Békés Megyei Népújság, 1985. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-04 / 103. szám
1985. május 4., szombat MG Y VILIIG Szovjetunió Dinamizmus és folyamatosság Megfigyelők, hír- és helyzetelemzők, egyszóval mindazok, akik a szovjet fővárosban a jelent, de mégin- kább a jövő kilátásait fürkészik, az utóbbi időben legfőképpen azt vizsgálták: vajon az a tény, hogy Konsz- tantyin Csernyenko elhunyta után Mihail Gorbacsovot választották meg az SZKP főtitkárává, hoz-e valamilyen fordulatot vagy változást a szovjet politikában. Az értékelés felettébb gyorsan kialakult: a szovjet bélés külpolitika folyamatossága, a vezetés kollektivitása alapján változatlan volt és marad az a stratégiai irányvonal, amelyet az SZKP XXVI. pártkongresszusán és az utána következő központi bizottsági üléseken kidolgoztak. Gazdasági teendők Mi a lényege ennek a stratégiának? Hatalmas, egymással kölcsönhatásban álló feladatok megoldásáról van szó: egyfelől az erőfeszítések arra irányulnak, hogy meggyorsítsák az ország gazdasági-társadalmi fejlődését, másfelől emelni kell a szovjet emberek anyagi jólétét, kulturális színvonalát. Mindezt hogyan? A szovjet vezetés kollektiven kimunkált álláspontjának adott különleges nyomaté- kot Gorbacsov, amikor az SZKP KB rendkívüli ülésén rámutatott: a Szovjetunióban döntő fordulatot kell elérni abban, hogy a népgazdaságot az intenzív fejlesztés vágányára állítsák. Az SZKP minden utópizmus nélkül, teljesen, reális célként veti fel a legkors*erűbb tudományos-műszaki szint, a termelékenység világszínvonalának elérését, mégpedig rövid időn belül. A szovjet vezetés tudatában van annak is, hogy ez a feladat megköveteli a gazdasági mechanizmus és az egész irányítási rendszer tökéletesítését. Mindehhez alkotóan kell alkalmazni a szocialista gazdálkodás alapelveit, vagyis következetesen meg kell valósítani a gazdaság tervszerű fejlesztését, erősíteni kell a szocialista tulajdont, fokozni kell a vállalatok önállóságát, és bővíteni jogkörüket, növelni teljesítmény-érdekeltségüket. Ezzel egyidejűleg az SZKP egyik alapvető feladatának tekinti a demokrácia és a szocialista népi önigazgatás egész rendszerének fejlesztését, amelyet összekapcsol a társadalmi tudat erősítésével. fl genfi próbakő Gorbacsov a temetésre Moszkvába érkezett küldöttségek vezetőinek sokaságával tárgyalt. Ezek a találkozók rövidek, de tartalmasak voltak, a nézetek tisztázását szolgálták. A legfőbb közös érdek: megszüntetni a fegyverkezési hajszát a földön, elejét venni a fegyverkezési versenynek a világűrben, megállapodni — becsületes, egyenjogú alapon — a nukleáris fegyverek teljes felszámolásáról és betiltásáról, a háború veszélyének elhárításáról. Mindebből Moszkva vendégei leszűrhették a külpolitikai folyamatosság érvényesülését, azt, hogy a Szovjetunió határozottan folytatni kívánja a békés egymás mellett élés politikáját. Senkit nem fenyeget, nem törekszik katonai fölényre, ám azt sem engedi meg, hogy bármely más ország vagy államcsoport ilyen fölényhez jusson. Gorbacsov megerősítette azt is, hogy kölcsönösség esetén a Szovjetunió kész gyakorlati lépéseket tenni a szovjet—amerikai kapcsolatok javítására. Bush alelnök nagy általánosságban helyeselte ezt. de homályban hagyta: vajon az Egyesült Államok ténylegesen kész-e a Gorbacsov felkínálta lehetőséget valósággá érlelni, mindenekelőtt a genfi tárgyalásokon. A genfi megbeszélések kimeneteléért — szovjet vélemény szerint — felelősség terheli földrészünk nyugati felét is. A nyugat-európai magatartás ugyanis gyengítheti, vagy erősítheti az Egyesült Államok csillagháborús erőfeszítéseit. Ezért is öltött különleges jelentőséget, hogy a párbeszéd fontossága, az enyhülési politikához való visszatérés gondolata szőtte át az SZKP főtitkárának Mitterrand elnökkel, Thatcher kormányfővel, Kohl kancellárral és más, nyugateurópai politikusokkal folytatott véleménycseréjét. Szocialista országok A moszkvai külpolitikai horizonton változatlanul első helyen szerepelnek a szocialista országok. Itt kell említést tenni arról, hogy Gorbacsov kinyilvánította: a Szovjetunió komolyan szeretné javítani kapcsolatát Kínával, és kölcsönösség esetén ezt teljesen lehetségesnek tartja. Megkülönböztetett hangsúlyt kap a szovjet külpolitikában a kapcsolatok ápolása és erősítése a világ fejlődő országaival, Moszkva továbbra is minden támogatást megad a felszabadult országoknak, a függetlenségükért küzdő népeknek. Aligha véletlen, hogy az SZKP főtitkára elsőként a Varsói Szerződés tagállamainak küldöttségvezetőivel tárgyalt. A világ megtudhatta ebből is, hogy a Szovjetunió változatlanul elsődlegesnek tekinti a testvéri barátság szilárdítását a legközelebbi harcostársakkal és szövetségesekkel. A kapcsolatok elmélyítése magában foglalja a sokoldalú politikai-gazdasági együttműködést, a Varsói Szerződés politikai és védelmi tevékenységének fokozását, a diplomáciai tevékenység összehangolásának erősítését. Ez is kifejezi, hogy Moszkvában a folyamatosságot nem helybenjárásnak, hanem dinamizmusként, az eddig elért eredmények meghaladásaként értelmezik. Hável József Bélyegsorozat a VIT-re Moszkvában jóváhagyták annak az öt postabélyegnek és postai blokknak a tervét, amely a Világifjúsági Találkozóra készült. A sorozat kitűnik a színskála mélységével és plakátszerű dinamizmusával. Ezt a szokatlan megoldást Miron Lukjanov neves plakáttervezö művész indítványozta. A művész a bélyegek tervezésében már megfelelő tapasztalatokat szerzett: ő készítette a Szovjetunió spartakiádjára megjelent bélyegeket is. Maga is részt vett az 1957-ben Moszkvában rendezett VI. Világifjúsági Találkozón. Visszaemlékezései teremtették meg az alapot az új postabélyegek grafikai és színmegoldásának megoldásához. Miron Lukjanov az egyik bélyeget a fesztivál ünnepélyes megnyitásának szentelte: a földet benépesítő ifjak képviselői a szolidaritás lendületével emelik magasba a kezüket. A másik bélyegen egy néger nőt ábrázolt a művész, amint a fesztivál jelvényét tűzi a hajába. Szimbolikusan így közvetíti a volt gyarmati népek nemzeti öntudatra ébredésének gondolatát. A sorozat minden egyes bélyegén látható a fesztivál kisméretű emblémája. A fesztivál záróünnepségét ábrázoló bélyegen az embléma a VIT jelszavát ábrázoló szavak keretében központi helyet foglal el. Képünkön az 5 kopejkás bélyeg látható. APN—KS (Fotó: APN—KS) Genf: Mérleg az első fordulóról Az „új enyhülés” szülötteként március 12-én megkezdett szovjet—amerikai tárgyalások első fordulója április 23-án menetrendszerűen lezárult. Május 30-ig búcsút vett Génitől a két küldöttség, amely hat hét alatt húsz plenáris és munkacsoportülésen ötven órát töltött egymással, nehéz, intenzív, hivatalos és nem hivatalos, mindenesetre bizalmasnak minősített tárgyalásokon. A kiizzadt statisztikák és a mosollyal kísért nyilatkozati közhelyek mögött izgalmas vállalkozás húzódik meg: a két nagyhatalom bátor és nagyratörő eszmecserét kezdett jóformán egész rakétaállományáról, atombombázó légierejéről, tá-, madó és védelmi nukleáris fegyverzetéről, tehát arról, ami van, és arról is, ami ne legyen — a kozmikus fegyverrendszerekről. Ezek az erőltetett statisztikák és közhelyszerű nyilatkozatok egyszersmind azt is jelzik, hogy a tárgyalások részleteibe keveseket avatnak be, s nyilatkozniuk érdemben csak a legmagasabb vezetőknek lehet. A genfi szovjet—amerikai tárgyalásokról a legfontosabb dolgok tehát Moszkvából és Washingtonból hangzottak el. Mihail Gorbacsov már április 7-én lényegében mindent elmondott a genfi tárgyalásokról. Az amerikai fél a diplomá-, ciát és a tárgyalásokat alárendeli a rakétáknak és a repülőgépeknek, kozmikus pajzsot reklámoz és kozmikus kardot kovácsol. Ami pedig az amerikai tárgyalóküldöttséget illeti, az SZKP KB új főtitkára kénytelen volt megállapítani, hogy az amerikai hadászati fegyverkezési programokat azok is segítenek keresztülvinni a kongresszusban, akik az Egyesült Államok nevében tárgyalnak Genfben. A genfi tárgyalások első fordulója alatt nem érvényesült az a logikus szovjet okfejtés, hogy ha már leültek a tárgyalóasztalhoz azzal a szándékkal, hogy a fegyverzet csökkentéséről állapodjanak meg, akkor legalábbis nem kell azt növelni. Gorbacsov főtitkár hasztalan javasolta, hogy a tárgyalások teljes időtartamára mindkét fél vezessen be mora-i tóriumot a csapásmérő (és nem más) kozmikus fegyverzetnek a tudományos kutatótevékenységet is magába foglaló létrehozására, kipróbálására és rendszerbe állítására, „fagyassza be” hadászati támadó (és nem más) fegyverzetét, „eurohadászati” telepítéseit, Washington szertelen sietséggel elvetette a javaslatot. Magyarán elvetette, hogy a genfi tárgyalások kedvező mederben folyjanak. Egymás álláspontjának jobb megismerése, amit minden tárgyaláson el lehet könyvelni az első forduló eredményeként, fontos dolog, de a szovjet küldöttség aligha kezdhet valamit a megegyezésellenes amerikai álláspont jobb megismerésével. Május 15-én, amikor Gromiko Bécsben ismét találkozik Shultz-cal, a szovjet külügyminiszter kénytelen lesz amerikai kollégáját nyomatékosan emlékeztetni januári megállapodásukra, amelyet az Egyesült Államok azóta nemcsak megbánt, hanem szeretne feledésbe is meríteni. A Szovjetunió nem azért ment el Genfbe, hogy delegációja senkit semmire nem kötelező filozófiai csevegést folytasson elvont, a gyakorlattól elszakított fegyverzetellenőrzési témákról, akár kétes hadászati „kezdeményezések” állítólagos előnyeiről. A szovjet küldöttség arra kapott megbízást, hogy a januári megegyezés szellemében törekedjék az atom- és űrfegyverzet problémájának komplex megoldására, mégpedig elfő-, gadható, ésszerű időn belül, mindkét hatalom egyenlősége és azonosan megközelíthető biztonsága alapján. A világ az utóbbi napokban megdöbbenéssel értesült arról, hogy 1983 végén az Egyesült Államok közveszélyesen selejtes Pershing-rakéták Európába telepítésével hiúsította meg a szovjet—amerikai tárgyalások folytatását. A fegyverzetkorlátozási tárgyalások azonban az „abszolútnak” és „tökéletesnek” kikiáltott fegyverekre is érzékenyek. Pirityi Sándor Tíz év múlva... Műszaki csoda, pénzügyi gond Seikan, a szuperalagút Az Avmori és Hakodata város között vezető szuperalagút elkészültének ünnepélyes pillanatai. Képünkön: japán munkások borral telt hordót visznek a vállukon az avatási ceremóniára A dél-vietnami hazafias erők győzelmének tizedik évfordulója alkalmából George Esper, az AP amerikai hír- ügynökség tudósítója fölkereste az egykori harcok színhelyeit. KheSanh-i riportjából közlünk részleteket: Khe Sanh — az 1968 januárjától áprilisig tartó Tet- offenzíva idején itt dúltak a leghevesebb harcok, s talán az utolsók, amelyekben az amerikai tengerészgyalogosok közvetlenül részt vettek. A 77 napig tartó csatában az 5500 fős amerikai helyőrség 200 'katonája elesett, 1600-an megsebesültek. És ez az a hely — meg a környező hegyek, átnyúlva egészen laoszi területre — ahol az amerikai légierő 100 ezer tonna bombát dobott le négy hónap alatt — egy hatoda az annak a pusztító bombatehernek, amennyit közel két évtizeddel azelőtt Koreában használtak fel teljes három év alatt. A bázis azóta elhagyatottan, romokban hever, egykori gazdáikra, az amerikai katonákra semmi sem emlékeztet, hacsak az nem, hogy a helyi hatóságok még ma sem engedik a látogatókat a romok között kószálni — fel nem robbant bombákkal, aknákkal van tele a környék. De messziről is látszanak a foszladozó homokzsákok, a beomlott bunkerek. Néhány mérfölddel nyugatra a 9-es főúton állt az amerikai különleges erők egyik tábora. Az épületek anyagát az út szélesítésére és lakóházak építésére használják. Iskolás gyerekek, parasztasszonyok, biciklin szállítva terményeiket járnak most azon az úton, ahol tizenhat évvel ezelőtt 12 ezer amerikai és dél-vietnami kormánykatona tett elkeseredett kísérletet a Khe Sanh-ban rekedt erők kimentésére. A hegyek között kanyargó, elefántfűvel, bozóttal szegélyezett út jó terepet kínált a partizánoknak. Ma, tíz évvel a dél-vietnami kormányzat bukása, majd Vietnam egyesítése után, Khe Sanh szövetkezeti falu, a lakosok többsége a mezőgazdasági és a kézműipari szövetkezetben dolgozik. A helyi hatóságok úgy becsülik, hogy a háború befejezése után legalább háromezer menekült tért visz- sza a hegyekből és más országrészekből. Egyikük a 79 éves La Van Vien, aki 50 éve él Khe Sanh-ban. Hosz- szú botjára támaszkodva mondja, tolmács segítségégével: „1971-ben Da Nang- ba menekültem a bombázások elől”. Két unokáját nem sikerült evakuálni. , Azóta sem látta őket viszont. Elégedett, hogy visszatérhetett. „Láthatja az arcomon” — mondja mosolyogva. Tizenhat évvel ezelőtt, Edward Pelletrier őrmester, a 26. tengerészgyalogos hadosztálytól, tömören fejezte ki azt (e sorok írója előtt), amit a Khe Sanh-t túlélt harcosok éreztek: „Boldog vagyok, hogy mehetek és soha nem akarok visszatérni”. Tudományos, műszaki értelemben csodálatos teljesítmény, pénzügyi szempontból viszont megoldatlan gondok halmaza — így foglalható talán össze a legrövidebben a Japánban nemrég elkészült szuperalagút, a Seikan. Érthető hát, hogy bíráló cikkek és ünneplő írások egyaránt jelennek meg a Felkelő Nap országának sajtójában, pártállásuktól, vagy véleményüktől függően, támadva, vagy köszöntve az új létesítményt. Nos, ami a dolog műszaki oldalát illeti, a siker kétségtelen. A Seikan, amely Japán legészakibb szigetét, Hokkaidót köti össze Hon- shuval, a főszigettel, a világ leghosszabb, több mint 53 kilométeres tenger alatti alagút ja. (Ebből körülbelül 23 kilométeres távon halad a tengerfenék alatt 100 méterrel — a vízfelszín alatt mintegy 240 méterrel — a maradék szakaszok a szárazföld belsejében folytatódnak. (A nagyszabású terv már a század elején megfogalmazódott, a konkrét elképzeléseket azonban csak a második világháború után dolgozták ki. A végső elhatározás akkor született meg, amikor 1954-ben a Cugaru-tenger- szoroson végigsöprő hatalmas tájfun elsüllyesztett öt vasúti komphajót. (A tragédia hozzávetőleg 1400 ember életét követelte.) Ettől kezdve felgyorsultak az események. 1956-ban kijelölték az alagút nyomvonalát, hamarosan megkezdődtek a próbafúrások, majd 1964-ben, illetve 1966-ban a két szigetről megindultak egymás felé a fúrópajzsok. A nagyobb szabású munkálatok a hetvenes évek elejétől folytak, most márciusban pedig — a tökéletes mérnöki munka dicséreteként — pontosan találkozott a két főalagút. Ennyiben tehát felhőtlen a siker. Ahol a problémák kezdődnek, az a pénz, az idő és a felhasználás körüli viták. Az építkezés ugyanis az előre nem látható, kedvezőtlen talajadottságok, pusztító vízbetörések miatt rendkívül elhúzódott. (A balesetek összesen 33 dolgozó halálát, s mintegy 700 társuk sebesülését okozták.) Az átadást eredetileg 1979-re tervezték, ám a most befejeződött alapmunkálatok végül is 21 évig tartottak, s a becslések szerint még legalább egy-két esztendő szükséges, mire az első vonat végigroboghat a 11 méter átmérőjű főtárnán. Ha egyáltalán végigfut... A gondok egy része ugyanis épp azzal függ össze, hogy a jelek szerint meghiúsulnak azok az elképzelések, hogy a Seikanban a híres szuperexpressiz, a Sinkanzen szerelvényei haladjanak, mivel a japán államvasutak hatalmas veszteségei és adósságai miatt aligha tudja vállalni az ehhez szükséges további kiadásokat. Jelenleg tehát valószínűbb, hogy egyszerű személy- és teherszállítás helyszíne lesz, kétségtelenül lerövidítve a szigetek közti átkelés eddigi több órás hajóútját. A másik megoldatlan gond a költségek kérdése. Az alagútépítés az előzetes számítások szerint 200 milliárd yen lett volna, ám napjainkban már jóval 600 milliárd fölött tartanak (körülbelül 2,7 milliárd dollár). Az építkezéshez felvett kölcsönök kamatait máris fizetni kell, az első bevételek viszont csak a forgalom megindulásával egy időben, vagyis 1987 tájékán várhatók. A dolgokat tovább bonyolítja, hogy a japán kormány ugyanebben az évben magánkézre akarja adni a nemzeti vasúthálózatot. Igen ám, de akad-e majd vevő? Melyik cég lesz hajlandó ekkora pénzügyi terheket a nyakába venni? Megoldatlan kérdőjelek ezek — amelyek persze, valóban semmit nem vonnak le a Seikan világelsősége révén szerzett dicsőségből. (szegő)
