Békés Megyei Népújság, 1985. április (40. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-13 / 86. szám
1985. április 13., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Nemzetiségek és a honismeret Az idén jelentős állomásához érkezett: tizedik évfolyamába lépett a hazai nemzetiségek néprajzi könyvsorozata. A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportja és a -Magyar Néprajzi Társaság támogatásával 1975-ben indult ez a vállalkozás. Mintegy húsz füzet jelent meg német, szerb-horvát, szlovák és román nyelven, s nyomdában van a következő, a német nemzetiség néprajzának 5. kötete. Szerzőinek nem csupán a legjelesebb hivatásos etnográfusokat, régészeket, muzeológusokat, nyelvészeket, nyelvjáráskutatókat sikerült megnyerni, felsorakoztak mögéjük a többnyire tudományos igényű munkákat produkáló helytörténészek is. Ez az etnográfiai sorozat a nemzetiségi honismereti mozgalom egyik fontos fóruma is. Nemzetiségi könyvkiadásunk általában bátran támaszkodik a honismereti mozgalomra. A napokban ke_ rül például a könyvesboltokba Karel Krajcár Slovenske pravljice iz porabja (Rába menti szlovén népmesék) című kötete, s szerzője Apát- istválfalván élő nemzetiségi nyelvtanár. További példákat hosszan lehet idézni. A honismereti gyűjtőmunka eredménye a hartai festett bútorokat bemutató német nyelvű könyv, amely megjelenése után napokon belül elfogyott. (Az idén második kiadása lát napvilágot.) A hazai délszlávok történelmébe nyújt betekintést a Csá- voly múltja és jelene című helytörténeti munka, amely ugyancsak az idén hagyja el a nyomdát, s a horvát után magyar nyelven is hozzáférhetővé válik Kerecsényi Edit Povijest i materijalna kultúra pomurskih Hrvata (A Mura menti horvátok története és anyagi kultúrája) című könyve. A nemzetiségi honismereti mozgalom szálai évtizedekre nyúlnak vissza. Minden nemzetiség létezésének alapvetően meghatározó tényező jé a nyelv, ám emellett elengedhetetlenül lényeges eleme a sajátos kultúra és a nemzetiségi származástudat is. A felszabadulást követő években a tánchagyományok és a népzene újraalkotásának, bemutatásának volt elsődleges szerepe a származástudat erősítésében, a közösséghez való tartozás vállalásában. A rendkívül gazdag hagyományvilág rendszeres, intézményesített kutatásának az igénye jobbára a hatvanas évektől bontakozott ki fokozatosan, maga a gyűjtés pedig az 1970-es évek elejétől éli — bátran mondhatjuk — virágkorát. Ez idő tájt erősödött fel és vált természetessé az a szemlélet, amely a nemzetiségi kultúrát hazánk kultúrája szerves részének, s az egyetemes kultúra részének tekinti. Nagyjából erre az időszakra tehető az a — korántsem csupán a nemzetiségi honismereti mozgalmat érintő — felismerés is, hogy halványuló, veszni készülő értékeink, hagyományaink, szokásaink megmentése halaszthatatlan, a huszonnegyedik órában vagyunk. Mindehhez a különböző tudományágak teljességre törekvő igénye társul, amely a nemzetiségi értékek gyűjtését, archiválását, feldolgozását is sürgeti, s a kiteljesedő mozgalom mögött végig meghúzódik elvi nemzetiségi politikánk. Az 1973-ban megtartott országos nemzetiségi honismereti tanácskozás lendületet adott e munkának. Itt kapott hangot az, ami különben az ország számos vidékén már a gyakorlatban is élő valóság volt, nevezetesen, hogy a nemzetiségi történeti-honismereti tevékenységet a Hazafias Népfront keretében működő országos mozgalom szerves részének tekinti; hogy a már meglevő közösségek, szakkörök, helyi tudományos műhelyek szakmai, módszertani támogatást nyújtanak, a kiadványokba nemzetiségi tanulmányokat kérnek, s szorgalmazzák önálló nemzetiségi monográfiák megjelentetését is. Egy évvel később hasonló állás- foglalást alakított ki többek között a Néprajzi Társaság, az Akadémia Néprajzi Kutatócsoportja, Zenetudományi Intézete, a Néprajzi Múzeum, a Művelődési Minisztérium múzeumi főosztálya. A nemzetiségi honismereti mozgalom központjai, bázisai természetesen a nemzetiségi szövetségek. • Immáron csaknem másfél évtizede kulturális bizottságaikon belül honismereti-néprajzi szekciókat működtetnek. Aktivizálják az érdeklődőket, terveket készítenek a gyűjtendő anyagról, megjelölik a legfontosabb területeket és tanulmányokat, monográfiákat adnak ki. A Néprajzi Múzeummal közösen évente meghirdetett pályázataikra rerdre tekintélyes számú — 20 -30 — nemzetiségi pályamunka érkezik. E pályázat keretében, s még inkább a folyamatos, napi aprómunka részeként sorra születnek — anyanyelven és magyarul — értékes dolgozatok a nemzetiségi települések történetéről, az életmód változásairól, a népszokásokról. Országszerte számos helyen anyanyelven vezetik a községi krónikát, írják folyamatosan a termelőszövetkezet történetét, az iskola monográfiáját. Ezt a munkát élénk érdeklődés kíséri itthon és külföldön. A gyűjteményes kötetek például rendkívül keresettek, s megtalálhatók a falusi parasztember házikönyvtárában csakúgy, mint nagy külföldi könyvtárakban. Az utóbbi évek hazai kulturális eseményeinek számítottak például a román nyelven megjelent népmesegyűjtemények, a népdalkötet, a közmondás- és szólásgyűjtemény, a német mesegyűjtemények, a népi díszítőművészetről és a népi kismesterségekről szóló tanulmány. Nemrégiben jelent meg ■ a szlovák szövetség kezdeményezésére a Tankönyvkiadónál egy-egy hazai szlovák balladás kötet és népdalgyűjtemény. A délszlávoknál ez ideig inkább a történelmi múlt kapott erősebb hangsúlyt. Az íz nase proslosti (a Múltunkból) sorozatban többek között a szövetség története, a délszláv oktatás, a hazai délszláv munkásmozgalom története válhatott közismertté. A nemzetiségek részvétele a magyar munkásmozgalomban mint kutatási téma egyébként valamennyi nemzetiségünknél napjainkban van felerősödőben, s ezzel egyidejűleg gyarapodnak a nemzetiségi gyűjtemények munkásmozgalmi tárgyi emlékekkel. A széles körű nemzetiségi honismereti mozgalom gyűjtőmunkájának tárgyi emlékeit a nemzetiségi múzeumok, tájházak, gyűjtemények teszik az érdeklődők számára hozzáférhetővé. Mohácson délszláv, Tatán német, Békéscsabán szlovák és román kutatással és gyűjtéssel foglalkozó bázismúzeum működik; a mohácsi például nem kevesebb, mint 15 ezer tárgyat őriz. Mellettük számos tájház mutatja be egy- egy nemzetiségi község vagy vidék múltjának, kultúrájának, népművészetének anyagát. Jellemző a fejlődésre, hogy míg 1977-ben 12 tájházat és 47 gyűjteményt tartottunk számon, napjainkra az előbbiek száma 20-ra, az utóbbiaké ötven fölé emelkedett, elsősorban a lelkes honismereti szakkörök gyűjtő és feltáró tevékenységének eredményeként. Ebből a munkából azonban jelentős részt vállalnak — immáron tizenkét éve — a nemzetiségi honismereti táborok is. A nyári, 10—14 napos táborokat a szövetségek egy- egy nemzetiség lakta településen vagy régióban szervezik, középiskolás és egyetemista fiataloknak, szívesen látott munkatársak azonban a felnőtt amatőr gyűjtők és a tudományos kutatók is. Egyrészt múzeumi tárgyakat kutatnak fel, és vásárolnak meg a központi nemzetiségi múzeumok irányításával, másrészt a szellemi népi alkotásokat rögzítik magnetofonszalagokra. Az utóbbi években külföldi szakemberek is bekapcsolódnak a munkába. Egy NDK-beli zenetudós például 10 ezernél több népdalt gyűjtött össze a magyarországi német nemzetiség körében. Népdalsorozatából az 1. kötet az idén jelenik meg. Deregán Gábor Verasztó Antal: (tolón a szavak ereje felett) A szó, a beszéd erejét tartalma határozza meg. Mivel az írás nem egy idős az emberi kapcsolatokban közvetítő „beszéddel”, így a mondott szónak nagyobb az ereje, ősibb a zenéje. Nem kívánom a szavak dolgát végérvényesen egyenesbe hozni, mert szavakból font mondandónk érthető, vagy érthetetlen voltát számtalan- körülmény befolyásolhatja. Közlésrendszerünk eme formája, sajnos, nem hasonlatos a virághoz, mely attól félreérthetetlen, mert látható. Csiszolt és csiszolatlan szavaink igazsága a köznapi életben, a lélek mérlegére kívánkozik. Néha azon tűnődöm, miről írhattak volna barlangrajzokat készítő őseink, ha például rajzok helyett (ízes ó-helyesírással) anyanyelvűnkön jegyezhették volna le gondolataikat? Íme az általam elképzelt írásgyakorlat: „Alatson abb legabb tölgy fa bunkós ága”. Az elképzelt írás ránkörökíthette volna; kié volt a „legabb” bunkó, kőbalta, szaurusz farka, s hogy a fogak marta cupákok csontját hány falka barlangtiszta kutya falta. Az írás jó ideje alkalom arra, hogy megfogalmazhassunk olyan dolgokat, ami talán mások számára is fontos lehet. Az emberiség történetének kanyargós ösvénye a nyomtatott szó megszületéséhez is elérkezett. E nevezetes esemény jelentőségének nagyságát Pápai Páriz Ferenc korabeli verses tudósítása ma is csorbítatlanul adja vissza: „Ezer Négyszáz felett ötven számláltaték / Mikor e Mesterség így ki-mutatódék / ... Elsőbben is hasznát a Németek vevék / ...De nem soká maradhata ez határba.” A jóslat valósággá érett. Századokkal előttünk járó honfitársaink a Históriákat „egyéb fabulákkal és lőtt dolgokkal” egyetemben már könyvből is olvashatták. Megnyíltak a tudomány kapui. Igen nagy körültekintésre vall, hogy az ismeretterjesztés hőskorában az összes természettudományi ágazat mellett a legszebb természeti jelenség, a Nő bemutatásáról sem feledkeztek meg. Ez annál is inkább figyelemre méltó tény, mert ebben a korban a táruló világ valóságrögzítése még sok kívánnivalót hagyott maga után. A „művelődésnek” ellenzői is akadtak. —. Ki tudja milyen sugallat hatására — , a kirurgusok is beálltak a sorba. Aránylag gyorsan „felismerték” az írott szó „káros” hatását. Öva intettek bárkit, nehogy tönkretegye drága testi és lelki egészségét a sok olvasással. Aztán csend lett! A világhódító folyamatot nem lehetett visszafordítani. A nyomtatott, szó hozzászokott az emberiség megesett dolgaihoz. A törvény köntösével is felruházták. Természetesen vannak — és voltak — dolgok, amik csak felszínesen foglalkoztatnak bennünket. Jómagam figyelemre méltó megállapításnak tartom, hogy „az olvasónak nem kötelessége ismerni a költő kínjait”. Való igaz, de hogyan viselkedjünk a másfajta, az emberiséget sújtó kínok esetében?! Káin és Ábel történetétől Hirosima borzalmáig hosszú a kínok útja. Minden beszélt emberi nyelvben van szó, kifejezés olyan sorsfordulókra, mely nem csak nemzetek, népek, de az egész Emberiség jövőjét meghatározhatják. A háború és béke ilyen fogalmak! Mennyi borzalom rejtőzik az egyikben, milyen nyugalom és biztonság a másikban. A béke valóságos tartalma, az emberiség továbblétezésé- nek egyetlen biztosítéka. A józan emberi helyzettudat világos, tudjuk: élni és továbbélni csak békében lehetséges. Bárki mondhatná, az ember a feloldhatatlannak tűnő nagy világellentétekben csak parányi résznek számíthatja magát. A múlandóság iramában létező ember képlete egyszerű: ember, többszöröse annyi, mint emberiség. Az értelmes élet egyetlen, pótolhatatlan elemi alkotó része. Állításomhoz nem kell szavahihető tanúkat keresnem. Az a szó mely egy egész emberiséget megnyugtathat, kielégít: BÉKE! És még valami! Az emberiség nyomtalan eltűnése után, már nem lesz szavunk a pusztítás elleni tiltakozásra! Kalcsó József: A kis muzsikus Fenyvesi Ottó: Kihalt harmatok völgye B. E.-nek megszakadt hajdani vonzalmak keserűsége gyűl ki néhanapján bennem pillantásaid éltető gyönyör-gyökere nyomán mint jéghideg mezők zajlása tavaszi erdők zsongása tükrös ragyogó báltermek kongása nádtetős házikók rogyása vályogfalú simulékony emlékek képzetek álmok szenvedélye ezüstös szavaid csillogásában elhalványul s ha majd szobád sem lesz a dombok elképzelt magaslatán mely annyi embert csábít s ha majd az áradó vad folyókat a mezők magukba fogadják ha elsüllyedt fürtjeid simításában élsz majdan fátyolozott virágok simán ajkaid közé szorulnak és elfelejted hajadonságod és ha a források mentén összegyülemlett kőedények sírására ébredsz szabadon száguldhatunk a folyások irama ellen űző fenevadak kelepcéjébe amikor csak egy messzi-messzi világítótorony fényének haladása jelzi utunk ívét a csavargók és a vándorok is majd az óceánok vizére szállnak beatrix arcán pergő nedűk íze ősi ködökbe elvész és ha majd egyszer te is érzed és majd ha te is belátod az egyetemességet és ha majd egyszer akkor te is beláthatod maradék életed sírodba sírom kihalt harmatok völgyének szövevényében már gyöngykagylók lélegeznek óvóhelyük biztonságában kölcsönös beteljesülhetetlen vonzódásban Szügyi Zoltán: Lehetséges séta Ha őszintén mint a vízen a halász. Oly rend van itt, csak sétálni lehetne szótlan, megsemmisülni, minden lépés után, újra és újra. A levél, szár csendben hívja a napot, tudja dolgát a folyó s a lepkék ismerik játékukat. Nem durva a szél sem, erre pihenteti szárnyait, büszke még a harmat, amott csiga ágaskodik s messzire indul a bogár. És itt, mellettem, oly fehér egy virág, nyugtalanná lesz a papír, írni nem merek tovább. Tűnődés
