Békés Megyei Népújság, 1985. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-03 / 181. szám
1985. augusztus 3„ szombat o igragmtfr Varga Imre: Születésnapi finomságok Misi olyan csendesen tudott bemenni a virágbolt csengős ajtaján, hogy Gizi nagynénje csak akkor vette észre, amikor elfogta előle a kinti fényt. Ahogy meglátta a fehér bőrű, nagy ádám- csutkás, irtóra nyúlt kamaszt, azt hitte: öccsét, Rácz Gábort látja diákkorában. Persze, nyomban tudta, Misi ez, a legidősebb Rácz fiúnak, a néhai Mátyásnak árvája, az ő neveltje, szemefénye. — Mit keresel itt? — pillantott szigorúan unokaöcs- csére. — Giziké néi, tessék gyorsan hazajönni ... Megjött Gábor bátyám, meg Emeren- cia néni .. . Autóval jöttek, ott áll a ház előtt, és . . . Nagyon éhesek . . . Emerencia néném azt üzeni, tessék sietni, mert vendég is jön hozzájuk, és ... Rebbenéstelen szemmel nézte, nézte Misit, és ' szokatlanul nagy sóhaj után csendesen szólalt csak meg. — Hogy menjek haza, azt mondd meg? Ketten is koszorút várnak, vidékre viszik . . . Menj, menj. Mondd azt Emerencia nénédnek, ha vendéget hozott, akkor etesse is őket. írni nem tudtak előre? — De most kapták meg a kocsit, s bejáratják — úgy mentegette nagybátyját a fiú, mintha saját hibáját szégyellné. — Bejáratják, bejáratják... Megvan az már egy hónapja .. . Mit járatnak azon?! Menj már, ne tarts fel. .. Még világos volt szombat késő délután, amikor Rácz Gizi befordult a Zöldfa utcába. Rögtön szemet szúrt az autó. Piros volt, a Rácz-ház előtt állt, s külön kiemelte a félhomályban meggyújtott, éppen fölötte világító villanykörte fénye. Egyetlen gépkocsi volt ebben a félreeső kis utcában. A ház előtt, a járdától a másik járdáig sűrűn nőtt, porcsin gyepen állt a kocsi. Jó tizenöt éve nincs már lovas kocsi a Zöldfa utcában. Ló sem akad, még a tsz-tagnak megmaradt parasztok házánál sem. Szép autó. Valósággal elfekszik az öreg Rácz-ház előtt, mint egy fáradt komondor. Szegény apa, ha látná, gondolta Rácz Gizi, milyen szép autója van a fiának, valósággal olyan, mint hajdanán a fiatal Laci grófnak volt. A kétlovas Rácz kisebbik fiának. Aki tandíjmentességgel végezte el a gimnáziumot: Mert korán félárva lett, apjuk negyven-, egyben ottmaradt a dnyesz- teri átkelésnél. Annyian ültek a nagy asztal körül, mintha lakodalom lenne. Anyja is köztük, nyolcvankét évével, s nem tett mást, csak szemét forgatta mindig a szólóra. Misi a hideg kályhánál ült a sámlin, Gábor szemben az ajtóval, mellette meg elmaradhatatlan komája, kivel első gimnazista korától elválaszthatatlan, Biró Márk, a megyei főmozis. Legalább egy anyakocányi húst felfalt náluk ez a nagy bendőjű férfi, de még egy üveg sert se hozott a házhoz. Minek is? Kapott itt mindent. Még amit feleségétől nem kívánt, azt is megkaphatta volna. Ha kéne neki. Most is mellette ült a drága Emerencia, öccsének kedves felesége, akinek szemében valami csodálatos lény volt mindig ez a mozis. Egészen hiába. Ép-, pen annyiba vette, mint gyerekének girhes anyját, Kovács Juliska hajdani tanító-, nőt. A nagy nevetést kettévágta érkezése. A csendet sűrűvé tette az átható pálinkaszag. — Nem tudtál jobban sietni, néne? — köszöntötte Rácz Gábor némi felelősségi re vonással is nővérét. — Igazán ráérhettek volna várni igen tisztelt koszorúzott- jaid ez alkalommal. Ha nem tudnád, édes öcséd ötvenedik születésnapját ünnepli holnap... Itt a pleesni a zsebben. Jöttem, hogy ez ünnepi alkalommal felköszönt- sem a szülői házat is ... Ha már világra segített! — És láttad új autónkat? — emelte fel hegyes állát Emerencia, a sógornő. — Mit gondolsz, néne, ki száguldott vele végig az országra, akár egy szőke ciklon? Én, kedves Giziké, én Rácz Gá- borné, született Remecz Emerencia, egy zarándi napszámos első szülött leánya. Fel tudod fogni, mi ez, Gizi-, ke? — Fel tudom — felelte matt hangon a koszorukötő, majd kisvártatva hozzátette: —• De azt is látom, hogy beünnepeltétek máris egyet- les szál kolbászunkat is. Amit anya szokott fogyasztani, ha rossz a szájíze... — Na, ahol ez termett, terem ott másik szál is — igyekezett szellemeskedéssel elütni a dolgot Biró Márk. És felemelte a pálinkáspoharat. — Nem ezt mondtad akkor is, kedvelt ünnepelt komám, amikor Békési Gáspár kolbászát megetted? — Hű, Márk, az volt az igazi! Látod, néne, bezzeg Gazsi nem zsugoriskodott. Pedig neki az a kolbász volt a létalapja. Negyvenhatban. Menza akkor nem volt, száraz koszton bölcsészkedett. Mégis mikor megtudta, hogy gyalog indulok haza Zaránd- ra Debrecenből, valósággal belémtömte az egész szálat... — Gyalog jött haza Gábor bácsi Debrecenből? — csudálkozott az első gimnazista. — Persze. Márk bácsiék valami autóval elvittek Pestről Debrecenbe. Ott is akadt némi dolgom. Békési Gazsinál aludtam egy lócán. Tudod, mi hárman osztálytársak voltunk. Segítettünk egymáson mindig, ahogy tudtunk. Ö egy szál kolbásszal. És tudod, haza igyekeztem, mert itt is akadt némi. dolgom. Képes voltam az apostolok lován jönni. Ugyanis Emerencia nénéd ... — Már akkor ismerte Gábor bácsi Emerencia néné- met? ■— Hajaj! Bár ne ismertem volna. Tudod, a neve tetszett meg elsősorban . . . Gizi rebbenéstelen szemmel nézegette őket. Amikor a nagy kacagás ismét fellobbant, hirtelen végigfutott agyán a negyedszázad keser- édes története. De kár, érezte, hogy bátyjuk, Mátyás nincs itt. Meg hogy apjuk sem hallja ezt a vidámságot, meg nem látja: nélküle is megmaradt a család, így-úgy leélték életük javát. Igaz, ő tizenkét éves korától koszorút kötött, hogy meglegyen a mindennapi, hol szövetkezetben, hol maszekként, és nem tanulhatott, mint a két fiú. Gábor országos úr lett, osztályvezető valahol a tanácsok tanácsánál. Neje meg, Emerencia nagypénzű nő, hiszen főkönyvelő egy pesti cégnél, pedig micsoda kis semmi gépelgető írnokocska volt a földszövnél. Biztosan többet összekapar, mint Gabri. Már autóra is futotta nekik .. . Akkor eszmélt magara, amikor unokaöccse felkiáltott az újabb pohár pálinka megivása után: — Giziké néném, mért nem iszik? Mindjárt hozok poharat .„ . — Csak ülj le, Misi. Hallhattad eleget, mindig a feji- be száll, ha egy kortyot lenyel — intette le gyorsan a sógornő. Nagyon rosszul esett ez Gizinek. Megragadta az asztal szélét. A diáknak tűnt fel, és remélte: nagynénje nagyon hamar lerántja az abroszt mindenestül... És odakiáltja nekik... Mit is? Az igazságot! Azt is, hogy ő... Rácz Mihály itt maradt Zarándon. Mikor anyja özvegysége elején elszökött azzal a futballistával, akivel aztán Ausztráliába vetődött el, úgy határozott a család, hogy gimnáziumba majd Pesten járjon a szegény árva. Mert ott járhatna elektromos középbe. Csakhát Emerencia néni rácsapta az ajtót, mondván: se Gábor bácsi, sem ő nem érnek rá háztartást vezetni, aztán odahaza is dolgoznak mindketten, olykor reggelig, és nem zavarhatják egymást. Sokkal jobb lesz Misinek ez az öreg zarándi gimnázium. Hiszen a két Rácz-fiú is itt végzett... Ha már az az elszabadult vagon a földvári állomáson pontosan az állomásfőnököt iudta összelapítani. De elmaradt minden. Misi csalódottan konstatálta: nagynénje keze lecsúszott az asztal széléről, elmaradt az igazságosztás. Ellenben Biró Márk hirtelen felpattant, s közölte, nemsokára elmegy az utolsó busz hazafelé, tehát siessenek. Valóban kisiettek minden. Öt bent marasztotta a megbántottság. Nagyanyját elkísérte ágyához, ahol nyögve leült, s a fejtől állított székről felvett két kekszet. Lassan majszolni kezdte. Látszott rajta, leányát várja vissza. Avval sem törődött, hogy unokája a rádiót kezdte odakint a nagyszo- bában nyaggatni. Már beletörődött abba a tamtamos zenébe, amit unokája is órákon át hallgat. < Sokára kocogott be Gizi. Láthatóan bosszúsan. Nyomban rákiáltott a gimnazistára: — Kapcsold ki azt a nyavalyát! Megbolondul tőle az ember .... Hanem mama, — fordult aztán anyjához —, még mit nem képzelnek ezek az urak?! Hogy ők most elkísérik Biróékat a buszhoz. És mert szegényes volt az estebéd, ó-ó-ó, így affektált Emerencia drágám, benéznek a nagyszálló pincéjébe. Addig én viszont húzzak nekik ágyat a nagyszobában, elvégre öcsémuram holnap üli az ötvenedik satöbbijét.., És mindez csak semmi! Hanem. fogjam be most mindjárt nagy kakasunkat. .. Érted, Misi? A te kedves Cézárodat ... Emerencia nénéd kakaspörköltet akar ebédelni holnap. Saját kezűleg kívánja elkészíteni ... Gábor bátyád pedig újból kihozza Bitó Márk komáját és aszalt nejét erre az ebédre ... Már aludt a háznépe, amikor tizenegy felé hazalépdeltek a vendégek. Oly zajjal voltak, mint akikben ugyancsak emelgeti a födőt a szesz. Azért hamar lefeküdtek, sőt Emerencia elégedetten is, hiszen saját szemével látta a befogott Cézárt a borító alatt. Szép október eleji vasárnapra serkentek. A pestieket felverte az alsóudvaron zsenyegő aprójószág. A harangszóra Rácz Gábor osztályvezető kiállt a folyosóra, aprólékosan végignézte a férfikezet nélkülöző udvart, aztán régi, gyerekkori szokással az elülső szomszéd faltövére vizelt, s megifjodva ballagott a konyha felé. És akkor észrevette Cézárt! Éppen férfiúi ténykedése közben. Hogy a csudában szabadulhatott ki, hiszen fogolyként látta az éjjel. Aztán mindent ért- tett, mikor reggelizés közben Misi arcán megpillantott egy jókora, frissen barnult kaparást. Fél tízkor aztán előkereste a színből a vesszőborítót, és egyetlen ügyes mozdulattal újból fogságba ejtette a kakast. — No, én megtettem a magamét az ebéd érdekében — jelentette ki, és beült az autóba. Robogott a megyeszékhelyre Biró Márk komájáért. Meg kell adni, felséges ka- kaspörköltett rottyantott Emerencia asszony. Nem hiába volt névadó kereszt- szülője és nagynénje a kanonok . úr szakácsasszonya. Igaz, vörösbort is kapott Cézár. Lomha ráérőssel iddo- gáltak hát a vasárnapi asztal körül. — Te mért nem ettél húst, Mihály? — macerálta uno- kaöccsét az ünnepelt. — Sajnáltad talán? Ne durcáskodj, úgyis megeszed később a legjobb komád húsát is, ha úgy hozza a sors. . . Nem kell annyira szívre venni. No, itt egy pohár bikavér, idd ki. Nincs a környéken fia tanár se . .. Koccintás után még anyjával is kedveskedni próbált Gábor. — Ugye mama, jól tettem, hogy idehaza ülöm meg fél— százados jubileumomat? Boldog, ugye mama, hogy együtt a kis család . .. Fáradtan legyintett az öregasszony. — Menj már, te! Én meg a boldogság. Hanem, fiam, h;1 tényleg boldoggá akarsz tenni még ebben a tyúkszaros kis életemben, akkor ha megérem a jövő tavaszt... evvel a veres kocsiddal vigyél el engem Belényesre ... — Hová, mama?— Mondom, Belényesre. Oda, Biharba. Ahol születtem .. .Jó erős a kocsid, egy nap alatt megjárhatnánk . .. Azt a helyet egyszer még szeretném látni. Nem voltam arra kilencszáztizenhét óta. Hogy apátok elhozott ide asszonyának. Megnézném, hallod, megvan-e még Busiczia tanár úr háza... Tudod, őnáluk esmért meg engem apátok ... Ott szorgoskodtam mint peszton- ka .. . Finom, okos román tanárember volt... Még Bartók tanár úrra is emlékszek. Akit annyiszor emlegetnek mostanában a rádióban. De éngem nem tudott megéne- kelteni. Nékem fazékhangom volt... Szóval megnézném azt a helyet fiam, mert ki tudja, hogy . .. Ekkor váratlanul elpitye- redett a vénséges asszony. A szülőváros miatt? Vagy életének első férfiával találkozására emlékezve? — Ugyan már, mama! Hogy mennénk oda? — le- gyintet mindjárt Emerencia, s szigorúan odapillantott Rácz Gáborra. — Útlevél kéne ahhoz magának ... Meg milyenek arra az utak, ki tudja ... Hogy is jutott az eszébe ?! .— Különben is jövőre olaszba megyünk — folytatta könnyed, szinte mesélő hangon a félévszázados fiú. — Mi elmegyünk. Misit meg beültetjük a -pesti lakásba, vigyázzon rá. Ügyis any- nyira oda van Pestért, majd megismerheti. .. Dehogyis érünk rá Belényesre menni! Ugyan már, mama! Aztán másfelé kanyarodott el a beszéd. Misi csendben kisurrant, elment a barátjához. aki nagy autómechanikus hírében állt első gimnazista létére. özvegy Ráczné bebotlikált kis szobájába, és ledőlt. A vendégek és a vendégek vendégei Végre igazán szórakozhattak. Megittak három üveg bikavért. Utóbb Rácz Gabri elvitte őket kocsin. Amikor pedig hazaértek, már a csillagok sütöttek. A jól sikerült születésnap végén az ünnepelt még letörölte gondosan a kocsit, aztán Eme- renciával elégedetten lefeküdtek azt utcai szobában. Áthallott hozzájuk az otthonmaradtak hangos szuszo- gása. Csak reggel nyolckor, amikor indulni akartak Pestre, hűlt meg a vér Rácz Gáborban. A négy kerék gumija a földön. A négy szelep eltűnt. Valaki kiszerelte, elvitte. — Csak azt nem értem. Emerenciám — hadonászott teljes pánikba esve az országos osztályvezető —. hogy a muki hogyan tehette ezt meg zaj nélkül? Hiszen én úgy alszom, mint a kannyúl! Felrebbenek mindenre. Te csak tudod. Nem értem, nem értem! ‘ És csak pillogott értetlenül álló feleségére és unokaöcs- csére, aki zsebredugott kézzel, egykedvűen támasztotta az ajtófélfát. Arcán tökéletes volt a közömbös nyugalom. Mint akinek semmi köze az egészhez. Arcok közelről Koszta Rozália — Rozóka, magának olyan jó a „sajtója”. Sokfelé ismerik, szeretik az emberek. Volt olyan dolog, amit el szeretett volna mondani újságírónak, de eddig valahogy nem került rá sor? A művésznő hamiskásan elmosolyodik. (Te jó 1 ég! Aligha nevezi Koszta Rozáliát bárkj is „művésznőnek". Rozóka ő, mindenki számára, olyan ember, akinek hitet, nyugalmat, derűs bölcsességet sugároz a jelenléte.) — Legfőbb mondanivalómat szerencsére a képeimmel tudom kifejezni — mondja Koszta Rozália. — Természetesen örülök a műveimről megjelent írott szónak is. legutóbb például a londoni kiállításomról szóló méltatásnak. Azóta történt, hogy Szilvásváradon, a fogathajtó világbajnokságon lovaskompozíciókat készítettem, és az egyik képemet a rendezők odaajándékozták Fülöp hercegnek. Nem sokkal később az' angol királyi palotából 'kaptam levelet, amelyben „szemet gyönyörködtet őnek" minősítik a munkám. — Szívesen válik meg a képeitől? — Ahogy múlik az idő, egyre inkább szeretném rha- gam körül tudni a „gyermekeimet". A régebbieket is. Diplomamunkámhoz, - a Földosztás című kompozícióhoz annak idején rengeteg vázlatot készítettem. Mindet elajándékoztam vagy egészen olcsón adtam el. Most végre sikerült egyet visszaszereznem. Hónapokig itt volt az állványomon, tisztogattam, reparáltam. Egyszer csak jött egy külföldön élő család, és éppen ezt vitték el. Hiába ajánlottam bármit, ők levettek a lábamról, mondván, hogy itthon élték meg ezeket az időket, és szeretnének a képről is hazagondolni. Nézegetjük a legújabb munkákat. Ajtósfalva, gyulai utcák, kétkezi emberek. — Mindig pici házakban laktam, talán ezért is vonzódom hozzájuk — mondja Rozóka. — Alig látni már belőlük, most kell megörökíteni őket, ha az utókornak is be akarjuk mutatni. Az egyszerű emberekkel pedig úgy vagyok, hogy kötelességemnek érzem megfesteni őket. Közülük jöttem, sorsuk az enyémmel rokon. Ha már festő lettem, mi mást tehetnék, mint hogy az enyéimről szólok. — Ügy tűnik, ez a szó visszhangra talál itthon is, távolabbi tájakon is. — Sose fogok két műanyag csövet keresztbe rakni, és azt mondani, hogy ez a „művészet”. Csak sajnálni tudom azokat a pályatársaimat, akik ez-t teszik, mert nincs kötődésük. Tudnék én is absztrakt képeket festeni. Kinek? Akikhez én szólni akarok, remélem, megértenek. Annyira gazdag a világ-és olyan sok a mondanivalóm, hogy maradnom kell saját hangomnál. Hiszen nincs annál nagyobb boldogság, mint amikor van egy téma, rrieghatározom a kép méretét is, és elkezdem festeni, átadva magam a munkának, beléolvasztva az utolsó csepp energiát is. . . Andódy Tibor Koszta Rozália: Séta Pardi Anna: Betűnyomda némasága Félek valahányszor szembenézek, egy fával félek a világütemböl kisiklott szó mind az enyém félek a keserű dolgok halmozódásától félek vörösbormén ha elindul pusztába kiáltott városokon ......
