Békés Megyei Népújság, 1985. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-04 / 103. szám
1985. május 4., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET A rádió mint irodalmi műhely A Magyar Rádió adásait hallgatva ilyen műsorcímekre figyelhetünk fel: Gondolat, Társalgó, Mindennapi irodalmunk. Az irodalomtudomány műhelyei, Felszabadulás és irodalom, Diák- könyvtár hangszalagon, A magyar széppróza századai ... Találkozunk író- és költőportrékkal, klasszikus és mai jnűvek változatos feldolgozásával, felolvasástól a hangjátékig, fiatal költők bemutatkozásával, külföldi irodalmat népszerűsítő ösz- szeállításokkal, pályázatokT kai, vetélkedőkkel. Ez a munka természetesen rendszert követel, tudatos műsorpolitikát. Ha az embernek módja nyílik, hogy elbeszélgessen a „rádió-nagyüzem” életéről egy vezetővel, kialakul az a véleménye, hogy a rádió irodalmi műsorait sem vehetjük puszta szolgáltatásnak. A rádió egyik legfontosabb irodalmi műhelyünk. — A művek ugyan nem itt születnek, de itt alakulnak műsorrá — mondja Lajta Kálmán, az irodalmi osztály vezetője. — Műsoraink megjelennek folyóiratokban. Könyvek készülnek a rádióban elhangzott adások nyomán. Neves írók, költők, kritikusok vesznek részt munkánkban. Immár irodalom- történeti ténynek számít például az, hogy a költő, Simon István, annak idején írószo- bám címmel rádiós beszélgetéseket vezetett pályatársaival. Később Garai Gábor vette át ezt a műsort. Kab- debó Lóránt irodalomtörténésznek a rádióban elhangzott interjúit közli a Kortárs, Tanít a táj című műsorunkat rendszeresen lehet olvasni a Somogy folyóiratban, a Történelmi jelenidő anyaga az Alföldben jelenik meg. A Tiszatáj, a Jelenkor is partnerünk. Domokos Mátyás könyvei, A pályatárs szemével és a Versekről költőkkel eredetileg rádióműsorok voltak. Munkájukból kitetszik, hogy gondosan figyelnek az arányokra . Ez is szorosan összefügg a műhelymunkával, hiszen a rádiós irodalmi műsorok alakítják a hallgatók ízlését, egész kultúránkra. hatást gyakorolnak. Lajta Kálmán így látja ezt a kérdést: — A klasszikus, hagyományos értékek ápolása mellett fontos törekvésünk, hogy frissek, maiak legyünk. Műsorainknak mintegy a hatvan százalékát jelenünk irodalma adja. Jól szolgálja szándékunkat az Irodalmi Figyelő, a Gondolatnak az Útjelző című részműsora és a Mindennapi irodalmunk — ezek valóban a legújabb irodalom bevált fórumai. Sok más jó eredménnyel egy sorban az elmúlt év jelentős eredményeként tartja számon, hogy a szocialista országok irodalmának aránya növekedett a műsoridőben. Ráadásul úgy, hogy közben a nyugati irodalomé sem esett vissza. — Nagyot léptünk előre a kétnyelvű irodalmi estek szervezésében is. Különösen a Szovjetunióról mondhatjuk el ezt — fejtegeti Lajta Kálmán. Feltűnő az is, hogy ennek az összetett alkotó tevékenységnek van egy közvetlenebb, gyakorlatibb ága is: a közművelési funkció. Sikeresen valósítanak meg olyan vállalkozásokat, mint a Világablak, az Eszmecsere, az Élő világirodalom, a Könyvszínpad. Ezek a műsorok szinte mágnesként húzzák mondanivalójuk körébe a hallgatót, inspirálnak, könyvek vásárlására indítanak, viták részeseivé avatnak. Aztán itt vannak a vetélkedők, a kor, a műveltség megismertetői, a Könyvről könyvért közkedvelt adásai is. No és milyen terv alapján dolgoznak most? — Idei tervünkben nem az új műsorok játsszák a főszerepet. A tavaly beindítottak és a régebben meglevők erősítése, megújítása a feladatunk. Természetesen vannak új műsoraink is. Felszabadulásunk negyvenedik évfordulóján bonyolítjuk Visz- szapillantó tükör című vetélkedőnket, az évforduló szellemében rendezzük meg az amatőr vers- és prózamondó versenyt, s hozzákapcsolódnak a TIT kerek- asztal-beszélgetések is. Úgy hisszük, hogy ezek a műsorok méltók lesznek történelmünk kiemelkedő dátumához, illetve szakaszához. A magyar irodalmi szerkesztőségnek tizenegy új műsora lesz. Csak néhányat említek meg. Előkészítettünk például egy olyan adássorozatot, amelyben íróink életük meghatározott tárgyi környezetéről emlékeznek. A beszélgetésnek olyan résztvevői lesznek, mint Sőtér István, Vas István, Szántó Piroska, Csorba Győző, Ta- tay Sándor, Szabó Magda, Somlyó György és mások, önarckép színes háttérrel című műsorunk évi négy-öt adásban vallomásos önéletírásokat elevenít fel többek között Móricz Zsig- mondtól, Illyés Gyulától, Kassák Lajostól, Krúdy Gyulától. Sok klasszikus és mai művet használunk fel adaptációkhoz, kompozíciókhoz, kezdve Bethlen Kata önéletírásától Jókai, Mikszáth, Gárdonyi regényeiig, sőt Ágh István Berzsenyikönyvéig. Igen fontos az Irodalom és felszabadulás című, a Kossuth Klubbal közös kerekasztal-beszélge- tés sorozatunk. Ebben jelentős művek alapján azt kutatjuk, hogy miképp élte meg a magyar társadalom a felszabadulásig terjedő időt, majd hogyan vette kézbe sorsát, és indult el távlati útján. De sok más is szerepel osztályunk terveiben. Például a világirodalmi szerkesztőség Találkozás a világhírrel címmel sorozatot készített, amelyben műfordítóink vallanak világhírű írókkal való találkozásukról, munkájukról, ismeretségükről. Fiatal műfordítók bemutatkozóműsorát is tervezzük. Konczek József Téka Utunk Pohjolába A Békés Megyei Tanács Tudományos, Koordinációs Szakbizottsága a Tevan Andor Nyomdaipari Szakközépiskola közreműködésére támaszkodva új kultúrtörténeti sorozatot indított, amelynek második könyve, az Utunk Pohjolába, a Kalevala születésének 150. évfordulója jegyében született meg. Az alcím, a „Kalevala-ku- tatások Magyarországon”, jelzi, hogy nem könnyű olvasmányról van szó, hanem tudományos igénnyel összeszerkesztett gyűjteményről. Nyirkos István, a könyv ösz- szeállítója a Bevezetésben hangsúlyozza is, hogy a Ka- levala-irodalom bőséges tárházából csak a kevésbé hoz- - záférhetőket válogatta be, törekedve arra is, hogy a cikkek, tanulmányok a folklór, az irodalomtudomány, a mitológia, valamint a magyar művelődés- és zenetudomány Kalevalához kapcsolódását öleljék fel. Nem véletlen, hogy a Kalevala, a finn nemzeti eposz születésének 150. évfordulóját Magyarországon oly nagy figyelemmel ünnepeltük. Hiszen, nem lévén saját nemzeti eposzunk, nyelvrokonaink nemzeti eposzát fogadtuk örökbe. Az okot Kosztolányi Dezső egy 1935-ben született írásában így fogalmazta meg: „A Kalevala tanulsága, kicsengése, bölcseleté is közel van hozzánk. Népkönyvvé kellene tennünk, szellemiségünk és irodalmi műveltségünk gerincévé, az iskolákban kellene olvastatnunk, és fejből tanultatnunk verseit.. (Óhaja valósággá vált. Bő negyven esztendő után.) A Kalevala-rejtély megoldásához az Utunk Pohjolába újabb fogódzókat kínál. De milyen rejtélyekről is van szó? Először is az, hogyan születhet meg a XIX. században egy ízig-vérig népi,' lírai eposz. S hogyan válhat egy eposz nemzetteremtő erővé? Miként lehetséges az, hogy a romantika hamis múltidézésének korában Lönnrot — húsz évet áldozva erre a munkára — az Ös-Kalevalát, majd a Régi Kalevalát, s végül az Új Kalevalát a finn népénekek tiszta forrásából teremti meg. S hogy a megszületett mű máig tartó viták, kutatások kereszttüzében áll... S hogy nemcsak a magyar kultúrára, de a világirodalom kiemelkedő alkotóinak egész sorára oly nagy hatással volt. A mű nyelvezete, mitológiája, szerkezete, egymásba fonódó alakjai, jelentése már születésekor óriási vitát váltott ki. Ma is vannak meg- fejtetlen, rejtélyes vonulatai Lönnrot munkájának. A szampo eredeti jelentését ma sem sikerült egyértelműen felkutatni. A televízióban vetített finn Kalevala- feldolgozásban pénzverő szerkezetként mutatták be a tehetséges kovács, Ilmarinen jelképes, s talán ezért megismételhetetlen, alkotását; más megfejtésben csodamalom, varázsdob, világtengely ... A kalevalai rejtélyeket azonban sokáig lehetne sorolni. Verselésének,’ a székely elbeszélő népköltéshez való hasonlatosságának, az ural-altáji nyelvcsalád ősi örökségében megtalálni vélt, rokonvonásaitól kezdve (erről szól Vikár Béla könyvindító tanulmánya 1899-ből), a mű mitológiájának titkain keresztül, a semmihez sem hasonlítható szerkezeten át, varázslatos hatásáig: kutatók egész légióját hozta szellemi izgalomba. A Kalevala-rejtélyt Lönn- rot-rejtélynek is nevezhetnénk, aki nemcsak egymás mellé illesztette a felkutatott dalvariánsokat, hanem kipótolva a hiányzó részeket, egységes egésszé teremtette. így hát, megemlékezve a csodás erejű és szépségű finn eposz születéséről, egyben Lönnrotot is ünnepeljük. A Kalevala magyar fordítói közül a legismertebb Vikár Béla. Pedig ő másodikként fordította le, úttörő munkának Barna Ferdinánd 1871-ben kiadott fordítása számít. De meg kell még említeni Nagy Kálmán, Rácz István teljes Kalevala-for- dításait, és Képes Géza, Varga Domokos munkáit is, akik egy-egy részletet fordítottak le a műből. Vikár Béla fordításának jelentőségéről Nyirkos István így ír: „Fordításának összefoglaló jellemzéseképpen azt állapíthatjuk meg, hogy az egyébként tudatos fordítói elvből származó hiányosságok mit sem vonnak le óriási érdeméből, hogy a széles olvasóközönséggel nemcsak megismertette, hanem meg is szerettette a Kalevalát, s nyilván abban is része van, hogy valóságos Ka- levala-kultusz uralkodik Magyarországon.” Nyirkos István az Utunk Pohjolába című összeállításával e Kalevala-kultusz gyökereihez igyekszik elvezetni az olvasót. Ehhez pedig azt a szimpatikus utat és módszert választotta, amely az olykor egymásnak ellentmondó, egymással vitázó kutatók felfogásának szembesítésén keresztül vezet. Arra is gondolt, hogy a száraz, tudományos dolgozatok közé esszészerű, lírai vallomásokat iktasson a könnyebb olvashatóság kedvéért, aztán, hogy a magyar Kalevala-kutatások fejlődéséről, problémáiról jól nyomon követhető képet kapjunk, s hogy — az eredeti szövegekhez való hűség, a jegyzetek és a bibliográfia révén — munkája a tudományos igényességnek is megfeleljen. E könyv nem mindennapi szellemi . izgalmat kínál. Oldalain olyan emberek vallanak a Kalevaláról, mint Vikár Béla, Krompecher (Korompay) Bertalan, Gulyás Pál, Képes Géza, Bán Aladár, Varga Domokos, és még sok, kitűnő Kalevala- szakértő. Marketta Huitu, a könyv lektora az előszóban maga is elismeri, hogy „o finn érdeklődő is talál új, gondolkodásra serkentő meglátásokat, s talán megtanulja — e könyv révén — kissé más szemmel nézni saját nemzeti eposzát”. Aki úgy véli, hogy csak a Kalevala-kutatásban »járatosak számára élvezhető az Utunk Pohjolába — szerencsére, téved. Az önmagukban is érdekes dolgozatok, írások éppen vitatkozó kedvük, rajongásuk, a szerző egyéniségét is leképező jellegük révén izgalmas olvasmányok. Természetesen, az igazi érdekességet az írások összefüggéseinek, ellentmondásainak, másságának felfedezése nyújtja. , Az Utunk Pohjolába felhívja a figyelmet a Zahorán Mária tipográfiájával és kötéstervével készült „feke- tekönyv”-sorozat további munkáira is. B. Sajti Emese Tóth Ernő: Fotós Hegyesi János: Anyák napjára Anyák napja van, minden fiatal, gondoljon vissza gyermekkorára! Ki féltő gonddal, bajjal nevelte: Világrahozó édesanyjára! S akár meghalt már, — akár még élő, — adózzon neki hű tisztelettel! Betegágyánál, vagy a sírjánál, vigasztalással, vagy kegyelettel! Élethordozó anyák teremtik, újra és újra jövő emberét: Megérdemlik, mint soha senki más, — Minden élőknek nagy tiszteletét. Tiszteljétek hát jóanyátokat! S ha már nem bírja az élet terhét, — öreg napjait ne búsítsátok: Csókoljátok meg elfáradt kezét! 1985. Tóth Ernő: Madarász Kántor Zsolt: Hajnal, reggel, remény Megrepeszti a csendet a harangütés, lekókad a jáspis, térdre borul a rózsa. A nappal: Ginsberg üvöltése, éjünk: Pilinszky sóhaja. Az idő versektől roskadozó szekér, a tér: Latinovits hangja. Álomi egybemosódásban az emlékek: egymásra csúszott celofánok. Az Élet! Ez az óriási írásvetítő felhőkkel vonja be lámpáját: a Napot, s mint bűntudattal párnákba csomagolt óracsörgés, harsog a bánat reggelente, s végül szétömlik a világon csakazértis: a fénnyel kevert remény: örömeink.
