Békés Megyei Népújság, 1985. június (40. évfolyam, 127-150. szám)
1985-06-22 / 145. szám
1985. június 22., szombat Lakáskulcsos vakáciá Akiknek jobb, mint otthon Zúgó széllel, esővel, de elérkezett a vakáció. Nem kell a gyerekeknek korán kelni, lustálkodhatnak kedvükre, pecázhatnak, olvashatnak, s felfedezhetik a rétek, vízpartok kincsestárát. A falun élők szorgoskodnak a jószágok körül, nagy darab zsíros kenyeret majszolgatva, madártojások után kutatgat- nak, s vígan falatozzák a papsajtot. És a lakótelepen élők? A szerencsésebbek — kulccsal a nyakukban — tétován keresik a szabadság adta gyönyörök forrását. Fozicnak, lógnak a szőnyegporoló ru- dakon, lesik a televíziót, bicaj óznak cél nélkül, felkeresik a bűzös kanálispartokat szuper pecabotjaikkal, a nagyobbak bőgetik a kismotorokat, és keresik a helyüket. A szó szoros értelmében. Nincs grund, fantáziátlanok a játszóterek, s talán az is baj, hogy nem tanítottuk meg őket játszani. S hogy ők mégis szerencsések? Azok, mert jó néhány társuk még ezzel a kellemes gonddal sem kelhet bírókra. ök azok, akiket egész nyárra a napközis táborokban felejtenek. Most róluk lesz szó. Hz ügyeletes: Törökzug Gyulán, a még emberléptékűnek nevezhető törökzugi lakótelep általános iskolája idén a gyulai ügyeletes iskola. Azaz, ezen a nyáron ennek az iskolának a tantestülete látja el a nyári napközis táborral járó tennivalókat, egészen július 1-től augusztus 17-ig. Persze, addig sincs szünet, mert az iskola diákjainak a tanév befejezte óta biztosítják a napközis felügyeletet. Térikéi Antalné körül éppen hetvenkettő, többnyire alsós kisdiák figyeli árgus szemekkel a lottósorsolást a televízióban. A folyosó végében gyerekek, szülők sora a tankönyvárusító terem előtt. Az aulában műanyag zsákokban játékok halmaza várja a gyerekeket. Az ügyeletes kislányok már alaposan neki is láttak, éppen „Gazdálkodj okosan !”-t játszanak. A tanári szobában még lázasan dolgoznak a pedagógusok. Itt az ideje a pakolásoknak, leltározásnak. Nekik még nem kezdődött el a vakáció. Gyulavári Györgyné, a nyári napközis tábor vezetője a programot bújja. Százötven gyerek szórakozásáról, felügyeletéről gondoskodni — nem könnyű dolog. A gyerekek hat iskolából érkeznek majd, még gyulaváriból, és a kisegítő iskolából is. Gyorsan sorolja a terveket: — Korosztályok szerint majd rajokat alakítunk, akikkel délelőtt szakosított foglalkozást tartanak, saját terveik szerint a pedagógusok. Ezeken a foglalkozásokon, forgószínpadszerűen vesznek részt a gyerekek. Lesz kulturális tevékenység, túra, sport, műhelymunka. Délután, az ifjúsági házzal együttműködve, filmvetítések és egyéb programok lesznek. — Ott legalább hűvös van — jegyzi meg Domokos Imréné igazgatóhelyettes. — Mert nyáron nagyon felforrósodik az iskola épülete, s nem nyújt valami kellemes fedezéket. Egyébként is jobb, ha kimozdulnak innen a gyerekek. Ezért tervezünk kirándulásokat több helyre is. Az igazi nagy élmény sok gyereknek a vonatozás lesz. Természetes számukra Az igazgatóhelyettes csöppnyi irodájában meglepett gyerekarcok néznek rám. Vajon, mit akarhat az újságíró néni? Apró beszélgetőpartnereim mindegyike „örök napközis”. Szorgalmi időben éppen úgy, mint nyáron. Nincs elszakadásuk az iskolától. Nyíltszívűek, őszinték, s örömmel mesélnek, hiszen van, aki meg» hallgassa őket. Megismerem barátaikat, otthoni helyzetüket, egyéniségüket. Az ábrándos szemű, szép arcú Ildikót, az örökké mozgó és fecsegő Jánost, a nehezen beszélő Lacit, a büszke, cser- fes szájú Henriettet, a szomorú Dianát, s a szóvivőt, Palit. Más-imás környezetből érkeztek, de sorsuk azonosnak látszik. Legalábbis ami a nyarukat illeti. János: — öten vagyunk testvérek. Reggel hatkor kelünk, beágyazunk, aztán jövünk a napközibe. Igen, mindig. A kicsiket meg elvisszük az óvodába. Játszani itt is jó ... Pali: — Hát én már megbuktam egyszer. De most is. Nem értem matematikából a szöveges feladatokat. Anyu meg nem tud segíteni. Apu és anyu dolgozik, azért vagyunk a napköziben egész nyáron. De tetszik tudni, itt jobb, mint otthon. A, nem szoktunk mi reggelizni. Itt kapunk tízórait. Este meg játszhatunk, ameddig akarunk. Henriett: — Negyedikes vagyok. Anyu a Várszínháznál dolgozik, annak most van a szezonja. Ezért a kistestvérem is oviban van, de ő, ha óvodaszünet van, otthon lehet. Én akkor sem. Reggelizni nem szoktam, de már nem is esne jól. A város közepén lakunk, onnan jövök gyalog ide a napközibe. Anyuék elváltak, ezért nehéz az anyukámnak. Fotó: .Gál Edit Ezért voltam tavaly is egész nyáron napközis. Mert ugye pénzt keresni, azt kell neki. Diána: — Anyu és apu a nyomdában dolgozik. Én szoktam reggelire tejet kapni. (Többet nem lehet kihúzni belőle.) Ildi: — Elsős vagyok, de nem túl jó tanuló, mert a középső padban ülök. Apukám elvált, anyuval lakok. A többi testvérem mind nagy már. Reggel ötkor kelek és hatkor indulok ide, a napközibe. (Az út legalább három kilométer.) Aztán mikor hazamegyek, és nincs nagy rumli odahaza, akkor lemegyek játszani. Ha nem, akkor kitakarítok. Néha még anyu is segít nekem. Reggelizni nem szoktam, és alig várom itt a tízórait. Laci: — Nem számolom én az egyeseket. Hát van és kész. Legnagyobb élményem? Az osztálykirándulás. Itt elszabadul a „pokol”. Egymás szavába vágva mesélik az osztálykiránduláson szerzett élményeket. Számunkra ez a legnagyobb, hiszen nem szoktak utazgatni, és nyaralni sem nagyon. Természetesnek találják ezt a helyzetet, őket még a nagymama sem vállalja. Életük legnagyobb része az iskola falai között zajlik. S hogy ez természetes számukra, nagyon szomorú. Lakótelepi idill Nehéz szívvel indulok el lakótelepi sétámra. A .fagy-i laltos- és a lángossütő bódé körül gyereksereg. A Köröscsatorna mellett egy öreg fűzfáról vastag kötél lóg, a végén ülőrúd, azon hintáznak a nagyobbacska gyerekek. Egy nagymama fülön fogva vezeti az ebédhez két, fülig piszkos unokáját. Az úton csapatokba verődve „cajgliznak” a lányok. Néhány tini fiú izgalmas vitába merül az ABC bejáratánál. A békesség nem sokáig tart, hamar egymás hajának esnek. Aztán megbékülnek és befordulnak az ajtón. Igazi szünidei hangulat. Lakáskulcsos szünidei szabadság. Hogy élvezik-e? Biztos. Hogy másképpen is lehet, ők nem tudhatják ... B. Sajti Emese A bőr mesevilága az anyag és a fantázia találkozása Hogy mire képes az anyag és fantázia szerencsés találkozása, azonnal látni, amint belépünk a Rózsavölgyi házaspár békéscsabai otthonába. A hosszú -előszobán végigfutó — mennyezetig érő — beépített szekrény nem kórházat idéző, tiszta, fehér látványt nyújt, hanem valami antik hatást kelt. A fehér csak keret az ajtókon, középütt ugyanis fahéj szín műbőr alapon sötétbarna valódi bőrből készült fűzérek. Egy-egy három zsömlenagyságú félgömbből áll, középen kis, szirmaira bontott virággal, majd az együttest alulfölül stilizált levélkék zárják, karcsún, finoman. — Sok mindent csináltunk már a férjemmel együtt lassan egy évtized óta bőrből — mondja Margit asz- szony —: a dobozkáktól a tükrökig, a pohárkészletektől a faliképekig, de bútordíszítést még nem. Az ötletet a helyzet hozta: válamit tenni kellett ezzel az egyhangú fehérséggel, aztán a munka módja következett, melyben a leghasznosabb szerszámom a gömbölyítéshez ez a pohár lett. Mindjárt meg is mutatja a hogyant, van is min, ugyanis az egyik leányának készíti ezeket a mintákat egy szekrénysorhoz. A kerek marhabőr darabot benedvesíti, és amikor már hajlékonyra puhult, a pohár fenekére lapogatja, ott gyorsan fölveszi a formát, majd a száradás következik. Ez csak egy a műhelytitkokból, melyek közt sokkal bonyolultabbak is vannak. Megyünk a lakáson végig. Itt is, ott is látni bőrrel bevont, mintázott suszterszéket, régen a puha puff, most ez a divat, homorú ülőkéje kényelmes, s a három láb is biztosan áll. A bőrrel bevont szögletes dohányzóasztal szélén négy ujjnyi széles minta fut végig, s találkozik össze. A girland törökkori motívum, a sok könyv egyikében találtak rá, s előbb rajz készült róla papíron, ez került át a bőrre, majd finom metszegetéssel a virágok, levelek, indák kiformálása, kinyitogatása, értő gonddal és nagy türelemmel. Végül a festés és a közök „csipkézése”. — A könyvek jó szolgálatot tesznek — szól a férj, és a suszterszékre mutat —, ennek a mintája például Dienes István a Honfoglaló magyarok című kötetéből való, s ugyanonnan származóval díszítettük egy kerek asztalka teljes tetejét is. Ennek a faliképnek pedig az Unokáink is látni fogják nevet adtuk, a feleségem nem kis munkája nyomán. S elmesélik a történetét. A magyarországi kovácsolt- vas-művesség című könyvben találtak rá a budapesti Szilágyi Erzsébet fasor 1. számú házának kapujára. A művészi vasmunka látványa nem hagyott nyugtot, sőt, kihívást jelentett: meg lehet-e bőrből csinálni, és vajon milyen lesz? Az eredmény csodálatos. De nem csak ez. Lépni is alig lehet a lakásban, hogy valami praktikus vagy díszítő tárgyat ne találna az ember bőrből. A vajszíntől egészen a sötétig. A tükör a falon, a ceruzatartó és a bon- bonier az asztalon, mind bőr, csak a festett lámpaernyő selyem, ám az is „hazai” munka. A széles virágmintát a feleség festette krém alapra pasztellszínekkel, Zsolnai Teréz módján. — Három szakmám van — felel kérdő tekintetemre —: női szabó, kárpitos és bőrös, s valamikor, kislány koromban iparművész szerettem volna lenni. Aztán egy életen át papucsokat terveztem a szövetkezetnél. Három éve egyszerre mentünk nyugdíjba, de már előbb mindketten — itthon, esténként — ezeken mesterkedtünk. Épp a kis műhelyszobába jutottunk. Az asztalon szerszámok, különböző színű, nagyságú angol, osztrák és olasz díszszegek, festékek, ragasztók, és ki tudja még mi. Úgy néz ki, mint egy mindennel jól megrakott cipészasztal. A varázslat itt és ezekkel történik, s lehetőleg más és más formában, mert mindig az újabb megoldásokat keresik. Zsűrizett munkáikat kiállításokon — most is van kettő — már az egész megye megismerte, és sikert arattak Békés megye bemutatkozásakor a Margitszigeti nagyszállóban is, meg az Intercontinentalban. Vass Márta Munka közben Fotó: Gál Edit Ezt is túléltük. Úgy tűnik, a filmforgalmazás az idei nyáron negatív csúcsokra törekszik. Régi sikerek felújítására építik a műsor gerincét, ami rendben is lenne, ha ezen túl értékes alkotásokkal tűzdelnék tele a programot. Ilyenről persze szó sincs, és az az érzésem, hogy nem is csak pénzkérdés a silányabb választék. Hiszen például A cápa című horrorfilm sok évvel a nyugati bemutatója után sem lehet filléres portéka. De ha egyszer megcsináltak valahol valami celluloid szalagra rögzített szemetet, miért ne élvezzék a magyar nézők? És mert a kíváncsiság nagy úr, tolonganak is honfitársaink a pénztárak előtt. Mielőtt leírnám, miért bosszantott A cápa című csacskaság, megemlítem, hogy a vetítés másnapján egyik világot járó ismerősömnek elmondtam, hogy bepótolva íme minden lemaradásom, láttam ezt a sekélyes szörnyűséget. Melyik cápát? — kérdezte az illető. Mert több változatát is vetítik. Van, amelyikben hullámlovast kap be az elején. — Itt egy fürdőző nő elfogyasztásával kezdi — mondtam. — Látszik, hogy felfújt gumiból van a hal? — Látszik bizony. Ennyi elég is volna a történetről, meg a színvonalról, kár több szót vesztegetni rá. Ám ha sok ezren végignézik a vetítést, talán nem haszontalan beszélni arról, hogy milyen bosszantóan férces munkát dobott piacra az amerikai filmipar, pontosan kiszámítva, hogy egy centtel se költsenek többet a kivitelezésre, hiszen így is kelendő lesz az áru. Valóban. Csodálkozni se lehet, ha az emberek vonzódnak a rémmesékhez. Tüzet okádó hétfejű sárkánytól a Piroska nagymamáját hamm, bekapó farkasig, lúdbőrös történeteken nőnek fel nemzedékek. Minden kor megtermi a maga rettegnivalóját, legfeljebb a helyszínek változnak. Manapság a világűr robotlakói mellett, lám, vidáman garázdálkodhat a tenger kegyetlen ragadozója. Régi ismerősünk, Mobi dick, a bosszúálló bálna után önmagát kínálja a rettenetes cápa. Aki filmiparos, meg akar gazdagodni — és ki nem akar? —, elég, ha kotyvaszt körítésnek egy limonádé tör-i ténetet és máris vízre bocsáthatja pénzt hozó ötletét, az emberevő halat. Steven Spielberg, a film rendezője talán jót nevet a markába. Hiszen tudna ő épkézláb történetet adni, meg is villantja a lehetőségét egy hirosimai bombát hurcoló matróz emlékeivel. Ám ezzel a vonulattal nem sokat foglalkozik, szinte idegen a film testétől az egészséges rész. Korlátolt polgár- mester kell ide, mókás tudós és egy tétova rendőr, meg egy zord tengeri medve, aki — bocsásson meg Hemingway a hasonlatért — meg akar küzdeni a tengerrel, öreg halász módjára. Szükséges még sok piros festék, legyen vérszíní^ az a víz, hörgések reszkessenek, sikolyok, borzalmak. A többi a nézők dolga, akik „eszik” a cápastoryt. Ügy kell nekünk! (Andódy)
