Békés Megyei Népújság, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-27 / 98. szám
1985, április 27., szombat o IZHilUmtjAmatőrök kiállítása Orosházán Orosházán március 31-én nyílt meg a Békés megyei amatőr képző- és iparművészek kiállítása a művelődés* központban,. Nagyon sok mű érkezett be és zsűrizés után is bőséges anyag maradt nem kis gondjára a kiállításrendezőknek. Ismerve, tudva a kulturális intézmények anyagi javakban éppen nem dúskáló helyzetét, a zsúfoltságot nem is a házigazdák hibájaként, hanem a zsűrizés és kiállításkészítés demokratizmusaként említem. Azonban e kényszerű tényt tudomásul véve is lehetett volna figyelmesebb és átgondoltabb a művek elhelyezése. Ez alkalommal elmarad a szokásos tavalyihoz való ha- sonlítgatás, én ugyanis nem tudom — mivel nem láttam —, hogy annál jobb-e vagy gyengébb. Alkotókat, igaz nem mindenkit, már ismerek régebbi kiállításokról, de a megyében dolgozó,, „kiállításképes” amatőr alkotók nagy száma meglepett. Az orosházi kiállítás anyaga vegyes, de ez nem baj, mivel változatos az alkotók életkora, foglalkozása, képzőművészethez való kapcsolata is. Viszonylag nagy azoknak a száma, akik posztimpresz- szionista hagyományokon haladnak. A magyar művészetben Bernáth Aurél és Sző- nyi István a legismertebb képviselői ennek az irányzatnak, az ő munkásságuk hatása napjainkig én. s talán a követőik tábora a legszélesebb. Pataj Pál, Hegyest Tibor, Molnár János, Szalók József, Parais Lajos, dr. Várszegi Tamás képei sorolhatók ide. Általában jellemző, hogy színben, kompozícióban becsületesen és kulturáltan vannak megfestve. Várszegi „Piros szék” című festménye előtt eszünkbe jut Szőnyi ,.Pad”-ja, és ez jó, mert azt jelenti, hogy Várszegi képe van olyan szinten, hogy eszünkbe juttatja a nagy elődöt. Azok az alkotások a jobbak, ahol érezhető a képző- művészeti tájékozottság is. Múzeumokat és albumokat nézni nem azért kell, hogy formajegyeket vegyen át a „tanonc” képzőművész, hanem az alkotásba és az alkotó gondolkodásba való behatolásért, egy festői probléma megoldásának tetten éréséért. Ami nem tetszett, de sajnos van, a manír, mely néhány technikai ügyeskedésre épített képen látható. A manír: apró fogások, amelyek álságos eredményt hoznak. Csillogó ürességet, látványos tartalmatlanságot. A naív képeket viszont a suta figu- rácskák ellenére a hittel, szívvel való festés teszi vonzóvá, Orosházán Megyeri Já- nosné képei és Ilovszki Belőné téli tájképe tetszett.. Néhányan pasztellkrétával dolgoznak szépen. Diószegi Eszter „Táj” című képét és dr. Frankó Károlynak két tájképét kell megemlíteni. Az akvarellről már olyan sokszor léírták, hogy talán mindenki tudja, látszólagos „könnyű műfaj” volta ellenére mennyire nehéz jól csinálni. Az itt lévő akva- rellek az iskolás szinttől a képalkotásig terjedő széles minőségi skálán mozognak. Mi tagadás, igazán jó akva- rellt nem láttam. Csuta György, aki a legjobb akvä- rellisták közé tartozott a megyében, most. olajra váltott, s képei az új műfajban még nem mutatják korábbi szintjét. Egy új téma került megszokott alföldi ihletettségű kiállításaink falára. Az orosháziak Finnországban jártak, az út eredménye képekben: tenger, kövek, vízesés. Az új téma új festői problémákat is felvetett: a víz, a párás levegő, a viszonylag színtelen világ ábrázolása. Az élmény mindenkiben volt olyan erős, hogy képpé rögzüljön. Az újféle ábrázolási szükség és igény készteti Horváth Jánost az új utak keresésére, s talán ez inspirálta Feldmann Tibort is egy lazább, „levegősebb" festésmódra. A harmadik „veterán” orosházi, Fekete János is sokat változott, de más, keményebb, stilizált irányba, s nála is úgy tűnik, felfedezte a továbblépés módját. Baji Miklóstól pár éve láttam akvarelleket, azok még a „Lóránt és köre” stílusba tartoztak. Most grafikát és festményt is adott be. Figyelemre méltó teljesítmények. Festményein a lírából a lírai szimbolizmusba lépett át. Jól csinálja, de nyilvánvaló nála a készülési időszak. Bizonyos hatásokat átszűrni a saját egyéniségen jó út. Megjegyezném, hogy zavart keltő ilyen „testes” olajfestményen (Emese álma) olyan grafikai megoldásokkal élni, mint a szereplőket feliratokkal jelölni. Irányzat szerint hasonlót művel Szeverényi Mihály is. de ő még azzal a problémával küszködik, hogy a kifejezendő gondolat erősebb, mint a megoldására szolgáló festői eszközei. Hegedűs Lajos és Csarejs János egy-egy képe sokat jelentő felvillanás, kérdés, hogy tudják-e így folytatni. Csarejs portréja lendületes, erőteljes, vázlatosságában is jó kvalitásokat mutat. E festői — vonal és színbéli — nagyvonalúságot reméljük az elmélyülés, nem pedig a rutinos zsonglőrködés követi, ugyanis mindkét lehetőség benne van a műben. Hegedűs Lajos az „Éjszakai kukázó” címadással és téma- választással jelzi, hogy érzéke van a groteszkhez és ezt fauves (francia iskola, jelentése = vadak) stílusban adja elő. Ha képes ezt a stílust magáévá tenni, egyéni hangú alkotó lesz. Még két jelentős festőről kell szólni, Petrovszki Pálról és lgnácz Mihályról, Ami közös bennük: az alkotói alázat. Petrovszki Pál, az amatőr festők doyenje 3 szép, biztos értékű tájképpel van jelen a kiállításon. Ig- nácz Mihály „Olvasó nő”-je főiskolai vizsgamunkának is mehetne, átgondolt, elmélyült mű. (Egyébként a festők közül díjazott Petrovszki Pál, Baji Miklós, a fődíjas lgnácz Mihály.) A grafikák java míves- rajzos, részletgazdag, valóságábrázoló. Közülük Kocsis Anikó Gandhit ábrázoló profilja tetszett a legjobban. Lényegesen más stílust Jász Jolán művel — díjat kapott — az egyszerű tárgyakat rit- musos vónalhálóba fogja. / A szobrászok színvonala egyenletesebb. Megkapó, jól komponált Verasztóné Ádász Katalin farelief je.' Medgyessy hagyományokat tett magáévá Görgényi Tamás: tömbszerű, harmonikus formálást. Nász Mihály munkáit díjazták, közülük az „Üvegfúvó” tetszett legjobban puritán megfogalmazásában. Ebben a műfajban Veres Kálmán a felfedezés, festetlen kerámiafigurákat csinál. Ismeri az anyagot, amivel dolgozik, azt csinál vele, amit akar. A kifejezésben van humor és karakter, de szerencsére nem csúszik át a karikatúrába. Ö a másik fődíjas. Iparművészek — mint mindig — kevesen vannak. Ketten foglalkoznak tűzzománccal, s van egy makraméval dolgozó alkotó. Nem kifogásolható egyikőjük színvonala sem. Közülük Kopa- nyicza Agnes tűzzománcos- kapott díjat. Jó lenne, ha az iparművészettel foglalkozók száma nőne, de tudvalevő, hogy ennek a műfajnak kö- töttebbek a technikai feltételei, s egyelőre még szakköri felszereltség sem támogatja az ilyen ambíciókat. Ibos Éva Verasztóné Ádász Katalin: Falusi kép Simái Mihály: Kovács György: Rigófüttyös, Setét vizek partján Kis fán cseresznye-hangjegyek. Végtelen irgalmú ó te nagy hatalmú Aranymálinkó énekel Isten légy már kegyelmes belőlük bíbor éneket. (Balassa Bálint) Egy mennyei szénaboglyából kihajlik hirtelen s haját leereszti a könnyű zápor. mint a halat partra egedből zuhantva világodba vetettél sem gyermek sem asszony nincs aki vigasszon nincs sem hamar jó lovam De már el is leng — illatát fürgén viszi a szél tovább. téged is Júliám benned hitem fogytán többé már nem kutatlak S aranyhaját a nap-asszony, naphaját az arany-asszony, asszonyhaját az aranynap sem jó hírért névért sem citeráslányért szablyát immár nem vonok szétteríti a boldog tájon: ki sem hallgat szómra: végső lobogómra pipacson, bodzán, búzakalászon. Dávid képét hímzetem S tillió-tulli-tillió: s utamat bejárván setét vizek partján énekel újra a rigó. csolnakomat eloldom Száz éve született Egon Erwin Kisch Korunk nagy riportere Egon Erwin Kisch, német nyelvű cseh író, újságíró 1924-ben megjelent könyve a Rasender Reporter (Száguldó riporter) címet kapta kiadójától. Nyilván üzleti megfontolás vezette a szerkesztőket, amikor ezt a „blick- fangos” címet adták a kötetnek. Ezzel viszont egy állandó jelzőt ragasztottak az író neve mellé, méghozzá egy olyat, amely nem jellemző Egon Erwin Kischre, nem igazságos, nem méltó munkásságához. Szomorú, hogy századunk kimagasló újságírója ma is a „száguldó riporterként” ismert világszerte. Pedig aki kicsit is belelapozott magyarul — egyébként valamennyi jelentős nyelven — megjelent köteteibe, láthatja, mennyire félrevezető a megjelölés, vagy inkább megbélyegzés. A német rasen ige egyik jelentése valóban száguldani, rohanni, vágtatni, de csak a második jelentése! Van en-, nél egy fontosabb is, az első jelentés: dühöngeni, tombolni, őrjöngeni. És Egon Erwin Kisch vérbeli riporter volt, aki a szó szoros értelmében dühöngött, tombolt, őrjöngött mindazon, amit napilapírói tevékenysége során vagy világ körüli útjain felfedezett. Felháborította a sok társadalmi ellentmondás, minden esemény, tény, ami igazságtalan és embertelen volt. Ilyenből pedig akadt jócskán az Osztrák—Magyar Monarchia országaiban, így Prágában is, ahol 1885. április 29-én, 100 évvel ezelőtt született német-zsidó kereskedő fiaként. Gyermekkorától kezdve csak azt látta-tapasztalta, hogy környezetében a németek lenézik a cseheket; de ő nem tett ilyen különbséget, számára csak a kizsákmányoló—dolgozó ellentét létezett. Bőven találkozott szociális feszültségekkel világ körüli útjain Kínától Ausztráliáig, az első világháborúban a szerbiai fronton, az amerikai négernegyedekben, Észak- Afrikában, a monarchia katonájaként — amely minőségében egyébként hazánkban, sőt Gyulán is járt. Családjának, barátainak írt levelei, riportjai árulkodnak arról, hogy 1916. február 20-án Dürer városába helyezték, s egy ideig itt katonáskodott. Egon Erwin Kisch látta Horthy Miklós ellentengernagyot, szerepe volt Alfred Redl vezérkari ezredes kémügyének leleplezésében és nyilvánosságra hozatalában. Közelről ismerte a Szovjet- Kaukázust, emigrációját pedig Mexikóban töltötte, ott írta a híres Szenzációk vásárát. Újságírói pályafutását Kisch a német nyelvű Prager Tagblattnál kezdte, a szintén német és igen nacionalista Bohemiánál folytatta. Haladó, igazságszerető törekvései nem örvendtek nagy népszerűségnek ezeknél a lapoknál. Cikkeivel párhuzamosan egyre gazdagította szépírói művét: verseket, humoreszkeket, regényt írt és adott ki, novellái jelentek meg, groteszk drámát írt. Napilap vagy szépirodalom — mindenkor ugyanarról írt: Prágáról, a szegények, „a megnyomorítottak és megszomorítottak” városáról, a szegénynegyedekről, a fény nélküli utcákról és sorsokról, az alvilágról, a prostitúcióról. A 28 éves újságíróról írta 1913-ban a Sozialistische Monatshefte: „Kisch igazi szociológus, az irodalom nagy szociológusai közül való”. A jó tollú riportert természetesen haditudósítónak küldené a Berliner Tageblatt, de Kisch ezt a megbízást politikai meggyőződésére hivatkozva elutasítja. Hiszen hamar felismerte a háború imperialista jellegét és igyekezett olvasóit arra rádöbbenteni. Akárcsak legismertebb német kortársai, a nagy írók: Heinrich Mann, Johannes R. Becher, Leonhard Frank, Ludwig Renn. A „Jegyezd fel, Kisch!” című háborús napló igazi irodalmi és történelmi dokumentum az első világháborúról. A száguldó riporter megjelölés a köztudatban általában ma is azt az újságírót sejteti, aki egyik helyszínről a mái síkra rohan, felszínesen ad hírt, az alaposabb feltárás, a mélyebbre ható elemzés igénye nélkül tudósít. Ilyen is kell, ez is napilapírás. Ám Egon Erwin Kisch nem ebbe a kategóriába tartozik. Az újságírást igen nagyra becsülte. Bizonyítja ezt többek között a húszas években Klasszikus zsurnalizmus címmel kiadott válogatása. Ebben a világirodalom legismertebb képviselőitől és híres politikusoktól ad közre cikkeket. Néhány név a tartalom- jegyzékből: Balzac, Bismarck, Bonaparte Nepóleon, Dosztojevszkij, Engels, Goethe, Heine, Victor Hugo, Ibsen, Kossuth Lajos, Martin Luther, Marxj Schiller, Voltaire, Zola. Másik bizonyíték lehet, hogy Kisch mindennél jobban tisztelte a valóságot. A Kriterion Kiadó által kiadott egyik kötetéből az idézet: „Viszolygok a frázisoktól; fanatikus híve vagyok a tárgyilagosságnak .. ., a pőre igazságnál megdöbbentőbb dolog nincs, mert környezetünknél semmi sem egzotikusabb, mert semmiben sem dúsabb a fantázia, mint a tárgyilagosságban. És az egész világon nem akad szenzációsabb dolog a kornál, amelyben élünk.” Jellemző volt Egon Erwin Kisch munkájára, hogy nagyon mélyrehatóan megvizsgálta mindazt, amiről írt. Körültekintően tárta fel a tényeket. Kortársai szerint kínosan pontos, aprólékos kutatást végzett, lexikonokban és enciklopédiákban ellenőrzött mindent, mielőtt leadta cikkeit. Ez sem a száguldó riporterek jellemvonása. Mexikói emigrációjából Egon Erwin Kisch 1945 után tért haza Prágába — sok-sok tervvel, amit már nem valósíthatott meg. 1947-ben agyvérzést kapott, melynek következtében 1948 márciusában meghalt. A huszadik század kimagasló újságírója volt, az irodalmi riport úttörője, a táifc'a mestere. „A riporter munkája” című cikkéből idézem ars poeticáját: „A művészet legnemesebb nyersanyaga az igazság, felhasználásának legteljesebb módja a pontosság”. Xiedzielsky Katalin
