Békés Megyei Népújság, 1985. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-20 / 169. szám
o 1985. július 20., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Nagy László évtizedei A költő születésének hatvanadik évfordulójára Gaburek Károly: Önarckép Gál Farkas: Pókok szőhetnek hálót Egyszer rád haragudtam, már közönyös vagyok. Üveggömbökbe zárnak a buborék-napok. Félénk, törékeny lettem és komor is talán. Pókok szőhetnek hálót arcom fehér falán. A tárgyak úgy néznek rám, mint fegyencre az őr. Az oszthatatlan béke, ha lassan is, de öl. Nem moccanok, csak nézek, károg varjúsereg —. Lesz-e erőm, hogy egyszer újra szeresselek? Oge Kán Egy jelentős könyv margójára Hatvan éve született Nagy László, a felszabadulás utáni magyar költészet egyik legkiemelkedőbb képviselője. Még csak hatvanéves lenne, s már nyolcadik éve nincs közöttünk. Hirtelen halála csak még nyilvánvalóbbá tette, hogy nemcsak jelentősége, de népszerűsége is igen nagy. Életművének lényege folyamatosan épül be újabb és újabb olvasói rétegek és nemzedékek tudatába. Egy ilyen jelentős pályát futólag, áttekinteni szinte lehetetlen. De érdemes talán néhány csomópontot kiemelni : a születésnapját s a rákövetkező kerek évfordulókat. Voltaképpen ezek is a pálya ívét vázolják fel. Mely napon született, maga a költő sem tudta bizonyosan : „Születésem napját nem tudom. Míg otthon éltem, július 14-ét mondtam, így tudtam anyámtól. Később anyakönyvi kivonat kellett, s ez ámulatomra 17- én jegyezte. Papír szerint július 17-én születtem Felsőisz- kázon, Veszprém megyében. Születésemkor aratás volt, szent munka, éjszakák, nappalok egybeestek, az én dátumom pedig elveszhetett a sok tennivaló közt. Mégis, ha a Bastille-börtönt 14-én döntötték le, illett volna ezen a napon születnem.” (Életem.) A születésnap legendásítá- sa a mítoszkedvelő költő műve természetesen, de az már e költészet jellegére is fényt vet, hogy a nagy francia forradalommal hozza kapcsolatba ezt a napot. Az életút első évtizedében a parasztgyerekek átlagos életét élte Nagy László, s éppen tízéves volt, amikor későn felismert csontvelőgyulladás támadta meg szervezetét. Kétszer kellett operálni, s a második rosszul sikerült, attól kezdve járógéppel járt. További életútját ez is befolyásolta: ha mesterember lehetett is volna, földművesmunkára nem volt alkalmás. Szerencsére szülei taníttatták a jó- eszű gyereket, így került a pápai református kollégium kereskedelmi iskolájába. A diákévek éppen 1945-ben fejeződtek be, az ország fel- szabadulása utáni nyáron. Ekkor már verseket ír és fest a fiatalember, készül valamire, de még nem tud pontosan tájékozódni, sem tehetsége természetét, sem a társadalom változásait nem látja pontosan. Ezt az állapotot tükrözi huszadik születésnapjának megörökítése is: „Most fekszem a fűben, diákságnak vége, / ettem, ittam, élek / nem tudom mivégre.” (Húsz évet betöltve.) A fényes szellők korának kibontakozó lendülete Nagy Lászlót is magával ragadja, de amikor egy évtized múlva újból születésnapi verset ír, már a magyar társadalom tragikus torzulásainak megörökítésére törekszik. A Születésnapra című vers éppen a fényes szellők idealistán optimista szemléletével állítja szembe a személyi kultusz korának keserű felismeréseit: „Nem látsz a tündöklő végtelenbe, / nem vettél fegyvert, hogy magadért vívhass, / kezedben a rózsa lefejezve, / tövises szára az, amit szorítassz.” A lefejezett rózsát tartó kéz nemcsak azt jelképezi, hogy az örömöt a szenvedés váltotta fel, nemcsak azt mondja, hogy eltűnt mindaz a szép, amit a tündöklő végtelen jelentett, hanem azt is, hogy a szenvedő ember nem adja fel a harcot: helytáll, küzd a megmaradásáért. Nem meggyőződését, csak naiv hiteit veszítette el a költő. Az 1950-es évek derekán nagymértékben átalakul az egész magyar költészet. Többféle szemléleti-poétikai költői forradalom zajlik le, s a legnagyobb hatású az, amely Juhász Ferenc és Nagy László nevéhez fűződik, s amelyet kialakult állapotában látomásos-szimbo- likus költészetnek szoktunk nevezni. A költői átalakulás legjelentősebb eredményeit 1965-ben a Himnusz minden időben című kötet összegezte. A huszadik századi magyar költészet egyik legjelentősebb könyve ez. Olyan versek találhatók benne a címadó művön kívül, mint a Ki viszi át a Szerelmet, a József Attila!, a Tűz, a Mennyegző, A Zöld Angyal. Ez az utóbbi vers 1965-ből való, s egyik összegzője a költő és a világ viszonyá(Fotó: MTI — kS reprodukció) nak. A Zöld Angyal a burjánzó vegetáció, az „érzéketlen” tenyészet jelképe. Ez a tenyészet hálózza be, szövi át az embereknek és a társadalom egészének a történelmét, ez teszi múlttá, társadalmiból természetivé azt az ezeréves paraszti kultúrát és életformát, amelyben nemcsak Nagy László apja- anyja, de maga a költő is felnőtt, s amely a hatvanas években egész Magyarországon radikálisan felszámolódott. A költő ezt a hatalmas életformaváltást olyannak láttatja, amilyen a valóságban volt: szükségszerűnek, de tragikus elemekkel is telítettnek. Tudja, hogy értékek is pusztulnak, s tudja, hogy idős emberek szemléletét már nem lehet megváltoztatni. Nemcsak az emlékek végeladása, de sirató is ez a vers: siratja a vissza- hozhatatlant, s ugyanakkor belátja a korábbi életforma elmúlásának halaszthatatlanságát. A Zöld Angyal nemcsak abban személyes, hogy a szülői házat, a szülőket, a gyermek- és ifjúkori emlékeket is megidézi. Az teszi végérvényesen személyessé, s a személyiség legbelsőbb rétegeit is megmozgatóvá ezt a nagyszabású költeményt, hogy egyúttal a költő egyik nagyszabású ars poeticája is. A vers zárórésze általánosítja a személyesen is átélt társadalmi tapasztalatokat, s a történelem mindenkori „ravaszságából” kiindulva bontja ki azt a költői magatartást, amelynek gyökérzete az ötvenes években alakult ki: a minden helyzetben helytálló ember mégis-morálját: „Tovább a reményem, ha a Lehetetlenért is, tovább, hogy verejték-uszályom a Tejúthoz legyen hasonló, / hogy a végső sújtás után a föloldozást a Zöld Angyal hozza s magasan játsszon szívem: a fényből kitéphe- tetlen levél!” A költőnek már nem volt szüksége a születésnap alkalmára ahhoz, hogy számot vessen, összegezzen. Nem a kerek évfordulók a lényegesek már, hanem az összegezhető tanulságot kínáló léthelyzetek azok. A Zöld Angyal is ilyen volt, s ilyen a pálya egyik kései nagy verse, a Szólítják, Hattyú, amelyet ötvenévesen írt a köl tő. Ez az Énekes Budai Ilonának ajánlott vers még közvetlenebbül ars poetica. A költő úgy erősíti fel társadalombírálatát, hogy a rossz vonásokat kiemeli, látomássá szervezi. A torz emberi létről szóló rémálom itt is és sok más versben is a prófétáknak, vagy még inkább a reformáció prédikátorainak az átkozódásait és intelmeit idézi emlékezetünkbe. Ugyanez a módszer: a rossz felnagyítása, s ugyanaz a cél: az ember megjobbítása. Ennek a jónak itt a tisztaság, aköl- tőiség régi jelképe, az énekes hattyú a meghozója. A versben a mégis-morál hőse közvetlenül maga a költő, s a látomás biblikus-mesei közegében kérlel és bizakodik. S Nagy László első és utolsó szava ez a remélő igen. S ez az, ami verseit olvasván, azok legáltalánosabb tartalmaként megmarad bennünk. Nem az élet értelmetlenségét, nem az emberi cselekvés hiábavalóságát hirdeti, hanem azt, hogy nincs olyan élethelyzet, amelyben ne törekedhetnénk pozitív kibontakozásra. Felmutatja a rosszat is, de segít élni. Értelmes lénynek tekinti az embert, aki képessé válhat arra, hogy saját sorsának alakítója legyen. S az ilyen költészet évszázadok múltán Anonymus krónikájában így emlékezik meg Okány- ról: „ ... ekkor küldte Árpád Uttubot és Veleket Mén Marót meghódítására... A szentesi nyomáson Kondorosra, onnan Békésre, Békésről Bélmegyernek, onnan fordultak mindenütt a Körös-mentében Okányhoz, ezt az Árpád nagy atya nevéről nevezvén Oge Kánnak”. Második nevét IV. Béla idejéből a birtokadományozások korából kapta. Pál udvarbíró, a zalai ispán, mert „szeretett hívünk állandóan gyarapította érdemeit felségünk oldalán ... Birtoklás céljából neki adományozzuk bizonyos földeket, melyeknek neve ezek: Bihar megyében Zwa- dan (Zsadány), Wkan (Okány) ...” A török megszállás alatt már közelít eredeti nevéhez, az összeírásokban már: Okán néven szerepel. Innen már egy lépés, és Okánból Okány lett. S 1944-ben elérte születésének 800. évfordulóját. Ezt a 800 évet dolgozta fel Hári Albert. Nagyon kemény fába vágta a fejszéjét, de bírta erővel, kitartással, és nagy- nagy örömünkre, nem csorbult bele a fejszéje. Okány krónikája címmel igen izgalmas tanulmányt- tett le a megye asztalára, pedig nem krimi, csak egyszerű településtörténet, és mégis székhez köti az embert, nem engedi szabadon, csak amikor a végére ér. A településeinkhez hasonlóan Okány is megjárta a „hadak útját”. Felperzselte a tatár, a töröknek fizette a hadisarcot, a község elpusztult, de népe a nádasokban menedéket talált, és húzta az igát embert próbára tevő erővel. Az 1800-as években a himlő, majd a kolera tizedelte a település népét. "De túlvészelte ezt is ez a kemény nyakú református nép. Újból és újból talpra állt. Kibírta a cári sereg zsarolását, utána az osztrákok rek- virálását is. Felették a falu kenyerét, elvitték a búzát, zabot, szénát és elhajtották az ökröket és a teheneket. A nulláról indultak és újból felemelkedtek. Becses emléke a községnek Petőfi Sándor, aki kétszer is átutazott Okányon és a kocs- márosokról így emlékezik meg: „Klasszikus nép a magyar kocsmáros ... Fizetned kell, hogy szóljon hozzád egy-két szót, enni pedig fizetésért sem ad ... Ha kérsz tőle valamit, azt mondja, hogy nincs, vagy hogy ő biz azért nem rak tüzet... Így jártam Okányban ... Ettem is, nem is. Azt adtak, ami nekik tetszett, nem amit kértem ... Nem bosszankodtam, sőt jól esett, igen jól esett, mert ebből is láttam, hogy a magyar restel szolgálni, hogy nem termett szolgaságra, az angyalát is.” Aszály és árvíz és más százegy megpróbáltatás után eljutott Hári Albert a mához, amit már személyes tapasztalatokra és ma is élő tősgyökeres okányiak elbeszélésére épít mindenre kiterjedő figyelemmel. A Beköszöntőben írja Kincses Imre tanácselnök: „ ... ajánlom a könyvet községünk dolgozóinak, községünkből elszármazottaknak, és minden érdeklődő olvasónak azzal a reménnyel, hogy ' az eléri célját: emlékül szolgál a múltnak, példaképül a jövőnek”. Ha minden megyei község követné Okány példáját... ! (A kötetet Miklya' Jenő szerkesztette.) Csoór István is él és hat. Vasy Géza Nagy László: Vállamon bárányos éggel Nyár csak azért süt, hogy majd egyszer leszüreteljen vész vagy fegyver. Ki így, ki úgy, földön vagy égen, mindent megtud rettenetében, amikor nincs már mi megóvná, rejtelmek válnak foghatóvá, nagy fény mennydörög s ama kürtöt sikárolják fölborzadt fürtök, nyakak, ha nem hajlottak másnak, megbicsaklanak a halálnak, tüdőre a hegy kősziklája, harckocsi ront harmonikára, tündérszemek, énekes nyelvek megfagynak, földben megerjednek, s rázkódhat a siratok háta, a Mindenség nem borul gyászba! Mi vagyok én, ha e planéta csak egy bevérzett margaréta! így is ember, se bölcs, se büszke, égi, földi virágzás tükre, rügytől gyümölcs-rogyásig látó, enyészeten is átvilágló — csonthártya-dobja minden kínnak, vagyok a legkomolyabb csillag. Sorsom egy merengés kitárja, iktatja az elme magába. Én az ítélettel beteltem, akarom, hogy ne is feledjem, tudjam, hogy végülis kinyújtnak, így vágtass, szív, az iszonyúnak. Vállamon a bárányos éggel, s a nemvalósuló reménnyel legyen a kölöncöm tömérdek! Kik elmúlnak: szörnyen szegények!
