifjúság úgy -jött el, mint egy ígéretes koncertre: vakációkezdő nyugalommal és kíváncsian. Némelyek punkos hajjal, mások szegecselt bőrmellényben, de mindahányan némi halk bécsi fölénnyel. Hisz a világ legjobb rockzenekarait oly természetesen hozzák el ide, mint magyar kisvárosba rendelik a Dolly Rollt. Már 1982-ben a Rolling Stones előtt két héttel Frank Zappa játszott nekik. Hogy most a Deep Purple öt — egyenként tizennégy méteres — kamionnal hozta az erősítőberendezést? — A Stones huszoneggyel hozta! Hogy a mai 35 évesek úgy jöttek erre a keményrock- koncertre, mintha huszonéves kori estéik támadnának fel? — Mindenesetre ők, a mai bécsi tizenévesek is híve; a kemény rocknak, de ezt már' a Motörhead, s az AC/DC feliratú pólók jelképezik, nem a Deep Purple. Szóval olyan „majd meglátjuk” hangulatban húztak a Stadthalle felé. A Deep Purple pedig — Johann Sebastian Bachhai kezdett. A h-moll toccata és fuga John Lord elektromos orgonájából zúgta be a Stadthallét, és a 16 ezer ifjú embernek pillanatra elállt a lélegzete. Aztán kemény futammal a Szupersztár dallamai bújtak elő a rockzene egyik legszebb múltjából. Tapsra, brávó kiáltásra sem volt idő, mert lan Gillan — aki épp 15 éve egyetlen esztendő alatt 2,5 millió példányban eladott lemezen játszotta-énekelte a Szupersztárt — nos, lan Gillan operai terjedelmű hangján megszólalt a „Tokiói asz- szony”. Tizenhárom éve került hanglemezkorongra ez a kemény „forte”-ban írott szerelmi dal, és tizenhárom éve igazolja, hogy a kemény rock igazában a hangosan kiáltó-ordító ember belső" érzékenysége, wattokban kifejezve. A bombázógép erejű wattok igazában tehát mély. érzésvilág föl fedésére hivatottak. Aztán sorra jött a sok nagy Deep Purple-nóta: a „Te vagy az őrült seki más” fájdalmas lírája, a „Füst a víz felett” szépségről hit- valló örömódája. Ian Pace nyolcperces dobszólója, amikor már azt hittük, hogy nem lehet többet elmondani a két dobverővel, de ő-még mindig új gondolatokat dobolt el. A zene élt a Deep Purple bécsi koncertjén, az idei június utolsó hetének szerdáján és csütörtökén. A koncertlégkört a zene varázsolta elő, s nem a látvány. Lézersugár csak szolid ízléssel, fényjáték igen mértéktartóan, kosztümök sehogy. Ritchie Blackmore, az ördögi gitáros ■ valamilyen cilinderfélét viselt a fején, lan Gillan piros overalban jött. A selyemcukor színvonalú rockzene csupa-ragyo- gás ruhakülsőségei helyett a Deep Purple „akármilyen” öltözékben j.ött, hogy a színpadot, a Stadthallét a zene öltöztesse fel, hogy az igazi muzsika belső képkeltő erejét semmiféle csinált látvány ne zavarja. Csak a ZENE áradt a pódiumról. Bachot is ezért idézték meg, és a rockhangverseny második felében a' zenetörténet másik óriása, Beethoven előtt" ezért tisztelegtek. A rock nyelvén szólalt meg a IX. szimfónia örömódája, aztán a „Für Elise”. Nem a klasszikusok másolása, hanem tisztelettel teli megidé- zése végett. Ettől Bécsben megtörtént a csoda: a muzsika kollektív megtisztító ereje két estén misztikus örömujjongás helyszínévé változtatta a Stadthallét. A veronai arénában, az operaművészet nyári világközpontjában a közönség gyertyát gyújt előadás közben. Bécsben a Deep Purple koncertjén előkerültek az öngyújtók, és gyertyaként 16 ezer ragyogó szempárt világítottak meg. A negyedszer is visszatapsolt Deep Purple — magyarul: mély bíbor — nevéhez méltóan meleg bíborszín hangulatba vitte a nézők ezreit, s Végül azok együtt énekelték a nagy nótát: ..Füst a víz felett”. A szip- tetizátor, a technika nem ölte meg a zenét, hanem kihívta belőle az EMBERT. Koncert után néhányan levetették a Motörhead meg az AC/DC pólót, s vele talán a zene iránti igénytelenséget. Bécsben kétszer 16 ezer boldog ifjú ember élte meg az öröm együttes élményét. Erre csak a tiszta zene tehet képessé. Földessj Dénes MOZI Vadlovak — fgy esőben elmegy. Ha az ember éppen nem tud mást csinálni. S még azt is jó szívvel állíthatom, hogy voltak nagyszerű pillanatai is Derek Morton rendezőnek. Amikor tudta, mit akar kifejezni, ábrázolni. De valahogy összekeveredett minden ... Az új-zélandi filmművészetről nem sokat tudhatunk. De aki a Kevin O’Sullivan írta Vadlovak című munka alapján akar bármi-, féle következtetést 'levonni, valószínű, helytelenül jár el. Mert ez a film, sem az új-zélandi emberek társadalmi problémáit, etnikai jellemzőit nem tárta fel, sem egyéb karakterisztikus dolgot nem árult el. Derek Morton rendező pedig igazán jól indítja a filmet. A fűrésztelepen dolgozóknak felmondanak, s a munkások mehetnek vagy szarvasvadásznak, vagy vadlovak befogójának. Mitch (Keith Aberden néha a korrektnél is jobb alakítása) ez utóbbi feladatra vállalkozik, tekintve, hogy így, régi vágya teljesülhet. Indításként tehát a néző társadalmi drámát lát, amit aztán képtelen, kalandfilmekbe illő motívumokkal kever a rendező. Megjelenik például a westernfilmekből jól ismert bérgyilkos figura, aki itt éppen a lovakat öli meg „ugye”. Szóval forr a dimbes-dombos táj — amit egyébként Doug Milsome igazán líraian fotóz — és hullanak a kegyetlen, vadhúst exportáló cég kapzsisága miatt a szebbnél szebb vadlovak a Tongariro Nemzeti Parkban. S ahogy a „vadnyugati” elemeket belopkodja a rendező a filmbe, úgy kezd ráülni a vászonra a tömény unalom. Hiába már a kocsmai, majd a hűtőházi verekedés, hiába a hős magára maradása, a szeretett lány megbecstelenítése és elárulása, a néző nem tud együtt- érezni a hőssel, mert céljait csak homályos, a civilizációt átkozó monológjaiból lehet kihámozni. A XX. században, mégha Űj-Zéland- ról van is szó,, ennyi elmaradottságot, szemellenzőssé- get — érzelmileg különösen — nem-tud befogadni a néző. Főként akkor nem, ha ezeket nem indokolják meg logikusan. Nehezen fogadható' el például a főhős makacs ellenállása a civilizáció elkerülhetetlen térhódításával szemben. Például az útépítéssel, a vadhúsexporttal, a nagyvárossal szemben, ahonnan kétségbeesetten — és mint a film végén kiderül —, hiába menekül. Természet iránti széretete vonzó lenne a nézőnek, de ennek a szeretetnek a gyökereit is fel kellett volna tárni ahhoz, hogy érthető, elfogadható legyen. Valahogy minden a levegőben lóg ebben a filmben. Mert Derek Morton féltéi hetően nem tudta eldönteni, hogy egy feltételezett néző- ízléánek feleljen-e meg, vagy hazája gondjait fogalmazza meg a maga kíméletlen realitásában. Ha ez utóbbira vállalkozott volna — amit az indításkor remélhettünk is —, valószínű mindketten — mármint a rendező és az új-zélandi filmművészet, ne és a néző is — jobban jártunk volna. B. S. E
