Békés Megyei Népújság, 1985. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-31 / 178. szám
1985. július 31., szerda Utazás, kirándulás, nyaralás... Hz Express a diákokért „Dühöng” a nyár. Természetes, hogy a legtöbben ilyenkor kelnek útra, ki a szakszervezet segítségével, beutalóval, ki „magánzóként”, mások pedig az utazási irodák segítségét veszik igénybe ahhoz, hogy kellemesen töltsék el nyári szabadságukat. Ennek egyik segítője az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda, amelynek Békés megyei vezetőjét Máthé- né Szécsi Máriát faggattuk arról, mit tesz az Express a fiatalok (idősebbek) pihenőidejének jobb kihasználásáért. — A nevünkben is szerepel, hogy legfőbb célunk a belföldi utaztatás és elsősorban a diákokra koncentrálunk. Szétbonthatnám úgy is, határainkon belül segítjük a turizmus fejlődését, a gyerekek üdültetését, s különböző sport, kulturális és továbbképző tanfolyamok, rendezvények lebonyolítását vállaljuk. Emellett természetesen a külföldre irányuló turistaforgalomból is kivesszük részünket. Azt is megtudtuk, a Békés megyeieknél a nyár a főszezon. Az úttörő korosztályú gyerekek üdültetésének 90 százaléka p három hónapra esik. Az idén mintegy 2500 fiatal veheti igénybe az Express szolgáltatásait, az ország több pontján elhelyezkedő üdülőkben, diákotthonokban. Hogy példával éljünk, a méhkeréki általános iskolások, csaknem kilencve- nen a Velencei-tó mellett üdülhettek a napokban, a medgyesbodzási iskola 65 diákja augusztus 2-től Verőcén, a lökösházi' 50 fiatal pedig augusztus 5-től Kőszegen üdülhet. — Minden évben bővül a kínálatunk — folytatja a megyei kirendeltség vezetője. — Már most nyáron keressük azokat a lehetőségeket, hogy mit nyújthatunk a diákoknak 1986-ban. E listát ösz- szeállítva „kiajánljuk” az iskoláknak és erre jelentkezhetnek. Idén újszerű, hogy Tatán, Kazincbarcikán és Kőszegen üdültetjük a Ki- szöv égisze alá tartozó szövetkezetek tagjainak, 'dolgozóinak gyermekeit négy turnusban, csaknem 100 fiatallal. A nyáridényen túl kiránduló-programokat kínálnak az iskolásoknak, KlSZ-esek- nek, szocialista brigádoknak. Általában 1—3 napos hétvégi kiruccanást jelent ez. Hogy ugyancsak példával éljünk: a tavasz folyamán csaknem ezer Békés megyei diák utazott tanulmányi kirándulás keretében — az Express segítségévei — a fővárosba, ahol a Parlamentet és a Planetáriumot „tanulmányozhatták”. Terveik között szerepel, hogy ősszel további ezer kisiskolást utaztatnak hasonló céllal a fővárosba. Ugyancsak érdekesség a rendezvénytárukból: számítógépes szaktábort Szerveztek Szarvason, ahová az ország szinte minden részéből 500 diák érkezett. Itt a főiskola tanárai irányították a tanfolyamot. Persze nemcsak megyén kívüli fiatalok vendéglátását látják el, hanem az itt élőket is szívesen viszik más megyékbe,' vagy a fővárosba. így például utat szerveznek az atlétikai Budapest nagydíjra. S ha már a sportnál tartunk: a tavasz- szal lezajlott békéscsabai gyaloglóbajnokságra a sportolókat ők szállásolták el, miként a minap lezajlott úszóbajnokságra jelentkezett 300 versenyzőt is. — Az idén 4 ezer érdeklődő külföldre utaztatását is megszerveztük. Útjaink kétharmada a szocialista országokba irányul. Ezek közül is az egyik legnépszerűbb a Bulgáriába történő. Sokan úgy kérik, hogy egyénileg utaznak, mi csak a szállást és az étkeztetést szervezzük meg. Ezeket az utakat elsősorban az ifjúsági korosztály választja, ami érthető, hiszen olcsó a kínálatunk. A nyugati országokba a legkeresettebb a jugoszláviai, törökországi ég ausztriai utazás. Évről évre mind többen keresik föl az Flxpress-iro- dákat és nemcsak létszámba bővül a ki-beutazók száma, hanem a színvonal is emelkedett, amit alátámaszt, hogy egyre kevesebb a reklamáció. Ez talán a jobb szervezésnek köszönhető. J. P. Zalkásokkal a magyar tengeren A Kiváló Termelőszövetkezeti Gazdaság címmel többszörösen kitüntetett Nagy bánhegy esi Zalka Máté Tsz nemcsak a parenyica, a sonkasajt ég a túrórudi termékeiről híres, hanem arról is, hogy nagy gondot fordítanak a tagság élet- és munkakörülményeinek állandó javítására, az egészséges ifjúság nevelésére. Miskolctapolcán, Balatonszántódon és Zamárdiban bérelnek üdülőt, ahol tavasztól őszig egyhetes váltással 400-an pihenhetnek, szórakozhatnak. A Balatonra a termelőszövetkezet autóbusza hozza-viszi az üdülőket. Egyik turné utasait mi is elkísértük. Hajnalpirkadáskor indultunk Nagybánhegyesről. Nagy volt az izgalom különösen' a gyerekek körében. Cipelték a súlyos csomagokat az autóbuszhoz, hiszen az üdülő önellátó, jól jön a hazai kolbász, paprika, paradicsom, sütemény. Kaszaperen újabb utasok szálltak fel. 1980 óta „közös konyhán” él a két község lakossága, úgy igazságos, ha innen is, onnan is mennek üdülni. A beszélgetésből kiderül: többségük nem először jár a magyar tenger partján. Ismerős a táj, amerre halad az autóbusz. Ugyanazon a helyeken áll meg egy kis pihenőre, mint máskor. A korábbi nyaralások emlékeit idézik, a hajókirándulásokat, a vidám szalonnasütéseket, de legtöbb szó a Bal- csiról esikt melynek hűs habjában úszni, lubickolni felejthetetlen élmény. Az asszonyok már tervezgetik, hogy melyik nap mit sütnek, főzrjek. Rég, szokás szerint együtt vásárolnak, egy asztalnál étkeznek valamennyien, mint egy nagy család. A gyerekek arról faggatják édesanyjukat, hogy merre mennek kirándulni. Erre kirobban a nevetés. Mindenkinek egyszerre jutott eszébe az első nyaralás. A gyerekek élvezték az aranyszabadságot, ha nem voltak a vízben, akkor is fürdőnadrágban, maszatosan szaladgáltak, mindenhova bekukkantottak. Egy alkalommal egy fényesen csillogó cukrászdába szaladtak be, meglátták a fagyit. A szülők röstellték az előkelő helyiséghez nem illő öltözéket, de ha már itt vannak, egye kutya... — Csak akkor lepődtünk meg, amikor közölte a pincér, hogy itt 17 forint egy gömb fagyi — emlékszik vissza Balázs Istvánná. — Hát mi akkor is nagy adagot kérünk mindenkinek, a felnőtteknek kávét, üdítőt. Nehogy már azt higgye ez az úr, hogy nekünk erre nem futja. — Bizony, ott hagytunk 500 forintot — veszi át a szót Kovácsné. — Én a tehenészetben dolgozom hosz- szú évek óta. Ha már eljövök, nem sajnálom magunktól a pénzt, de megtanultam saját kárunkon, hogy több nap, mint kolbász. Most büfében fagyizunk, naponta többször. Zamárdiban a csomagokat épp hogy lepakoltuk, irány a Balaton. A gyerekek nagy örömére vízibiciklit béreltek, a felnőttek matracokon pihentek, napoztak. A parton tollasoz- tak, versenyt futottak, volt öröm, vidám kacagás. Az egy hét . röpke pillanatnak tűnt a végén, de azért eljutottak sok szép helyre. Egyebek között az igali gyógyfürdőben töltöttek egy napot, visszavágytak és elmentek újra Tihanyba. Változékony időjárást fogtak ki, de akkor sem unatkoztak, ha nem volt éppen fürdésre alkalmas a víz. A vízibiciklibe valósággal bele- szerelmesedtek, végül már a felnőttek is szívesen pedá- loztak a Balaton víztükrén. Amikor megérkezett a busz, Gonda Lajos nyugdíjas, a kulturális bizottság képviselője megkérdezte: hogyan voltak megelégedve, s körülnézett, minden rendben van-e. — Minden csoportot elkísérünk felváltva Novák Máriával — mondja Lajos bácsi. — Személyesen akarunk meggyőződni mindenről, hiszen azért fizetünk bérleti díjat — nem is keveset —, hogy mindenki jól érezze magát. Nyolc éve üdülte- tünk szervezetten. Az igények nőnek, és mi szeretnénk bővíteni ezt'a szolgáltatást. A szövetkezet vezetősége mindenben segíti a sportolókat is. Kézilabdázó női csapatunk és a futballistáink megyei szinten szép eredményeket érnek el. Amikor nyit az üdülő, először ők jönnek, és a KISZ- fiatalok, azután a családosok. Arra törekszünk, hogy minél több család együtt töltsön néhány felejthetetlen napot. Tagjaink jól dolgoznak, megérdemlik ... A. R. Szembejövő forgalom Fotó: Fazekas László Ismered? Nem ismered? Mármint a szüléidét. Illetve azt, hol dolgoznak, mivel foglalkoznak. Furcsán, talán kissé értetlenül hangzik a kérdés. S már szinte nyelveden a válasz: „Hát persze, hogy ismerem! Ez csak természetes!” De tényleg ennyire természetes, vagy akad néhány kivétel is? A kíváncsiság hajtott, amikor erről faggattam néhány általános és középiskolás diákot. E pár kiragadott eset alapján persze nem lehet általánosítani és következtetéseket levonni. Csak mutatják, jelzik, menynyire érdekli a tizenéveseket az, mivel foglalkoznak szüleik,’ és fordítva, mennyire elégítik ki a szülők csemetéik érdeklődését. — Pincér! Pincér! Nem látja, hogy megjöttem? — Jó napot, Stanicli úr. Mit akar? — Ha hiszi, ha nem: enni. — És mit hozott ma ebédre? Stanicli kibontja a magával hozott ételhordót, s mutatja a pincérnek: — Csirkepörkölt nokedlivel, á/la stanicli módra. Na, elég a szemlélődésből! Rendelni akarok. — Igens kremás- san — a pincér alsókarjára teszi a hangedlit, előveszi blokkját és méla undorral vár, ceruzával a kezében. — Nna ... Hozzon, kérem, egy tányért, kést, villát, kanalat, meg egy háromcentes poharat... A pincér szemrebbenés nélkül ismétel: — .... Meg egy háromcentis pohár ... Esetleg szalvettát, Stanicli úr? — Jöhet. De ne abból a hongkongi csomagolásból, amitől a múltkor is undort kaptam. És tudja mit! Hozzon kettőt. Ma snájdig leszek. — ... És kettő darab szalvetta ... á/la Soroksár ... Lehet színes is?... — Nem bánom ... Várjon, és szervírozzon egy dugóhúzót is. De ne legyen nagyon spirálos, utálom, mikor a kisüstimbe esnek a reszlik... — Genis krém ... dugóhúzó, reszlik nélkül ... máris hozom... Ahogy a pincér távozik a rendeléssel, Stanicli maga elé pakolja az ételhordó felső lábosát, élvezettel szagolja a gőzölgő ételt, belső zsebéből kepörköltet? ... Pincér! Hozzon még egy háromcentes poharat... — Nagy lesz a költekezés, Stanicli úr, aztán megint csak civakodunk ... — Ne vitatkozzon! Ezt a barátom rendeli. .. magaddal cipeled ezeket? — Csak időnként... de akkor se mindig ... Nézd, mostanában sokan kezdtek kisvállalkozásba, hogy jobban járjanak. Én is ezt csinálom ... Nem baj, ha közben eszem? ... előszed egy kisüstis üveget, a kabát zsebéből egy szelet kenyeret, mindezt komótosan az asztalra teszi és várja a pincért. A másik asztalnál Mesü- ge Kázmér elhűlten figyeli a jelenetet, aztán nem tudja tovább türtőztetni magát, átkiált: — Mit csinálsz, Stanicli?! — Miért? Onnan úgy látszik, hogy horgászom? — ... Nem ... de ... Jaj! Átmehetek az asztalodhoz? — Gyere csak, mep- kínállak. Rendelj egy háromcentes poharat... — Mit? Megáll az' eszem ... Közben a pincér megjelenik az egész kelléktárral és leteszi Stanicli elé. Mesüge bambán mered az asztalra, az ételhordóra. — Mit bámulsz, mint trójaiak a falóra? Nem láttál még csir— Micsoda marhaság ez?! — tér magához Mesüge. — Mondtam már, hogy nem marhaság, hanem csirke! Magam csináltam otthon. Hatósági csirke... Ugyanis kisvállalkozásba kezdtem. Pont én maradjak ki?! — Kisvállalkozásba? Azzal, hogy így eszed a csirkét? — Ühüm — teszi a tányérra a pörköltöt Stanicli. — Éppen ebben van a pláne. Na, igyál egy stampedlivel. Vagy akarsz in- kább kólát? Az is van — másik zsebéből elővesz egy tele kólás- üveget. Rendelj egy nyitót... — Ne ... és ... konyakod is van? — Noná! Nem tudhatom, mikor jön meg rá a gusztusom ... Látom, nem érted az egészet... — Jaj! És mondd, Stanicli. Te állandóan Szóval ezzel a vállalkozásommal rengeteg pénzt, meg időt takarítok meg... — Hogyan? Ne fárassz! — Ráadásul úgy, hogy megmarad az illúzióm is, hogy má• sodosztályú étteremben fogyasztok ... Azelőtt? ■ ■. Bejöttem ide, félórát vártam a pincérre, újabb félórát a rendelésre és a múltkor is bélszín helyett csak a belet tálalták elém, azt is szűkén mérték, alig volt fél méter. Érted már? Mostanában magammal hozom a szubsztanciát és csak a cu- gehört rendelem mellé. Mit gondolsz' itt mennyibe került egy ilyen csirkepörkölt? Legalább egy százasba, mindennel együtt. Én harmincért vettem a csirkét a Barnevál- ban. Mondjam tovább? Inkább figyelj. Pincér! Fizetek! — Gens ... ízlett a szalvetta, Stanicli úr? Akkor volt egy tányér, mellé kés, villa, kanál, egy háromcentes hitelesített, aztán a szalvetták. — Igen, igen, más nem is volt... — No, meg a dugóhúzó! A múltkor is ki akarta felejteni! Az hatnyolcvan, egy gar- nitúró echceig, az mondjuk egy huszas a bizományiban is, egy csontnyelű húzó, tisztítás, rezsiköltség... kettő, azaz kettő darab szalvetta, összemérve; az kettő, meg négy az nyolc, meg hat az ugyebár az tizenhét, marad a három, meg öt az annyi, mint... Dátum, szignum, de- liktia, miegymás, tessék parancsolni; 38 forint és hetven fillér, magyar valutában. A pincér gyilkos pillantással számolja vissza az aprót a negyven forintból és megköszöni a rendelést. — Legyen máskor is szerencsénk, Stanicli úr! Viszonlát, zanyád- stét kívánok ... . Stanicli diadalmasan néz Mesügére: — Látod? Legalább hatvan forintot spóroltam ezen az étteremben fogyasztott ebéden! Meglásd, mások is hamarosan fogják követni a példámat... Mesüge áhítattal néz Stanicli után. Jól járt ő is. Nem fizette ki a háromcentes poharat... Varga Dezső Két kislány ül a pádon az egyik városi -buszmegállóban. Csevegésük megtöri a kora délelőtti csendet. Látszik, jó barátnők. Éppen a strandra készülnek. Mikor felteszem nekik a fenti kérdést, először egymásra néznek. Kicsit talán szégyellő- sen kezdik, de aztán egyre jobban belejönnek. Meg tudják mondani, hol dolgoznak a szüleik, sőt, azt is, mi a munkájuk. Elmesélik, hogy esténként mindig együtt a család, hiszen apukájuk, anyukájuk délután ötig dolgozik. Közben megérkezik a busz, futás a strandra. Velük együtt utazom én is a városközpontba. A posta előtti szökőkútnál csokibarnára sült, a legutolsó divat szerint öltözött lányok ücsörögnek. Közömbösen bámészkodnak. Középiskolásoknak nézem őket. Először vívódom is, megkérdezzem, ne kérdezzem? Aztán mégis az előbbi mellett döntök. — Szevasztok! Van pár percetek? Végigmérnek. — Arról lenne szó, tud- játok-ej hol dolgoznak, mit csinálnak szüléitek? Értetlenül néznek rám, képzelem, miket gondolnak rólam. Aztán a rózsaszín ruhás, akit a többiek Katinak szólítanak, nevetve felel: — Hát persze. Anyukám tanárnő, apukám mérnök. Ismerem a munkájukat is. Azért az igazság az, hogy anyu foglalkozása sokkal közelebb áll hozzám. Egykét éve én is tanárnő szerettem volna lenni, de most már nem tetszik annyira. Látom, hogy anyu nagyon sokszor fáradtan, idegesen jön haza. Ezt akarom elkerülni. A többiek eddig hallgattak, most Zsuzsa veszi át a szót. — Anya titkárnő, apukám négy éve meghalt. Többször voltam bent anyánál. Otthon pár szóval már elkezdte tanítani nekem a gépelés alapjait, de soha nem jutottunk semmire. Tudod, nincs türelmem hozzá. A Tanácsköztársaság úton szemüveges, kefehajú apró srác reklámszatyrát lóbálva ballag előttem. Mikor megszólítom, s megtudja, mire vagyok kíváncsi, pillanatnyi gondolkodás után már jön is a válasz. Mintha a „jó tanulót” hallanám felelni kedvenc óráján. Felelete kifogástalan. Nincs értelme tovább kérdezni. Az állomáson két, nem egészen jól öltözött fiú nézelődik. Vidékiek lehetnek, vonatukat várják. Bevallom, kissé félve szólítom meg őket. Egyikük tudja ugyan, hol dolgoznak a szülei, de hogy pontosan mit csinálnak, azt már nem. Soha nem volt munkahelyükön. És nem is vágyik rá, hogy ellátogasson. Szomorú, de a másik is így gondolkodik, s ha lehet, még talán közönyösebben vonogatja vállát, nem érdekli, mivel keresik szülei a pénzt. A kép tehát vegyes. Egy pedagógus véleménye alátámasztja ezt, miszerint a gyerekek . körülbelül felének van elképzelése szüleik munkájáról. S ez nem elsősorban a gyerekek hibája. Mai rohanó világunkban, az alatt a rövid idő alatt’, amit szakítani tud gyerek és szülő egymásra, talán erről is érdemes lenne több szót ejteni. B. Á. Nagyon kis vállalkozás
