Békés Megyei Népújság, 1985. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-18 / 194. szám
NÉPÚJSÁG 1985, augusztus 18., vasárnap o Csongor Rózsa: A főhercegnő és az irodalom Akkoriban történt az eset, amikor az ötvenhatos eseményekből, azok megpróbáltatásaiból lábadoztunk. Vadonatúj, esti tagozatos diplomával munkahelyet változtattam, hogy megkezdjem értelmiségi pályafutásomat. A városi tanács barokk épületének egy félreeső szobájában, mint a tudatformálás leendő bajnoka, vártam, hogy kamatoztassam felhalmozott szellemi tőkémet. írót az ideig, aki az utcán jár, éppen úgy, mint minden más halandó. sohasem láttam. Ök úgy éltek tudatomban, mint Arany János mozdulatlan szobra, mint a Bűn és bűnhődés írójának tankönyvekbe préselt életrajza, Tolsztoj Jasznaja Poljana-i legendája. Képzeletemet Karenina Anna, a kaszáló ember, Natasa törékeny alakja, a csatamezők hátterében szemlélődő Bezuhov, a szép Andrej herceg népesítette be. írójuk nem is lehetett földi ember, aki délben családi asztalhoz ül, összevész feleségével, pofon vágja engedetlen gyermekét, tiszta ruhát vált, és éjjel álmában hangosan horkol. Földi halandónak Dosztojevszkijt, s másokat el sem tudtam képzelni. Az élő, alkotó írókkal sem voltam másként. Tankönyvekből, egyetemi jegyzetekből közelítettek felém, történelem voltak ők nekem. A történelemmel pedig nem találkozik rendszerint az ember. Éppen hivatali székem elfoglalása idején érett valahol a nemes szándék, hívjunk írókat városunkba. Ismerjék meg őket az emberek, s azoknak sem árt, ha kibújnak elefántcsont-tornyukból, eljönnek ide hozzánk az életbe, s látják, mint épül az oroszlánrész. Elmentem hát a kedves Simon Pistához. ki akkor főszerkesztő volt, eszembe sem jutott, hogy költő is. Minden addig ismertnél egyszerűbb hivatali szobában fogadott. recsegett alattam a szék, amikor hellyel kínált. Ügy beszélgettünk. mintha régről ismernénk egymást, mintha barátok lennénk. Na. jól van. legyen ott maguknál egy Kortárs-est. mondta. széles mosollyal. Éppen olyan megnyerő és szíves volt. mint bármely jóember. Búcsúzás- nál úgy megszorította a kezemet. hogy sajgott. Nem költői kézfogás volt, nagyon is evilágian parasztos. Elérkezett a nap. amikor városunkba bevonult az irodalom hadserege: Juhász Ferenc. Nagy László, Garai Gábor, Szeberényi Lehel és sokan mások. Tolnai Gábor mint irodalomtudós cikázott közöttük. Simon Pista volt segítségemre az érkezettek megismertetésében is. Jól emlékszem ma is a meszelt falu pártirodára, a feketére festett székek, mint a varjak álltak egymás mellett, az asztalon váza állt, nagy őszirózsákkal. terítő piroslott Közelíti a nap a házak tetejét, s a nyárvégi meleg hűvösbe csap át. Az utcai kispadon összehúzzák a mellényt a kint ülők, még akkor is, ha nem érzik hűvösnek a levegőt; vigyázni kell ilyen korban a megfázásra, mert abból ered sok más gyengítő baj. A kispad már nem az igazi. Nincs leásva, leszögel- ve, hogy esővédőről ne is beszéljünk. így állandósággal sem bír, csak amolyan hordozható deszkapad ez, amit kitesznek, bevisznek, ha kell. A célnak azonban így is megfelel tökéletesen. Négyen ülnek most is rajta. A pad gazdasszonya és három szomszédasszony. Mindany- nyian magányos özvegyek. Férfi csak egy kerül elő, majd később, ha megetette a két malacot. Mert az özvegyember nagy ritkaság, hát még hozzá ha váradi huszár volt és legöregebb az egész környéken. El lehet látni a kispad- ról az utca végéig, de a fél falu is eljár itten. Előbbalatta. Késő őszi nap volt. odakinn locsogott az eső, pára ülte meg a fűtetlen szobát. Juhász Ferenc fekete szénaboglyaüstökére. izzószén szemeire, hallgatására, Nagy László fiatal férfian- gyalarcára, gladiátort sejtető mellkasára, az volt már akkor, győztes költő-gladiátor. Garai Gábor az ablak ölébe húzódott, Szeberényi- vel. onnan vizsgálódtak, nézték ott középen azt a férfit. Ki ő, kérdeztem Simon Pistát. Illyés Gyula. Illyés Gyula? Ettől a pillanattól figyelmem nem szabadulhatott mellőle, mint ahogy a többieké sem. A helyet nem maga választotta, erre is emlékszem. a jelenlevők tisztelete ültette oda, mialatt szavát várták-lesték. Illyés azonban hallgatott. Ha mégis szólt, egészen halkan, tőmondatokban tette. Gyönyörű férfi, álmélkodtam asszonyi szemmel s lélekkel. Lenyűgözött a nyílt arc, s mintegy koronája annak, a magas homlok, a hunyorgó szemek lámpása. Lassan derengett emlékezetem mélyén a vizsgatétel, ezzel a látomással azonban nem találtam semmiféle összefüggést. Nem olvastam sehol a vesébe látó pillantásról, a beszédes kezek alig-mozdulásairól. melyekkel egy-egy kiejtett szót kísért, aztán jobb lábát átvetette a bal térd felett, hogy hallgatásba mélyedve a kezek a lábszár felső részére dőljenek. Az elégedett mo- solyú párttitkár hosszan magyarázott : ennyi ezer munkás . . . értelmiségi ... ennyi rádió... az ország legnagyobb üzemében. Illyés törte meg olykor a monotóniát. — Szép ... jelentős, igazán szép dolog. — Ha szólt, fejét lehajtotta, mintha szégyenlené kontárkodását. A párttitkár mosolyogva elhallgatott, s kis szünet után kérdezte. — Akkor mehetünk, hogy megtekintsük a gyárat? — S mert mi hallgattunk, Illyés felé fordult. — Illés elvtárs. ha gondolja ... — Illyés — javította ki a költő, s fejét kissé oldalra billentette. — Gyula. — Igen. igen, Illyés elvtárs. — Nagy lett a csönd, senki nem mozdult. Illyés beszélni kezdett. — Előfordul. párttitkár elvtárs. előfordul . . . Egyszer Franciaországban kötetem jelent meg. hozza elébem boldogan a kiadó embere. Átnyújtja, nézem. Ez nem az enyém, adom vissza. Illés Béla pipát szortyolgató fényképe mosolyog rám. Illés úr. nemde? utóbb minden hír ideérkezik. Még folyik a beszélgetés, István bátyánk is előballag. Kilencvenegy évét figyelembe véve, meglehetősen tartja magát. Kisszéket is hoz, mert a pad már tel- jessséggel foglalt. Továbbá egy fekete pulikutya is kíséri. Illő figyelemmel lépked mögötte, s mikor gazdája a kisszékre ül, ő szemben vele az árokba telepszik. Onnan nézi a pipára gyújtást, s az első bodorodó füstfel- legben ő is gyönyörködik. Mindketten meg vannak elégedve a világgal és önmagukkal. Habár a gazdát újabban egy gondolat mind sűrűbben megkeresi. Olyanféle gond, «ami eddig nemigen foglalkoztatta. Valamelyik napon el is panaszolta a kispadi hallgatóságnak. — Minden jó volna, rendben volna, de mostanában látszik, hogy egy hiba mégis van ebben a világban. Ez pedig abból adódik, hogy öregszik az ember. Mi lesz, ha netalán megbetegedek? Illyés, teszem helyre a té- vedőt. És mi a különbség, kérdi a kiadó embere. Egy ipszilon, uram. Semmi más? Semmi más, egy ipszilon, mondom. Az ember sehogy sem értette a dolgot ... A munkacsarnokba érve, az elégedett mosolyú párttitkár már az ajtóban elkezdte ismertetését. — Az ország legnagyobb üzeme ... — Minden mondatába beleszőtte, legnagyobb üzeme. Illyés megállt egy futószalag mellett, összecsípte szemét, mosolygott. — Talán az ország egyik nagyüzeme, nemde — mondta, s pillantást váltott Tolnai Gáborral. — Az ország legnagyobb rádiógyára — így a párttitkár kissé dühösen. — Látja, így egészen más, így lehet, hogy a legnagyobb. — Nevettünk, Illyés komoly maradt. Jártuk a csarnokot, hol futószalag hátán futószalag futott, máshol fehér köpenyes asszonyok sima asztalok mellett buzgól- kodtak. Apró fények és árnyékok. mozdulatok erdeje, szabad szemmel alig láthatóak. A tét mindig egy apró fémecske volt, drót, vagy hajszálvékony szálacska, melyet át kellett bújtatni a tűfoknál is kisebb lyukon. A munka mikromilliméterekre szabdalt vonulatai. Az ujjak, mintha öncélból, a látszatért lebbennének ide-oda. Illyés újra és újra megállt, hosz- szan figyelt. Az elégedett mosolyú párttitkár repesett az örömtől. — Látom, érdekesnek tartja az író elvtárs a mi szocialista nagyüzemünket. — Mindenáron dicséretet szeretett volna hallani, erre azonban nem került so)?. A -látvány valóban megejtő- en rejtélyes volt, mint minden, amit nem ért az ember. Visszatérve a meszelt falú szobába, helyet foglaltunk, s hallgattunk. Az eső kitartóan verte odakinn a levelehullott fákat, bokrokat, valahol eresz csörgött. — Nos? Mi a véleményük, író elvtársak . .. mindarról, amit láttak? — Hallgattunk, az írók némán tanakodtak. Illyésre néztek. — Egyszer Svájcban jártam. megnéztem egy óragyárat. Ott nem láttam ilyesfajta babramun- kát. Az emberek hazavitték otthonukba, s ott, nyugalomban végezhették .. . nagy türelem kell az effajta munkához. Saját időbeosztásuk szerint, otthon végezték, sajátos és egyéni munkaszervezéssel. Azért olyan jók a svájci órák. — Hogyan? — kiáltott a párttitkár. — HaA gyerekek a városban, csak ez a puli van velem. De ez nem tud adni egy pohár vizet, meg befűteni, ha netán szükség lenne rá. — Én még azt is kinézem ebből a kutyából, — dicséri a pulit Pancsa néni. — Nahát azt pedig nem tudhatja, akármilyen okos. De, hogy szavamat folytassam, mondanak olyat, hogy szociális otthonba menjen a magára maradt. Csakhogy az messze van, a tizedik határba. Hogy mennénk mi oda, ugye, puli? Idegenek kö-* zé az ismeretlenbe? Itt kellene azt megcsinálni * a faluba, azt a nyugdíjasházat. Ahol született, ahol megöregedett az ember. Ahol ismeri a fákat; ahol az emberrel a kutyája is vele maradhat. Általános sikert arat István bátyó a véleményével. Ha értené a beszédet, bizonyos, hogy a puli is helyeselne neki. A túlsó oldalban Juci néni lépeget, kezében szatyorral: a boltban járhatott .Nem jön át a kocsiúton a sár miatt, csak átköszön a kis- padiaknak. Azok mindannyian visszaköszönnek, a váza? De hiszen ez lehetetlen. Nemrégen államosítottunk, megszerveztük a dolgokat. Megtanultuk, hogyan kell... — Lapos, nagy csönd úszott a szobában, ezt is Illyés oszlatta széjjel. — Minden héten egyszer, mondjuk szerdán, útra kelnek szemberek a falvakban. Hátukon kisi zsák, benne a kész munka. Majd elhozzák az újat. Gondolja meg, egyszer egy héten mindössze. Megtakarítanak számukra öt koránkelő reggelt, öt késő esti hazatérést. A munka is tökéletesebb. Fenséges látvány, amikor reggel elindulnak a falvakból, kígyózik a sok hosszú sor a gyár felé. Pihent az arcuk, nem fáradt. Helyenként ebből élnek a családok, á svájci órák pedig világhírűek. Talán ez a gyár is jobb rádiót csinálhatna akkor. .. — Illés... Illyés elvtárs, ezt hogy képzeli el? Nemrégen államosítottunk, éppen hogy megtanultuk .. . — Meg? — Mélyen a párttitkár szeme közé nézett. — Biztos? — Ott kapitalizmus van, mi meg szocializmust építünk. — Ez igaz. De miért ne tanulhatnánk az ellenféltől ? A jobb rádió érdekében, miért ne? — Illyés pedig azzal az okos mosolyával, állta a párttitkár kimondatlan szemrehányásait. Aztán borkínálás. majd koccintás, természetesen a szocialista nagyüzem boldogulására. A bor feloldotta a szorongó hivataloskodást. Beszélgetés kezdődött, odakinn kitartóan esett. Egyszer csak Illyés, hangját hallom. így valahogy: — Amikor Ba- bitsnál jártam, ez akkor volt. hogy... — Babitsnál? — szaladt ki a számon. — Ismerte? — Rám nézett. —Jó vicc, ismertem-e. Mindennap találkoztam vele. — Üjabb hosszú csönd, mindenki engem nézett. — Hány éves maga, hogy ilyeneket kérdez? — Kevés nőt tudok, aki válaszolt volna, hát hallgattam. — Kit ismert még? — kérdeztem később. — Ka- rinthyt, Kosztolányit, Mó- riczot, soroljam? — Engem bámult minden szem. Bizonyára otromba kíváncsiságomat. És még? Kiket? — Kíváncsiságom határtalan volt. s mit törődtem én most mással? Illyéssel törődtem, aki nekem beszélt egyenest, s szavaival ideseregelteti az egész e századi magyar irodalom jeleseit. Mennyivel más így a sok holt egyetemi jegyzet, s micsoda szerencsém van, hogy ezt Illyés szájából hallhatom. — Csodálatos — dadogtam. — Ott voltam Ady Endre temetésén is, hát ehhez mit szól? — Hullámzott alattam a szék, a föld készült rengeni. — Ott volt? Hihetetlen ... És még kit ismert? — Végignézett rajtam, pillantása nyársára tűzve hallgatott egy cseppnyit, aztán közel hajolt hozzám, úgy mondta: — Auguszta főhercegnőt. radi huszár kalapját megemelve. illő módon megsü- vegeli. Ö mondja el azután, hogy Juci néninek a férje nem jött vissza a háborúból. A pusztán, a messzi tanyákon maradt a két gyerekkel az akkor még fiatal asszony. Szántott, vetett és főzött. Kaszált, kapált és mosott. Tapasztott, meszelt és éjnek idején vitte a beteg gyereket az orvoshoz, a szikes, tocsogós legelőkön át. A kispadiak csendben hallgatnak. Szinte látják az akkori Juci nénit, de régi képek derengenek fel anyjukról, majd önmagukról is. Néznek a lassan, botra támaszkodva lépegető öregasz- szony után. aki már az utca végén jár, s az utolsó ház kiskapuja nyeli el. A kispadon ülőknek azonban úgy tűnik, hogy megy. megy tovább az utcából kivezető dű- lőúton; ki a határba, megszemlélni a messzi tanya helyét, ahol gyermekeit szülte; s a földeket, ahová beleszántotta ifjúságát. A beszélő tovább szövi a szót, s Juci néni ott a kispadon a népmesék legendás alakjává lesz... » Zsótér József Estefelé a kispadon Zsadányi Lajos: Mint a fűszál Mint a fűszál oly törékeny szemedben a nyári ég. Szitakötő surran kéken, s elnyeli a messzeség. Petúniák szirma tárul, s fényt habzsolva befogad. Barna rögön béka bámul s rohan egy bogár-vonat. A jegenye ezüst-kése kettészeli a napot. Szél szalad a zöldösvényre, s felissza a harmatot. Orosz László: Édesanyám Szúdy Géza: Fénylő nyomok Marinettiék a Száguldást a technikát és a Rombolást hirdették a Mindenek fölött való újat Én a Régihez is ragaszkodom A szív Ősi vágyához a csendre a Külső nyugalomra a lélek Gyógyító békéjére a Mindeneket fenntartó Harmóniára a Polemosz panthón patér Hérakleitoszi Igazságában az összebékítő dialektikára a Robbanások a kitartó Dübörgés nyomán a Hallgatás pillanataira A halk moccanások a Sejtelmes mélységű neszek Évadaira mert Az élet nemcsak Forradalmian munkál a Lélek tetteit nem Harsány plakátok hirdetik de a Rügy fakadása a Virágba borulás hangtalan Manifesztuma is ahogy a Télből tavasz lesz és ősz a nyárból s nyomában újra a Tél ahogy csendbe-halálba Rogyaszt s kifehérít mint Csontokat az idő Felfűzve csigolyáink az Alig vénülő Gaea örök-karcsú nyakára Én ezt hirdetem az élet Elsuttogott szerelmét S alig-alig kimondható Teljességét A méltó arányt a Kozmikus ködöket besugárzó Emberi világosságot a Humánum fénylő nyomokat hagyó Lépteit a csillagközi éjszakák az Elpergő idő Sivatagában
