Békés Megyei Népújság, 1985. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-11 / 109. szám
1985. május 11., szombat NAGYVILÁG ! „Mi látni akarjuk, amint gyermekeink boldogan élnek” Hivatását tekintve. a minszki Tamara Hapaljuk — ú.jságírónő. Erre a kérdésre azonban: ..Mi a foglalkozása?" — már tizenöt év óta, hol tréfásan, hol komolyan, ígv válaszol: „ békefelelős“ vagyok. Tamara Hapaljuk állásának a hivatalos neve természetesen kissé másként hangzik: a Belorusz Békevédelmi Bizottság felelős titkára. ,,Békefelelős"-nek pedig iker gyermekei: Ira és Szerjozsa nevezték él. — Ők akkor kicsik voltak — mosolyog Tamara —, így jobban megértették. Én azonban hirtelen megéreztem szavaikban az igazságot, szív- vel-lélekkel felismertem: igen. én a békéért vagyok felelős. Nemcsak azért, mert köztársaságunk lakói a bizottság titkárává választottak. Hanem azért, mert széles e világon nincs a békénél drágább és becsesebb. Sohasem felejtem el, miiven fájdalmasan érintett, amikor egy külföldi turista egyszer ezt kérdezte: ..Ugyan miért beszélnek önök, oroszok folyton a háborúról? 40 év telt el azóta, nem ideje, hogy elfelejtsék?" És hogyan magyarázzam meg neki. hogy örömmel elfelejtenénk, de lehetetlen nem emlékezni rá . . . . . . Meglepően csendes nap volt. Alig lehetett elhinni, hogy csupán néhány órával ezelőtt még lövések dörögtek Posztavi belorusz kisváros fölött. Még kevésbé lehetett elhinni, hogy a szovjet katonák már kivonultak, és az ellenség hamarosan itt lesz. Tamara a hirtelen kiürült utcát, az udvarok szorosan bezárt kerítésajtajait nézte, és ezt gondolta: „Mitévő legyek most?" Hirtelen nyöszörgést hallott, s hátranézett: a kerítés tövében egy legény feküdt, ingzubbonya szakadt volt és vértől lucskos. „Sebesült!" — eszméltem rá. s feléje iramodtam, de elkéstem. A sarok mögül egy motorkerékpáros osztag bukkant elő. Az élen haladó katona lefékezett, géppuskasorozat hallatszott... A 12 éves Tamara így találkozott a háborúval. Csak Micsiknek, a legjobb pajtásának vallotta be, hogy ö okvetlenül harcolni fog a fasisztákkal. Szemében a 16 éves Micsik csalhatatlan tekintély volt. Kiderült, hogy a fiúnak ugyanez a szándéka... Az e beszélgetés Után következő napon pedig a megszállók kikergették a házakból a Posztaviban ma- ra t lakosokat, és a térre terelték őket. Tamara ott valamilyen faállványt látott, keresztgerendák voltak rajta, azokról , kötelek lógtak, mellette pedig megpillantotta kis barátnőjének az apját. az iskolai pedellust és MiCsiket. Azonnal mindent megértett és ugyanakkor azt remélte, hogy ez nem lehetséges, és megkérdezte valakitől: — Mit csinálnak ezek? — Hunyd. le a szemedet, kislányom — felelték neki —, ne nézz oda . .. T. Hapaljuk, amikor a Belorusz Békevédelmi Bizottság tevékenységéről beszél, hangsúlyozza, hogy szervezetük egyik fő feladata most az, hogy kapcsolatokat létesítsenek a háborúellenes mozgalom külföldi híveivel, közös formákat találjanak az azok ellen irányuló harcban, akik az emberiséget az atomkatasztrófa szakadékéba taszítják. A bizottság meghívására igen gyakran látogatnak el Belorusziába a legkülönbözőbb nagy-britanniai, egyesült államokbeli. NSZK-beli, franciaországi szervezetek képviselői. l"983-ban például a bizottság aktivistái mintegy ezer külföldi vendéget ismertettek meg Minszkkel, velük együtt konferenciákat és szemináriumokat rendeztek a közös békeharc problémáiról. baráti esteket, tiltakozó gyűléseket szerveztek. ... Tamara hírvivő lett. Napközben a várost járta, adatokat gyűjtött a német helyőrségről. Éjszaka pedig röpcédulákat ragasztott ki. amelyeket maga hozott a partizánosztagtól — csizmájának sarkában titkos rekeszt készítettek a röpcédulák számára. Miután több ezer védtelen ember halálát látta, miután a hitleristák nemcsak a nagybátyjának, Nyíkolajnak nem kegyelmeztek, hanem a nagybácsi anyjának, nővérének és kétéves unokahúgának sem — Tamara felnőtté érett. . . A Belorusz Békevédelmi Bizottság — sok tízezer aktivista, aki komoly munkát végez a köztársaság lakosai között. 1983 májusában például 100 ezer minszki lakos felhívást intézett Európa népeihez, hogy egyesüljenek a békeharcban. Februárban levelet küldtek az NSZK-ba, s ebben tiltakozásukat fejezték ki az ellen, hogy új középhatótávolságú amerikai rakétákat telepítenek Nyugat- Németországba. Tizenöt év alatt T. Hapaljuk sokszor utazott külföldre, sok emberrel találkozott. Barátai vannak Berlinben. Nottinghamben. Luandában, Párizsban. Vannak jó és örömteli emlékei. meleg hangú. őszinte levelekét őriz. amelyeket elvbarátai küldtek. De amikor beszél róluk. Tamara még akkor sem tudja eltitkolni izgalmát és aggodalmát. Amikor eszébe jutott Martha, amerikai barátnője, nem tudott elfojtani egy sóhajt: — Martha azt mondta, nem mindenki hitte el neki, amikor közölte, hogy a második világháború éveiben 20 millió ember halt meg a Szovjetunióban! . . . 1943 őszén Posztaviban, az egyik portya alkalmával az a partizánosztag, amelynek harcosai között Tamara is ott volt, betért egy faluba, ahol az előző napon fasiszták jártak. Tamara látta a tűztöl megfeketedett földet, és a házak helyén a kemencék kéményeit. Félelmetes csend volt. A kislánynak elszorult a torka, odaszaladt egy kúthoz, föléje hajolt, hogy vizet merítsen, és — hátrahőkölt: onnan gyermekek néztek rá, tágra nyílt szemmel, de a szemük nem látott . . . — 1945 májusában, amikor az egész világ a fasizmus fölött aratott győzelmet ünnepelte. mi meg voltunk győződve róla: ennek a megismétlődése lehetetlen. hiszen soha többé senki nem ejti ki borzadás nélkül a ..háború" szót — emlékszik vissza Tamara Hapaljuk. — De már augusztusban atombombákat dobtak Hirosimára és Nagaszakira. és a harmadik világháború veszélye fenyegette bolygónkat. Igaz ugyan, a történelem kegyetlen leckéje nem veszett kárba: sok országban sorra alakultak meg a békeharcosok szervezetei. — Túlságosan veszélyes manapság a helyzet a világban — magyarázza. — És mégis az a meggyőződésem: háború nem lesz. Hiszen valamennyi országból és kontinensről emberek óriási tömege kelt harcra a békéért. — Nem, most nem lehet legyőzni benünket — ismétli magabiztosan Tamara. — Mi nem engedjük meg, hogy gyermekeink és unokáink elpusztuljanak. Mi látni akarjuk őket, amint boldogan él- fiek a szépséges és virágzó földön. Natalja Buldik (APN) „Születtem ’45-ben” A győzelemmel egykorúak nemzedékükről és önmagukról Azt mondják. 1945-ben csupa fiú született. Az öregek keserűen ingatták a fejüket: „Háborúra születnek". A szólásmondás, szerencsére nem vált valóra. A győzelemmel egykorúak már negyven évet leéltek életükből. Vannak közöttük állami díjasok és tanácsi küldöttek. Mi azonban a legegyszerűbb emberekhez fordultunk a kéréssel, hogy beszéljenek magukról, olyanokhoz, akikkel naponta találkozunk az utcán és a munkahelyen. Kiderült, hogy ugyanabban az évben születni — nem formális ismertetőjel. A győzelemmel egykorúakat közös gondolatok és törekvések kapcsolják össze. És még egy apró ecsetvonás: mindazoknak, akik ma az olvasóknak önmagukról beszélnek, vannak gyermekeik, és csaknem valamennyiüknek — leány- gyermekeik. Békére születtek! Vlagyimir SlonSzkij, költő: Azt nem tudom, hogy születésem dátuma szerencsés volt-e vagy sem. egyben azonban biztos vagyok: az a tény, hogy éppen 1945-ben születtem, rányomta bélyegét egész -.életemre és alkotó tevékenységem re. A Krasznaja Presznya moszkvai munkásnegyedében láttam meg a napvilágot. Minden, számomra ismerős család siratta a háborúból vissza nem tért közeli rokonát. A baj bennünket sem kímélt meg. A háború sok mindent elragadott a szüléinktől, és tőlünk, gyermekektől. A gyermeki emlékezet tartós, hogyan is lehetne elfelejteni a tolókocsiban a rokkantakat, az asszonyokat!, akik éjszakánként reménykedve ugrottak fel minden zajra, mert nem tudták elhinni a fiukra és a férjükre domboruló sírokat. Minden alkotásom eltéphe- tetlenül kötődik a katonai és a hazafias témákhoz. Csak legutóbbi elbeszélő költeményeimet említem: „Mentsétek meg a gyermekek bolygóját". „Az emberi melegség donorai", „Politikai költemény”. Ezekben a versekben a „béke" szó fogalmát úgy szeretném átadni ahogyan én értelmezem. Számomra e szó mindenekelőtt való barátkozás lehetőségét jelenti. Ami pedig saját sorsomat illeti, az rendkívül hétköznapi módon alakult: a nyolcadik osztály elvégzése után a villamosgépgyártó üzembe mentem bolgozni, elvégeztem a munkásfiatalok iskoláját, majd a felsőfokú irodalmi tanfolyamokat. Nagyon korán kezdtem el verseket írni. meg, és több tucat dalhoz írtam szöveget (például a Háború utáni tangóhoz). A „Moszkovszkij literator” című újság főszerkesztője vagyok, a Szovjet írószövetség alapításának 50. évfordulóján A megbecsülés jele érdemrenddel tüntettek ki. Alekszej Trjapcsev, az „Av- to ZIL" termelési egyesülés főművezetője: — Anyám a fronton elesett két bátyám tiszteiére adta nekem az Alekszej nevet. 1945. augusztus elsején Rjazanv megye szapozskovi járásának Krilev nevű falujában születtem, ahol a családom ma is él. Apám. háborús sebei és zúzódásai ellenére^ ma is jó erőben van. kivívott pozícióit egyelőre nem kívánja feladni. Az jutott osztályrészéül, hogy fenékig ürítse a frontszolgálat poharát: a háború alatt mindvégig géppuskás volt. azaz az, első vonalban harcolt. Gyermekkorom legmélyebben bevésődött benyomásai — apám háborús elbeszélései. A hosszú téli estéken összegyűlt az egész család; apám. anyám, apám barátja, maga is frontharcos, négy bátyám és a nővérem. Nagybátyám és édesanyám is megosztották velük emlékeiket. Anyám, más nőkkel és a serdülőkorúakkal együtt lövészárkokat ásott Moszkva alatt, tőzeget és tűzifát teremtett elő a hadsereg számára. Ám különös figyelemmel mindnyájan édesapámat hallgattuk, aki nyers fronttörténeteit rendszerint a hozzánk, gyerekekhez intézett szavakkal fejezte be: „Gyerekek. bármi lesz belőletek az életben, minden erővel arra törekedjetek., s mindent tegyetek meg azért, hogy ne ismétlődjék meg a legszörnyűbb. ne lobbanjon újra lángra a háború tűzvésze”. Miután a hadseregnél letöltöttem a szolgálati időmet, apám tanácsára a moszkvai Lihacsov Autógyárban helyezkedtem el. mivel mindig vonzottak a gépkocsik, a hadseregben gépkocsivezetőként szolgáltam. így alakult ki az életem. Az autógyárban végigjártam az utat a munkástól a művezetőig, gépészmérnöki képesítést szereztem. Most szerelőszalagon dolgozom, a ZIL 130-as gépkocsik különböző változatait gyártjuk. Gyakran eszembe jut apám intelme: „Minden erővel arra törekedjetek ...” így is történik. Olyan időket élünk, hogy minden ember elgondolkozik azon: mit tett a béke megszilárdítása érdekében. Az én legnagyobb hozzájárulásom a béke ügyéhez — a ZIL tehergépkocsik. A gyárban munkaversenyt bontakoztattunk ki ezzel a jelmondattal: „40 rohammunka- héttel köszöntjük a győzelem 40. évfordulóját”. Egynapi keresetünket átutaltuk a Békealapba, a mi épülettömbünk is befizetett 3 ezer rubelt. amely a villamosenergia- és az anyagmegtakarításból származott. Ivan Ponomarenko, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság népművésze, a Kijevi Sevcsenko Opera és Balett Színház szólóénekese: — Sorsom — a szovjet művész tipikus sorsa: először az iskolai műkedvelő tevékenység, később a zeneiskola. a hadsereg ének- és táncegyüttese, azután a konzervatórium. az operaszínpad. így lettem én, a munkáscsaládból származó, eldugott helyről érkező ifjú (Ukrajnában. Nyikolajevsz- kaja megyében születtem és nőttem fel), a híres színház szólóénekese. Az a tény, hogy egykorú vagyok a győzelemmel, még nagyobb felelősséget ró rám. arra kötelez, hogy ne álljak meg az elért eredményeknél. A művészeknek, az általuk elérhető eszközökkel emlékeztetniük kell az embereket a háborúra, beszélniük kell azoknak a példátlan hősiességéről, akik.óriási áldozatok árán védelmezték a békét, a szocializmust, az életformánkat. A fiataloknak fel kell fegyverezniük magukat szabadságunk védelmezőinek valamennyi becses szellemi tapasztalatával. Három lányom van. Feleségemmel az Irina, Olga és Viktória nevet adtuk nekik, az utóbbit a győzelem tiszteletére. Dalos kedvű leányok. Legyenek nagyon boldogok! Ám mindig jusson eszükbe, hogy milyen árat fizettek az emberek az ő békés boldogságukért. Ne feledjék el, hogy milyen derék legények nem tértek vissza a frontról. Egyszer a Német Szövetségi Köztársaságban megkérdezte tőlem a Spiegel című folyóirat munkatársa, aki, külseje után ítélve, velem egykorú volt: „Mennyit lehet énekelni, írni, beszélni a háborúról? Nem lenne már ideje felhagyni május kilencedikének a megünneplésével?” Nem tudom, hogy mit válaszoltam neki, most azonban gyakran eszembe jut a kérdése, amikor kilépek a koncertterem színpadára és énekelni kezdem az „Ez a győzelem napja” című kedves dalomat. Minden idegszálammal. bőröm minden sejtjével érzem, amint zajtalanul, egy szívvel-lélekkel. s szomorú ünnepélyességgel feláll a terem. I. Panova (APN) Csehszlovákia 40 éve A fasizmus áldozatainak emlékműve Pardubicében (Fotó: Orbis—KS) Csehszlovákia a győzelem napján ünnepelte felszabadulása 40. évfordulóját. E 40 év alatt az ország nemzeti jövedelme hatszorosára, ipari termelése több mint tizenháromszorosára növekedett, ma az ipari üzemekben egy hónap alatt többet termelnek, mint a háború előtt egy esztendő alatt. Szlovákia például, amely az elmaradottság földje volt, ma csaknem 30 százalékkal részesedik az ország ipari termeléséből, a háború előtt ez a szám mindössze 7,8 százalék volt. Űj gyárak sokasága épült, új iparágak honosodtak meg, a mezőgazdaságban a legkorszerűbb módszerek, eszközök hasznosításával gazdálkodnak, a lakosság döntő többsége az elmúlt évtizedekben épült modern lakásokban él országszerte. Ma már elmondhatják, hogy több iparágban — így a vas- és acélfeldolgozásban, a cipőgyártásban, a fémmegmunkáló gépek készítésében — a világ élenjárói közé tartoznak. Középiskolás lányok szedik a komlót (Fotók: CTK — MTI — KS) Készülnek a Skoda gépkocsik Csehszlovákia kulcsra kész cukorgyárakat exportál. A képen: egy tandemgépet szerelnek
