Békés Megyei Népújság, 1985. március (40. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-09 / 57. szám
KULTURÁLIS MELLÉKLET Olvassuk újra, együtt! Veres Péter „történelmi jelenléte” 39 éves korában jelent meg első kötete. A balmazújvárosi parasztember úgy robban be az irodalom világába, ahogy kevesen, és úgy válik a népi mozgalom vezéralakjává, mintha világéletében politikával foglalkozott volna, mintha mindig „népben-nemzetben” gondolkodott volna. Ezzel a kifejezéssel ő lepte meg még pályája elején a magyar szellemi életet, s attól kezdve megszoktuk, hogy mindig minden írásával egy nép egészének világszintre emeléséért küzdött. Pedig hát nagyon mélyről jött. Szerelemgyerekként 1897. január 6-án született Balmazújvárosban. Küzdelmes gyermeksors, és mégis a szülőföld halálig tartó szeretete. A felszabaduláskor már országos hírű író, aki a magyar paraszti élet legrangosabb tudósítója. Regényei, elbeszélései szinte csak ürügynek látszanak a paraszti világ aprólékosan pontos és röntgenkép-mélységű rögzítésére. De szép- irodalmi munkássága mellett szociológiai és politikai cikkei és tanulmányai — ekkor már tanulmánykötetei — ugyancsak ennek az ismeretvilágnak hű megszólalásai. A Történelmi jelenlét című kötet Veres Péter utolsó éveinek, az életmű utolsó szakaszának záróköve. Üti- rajzok, karcolatok, cikkek, jegyzetek, a Veres Péter-i gondolkodás beérett eredményeit tükröző kis írások — ez a kötet. Olyan jegyzetek összessége, melyek a közéle- tiség kényszerében születtek, egy olyan embernek a gondolatai, aki mindig a magyar közgondolkodás ütőerén tartotta a kezét, és aki nem tudhatott nem szólni, akár elégedetlenségét, akár egyetértését kellett kifejeznie. Nagy szépirodalmi művei, a Számadás, a Próbatétel, a Három nemzedék, amely végső soron a Balogh család története címet kapja, meg novellái mind korszakjelző művek, de valahogy nem kapnak oly erős visszhangot, mint amit megérdemelnének. Váratlan halála előtt, 1970- ben írja magáról: „Azt már tudom, és szükségét érzem, hogy más is tudja, hogy én is tudom: embernek nyilván több vagyok, mint írónak, és ezen már lényegében nem változtathatok. Hát legalább a legfontosabb szellemi “-termékeimet« megpróbálom így ahogy van, nyersanyagként, vagy “félgyártmányként« közreadni.” — S még ezt is: „csak annyit hadd jegyez-, hessek még ide, hogy nem semmiért írok: a valósággal, az élettel és a történelemmel szeretnék mindennapi viszonyban lenni. Vagy még pontosabban: nem tudok a valósággal való mindennapi gondolati érintkezés nélkül élni.” Ennek a szépséges kényszernek jelentkezési formája a Történelmi jelenlét, amely visszaemlékezéseket, reflexiókat, gondolatokat tartalmaz olyan „mindenhez közöm van” alapállással, amely mai közösségi gondolkodásunk létrejöttének lényeges eleme. Ez a jelentősége, és ezért érdemes újraolvasni. Annak a szemléletnek a megtanulásáért, amellyel az író a közösség, a nemzet és az emberiség minden ügyét nézi. És annak az érzésnek újra felfedezéséért, hogy mindezt hitelesíti egy szellemi szuverenitás, az író kritikus önállósága. Az a tudat, amivel ez a mélyről jött ember „az igény és műveltség világszintjének követe volt köztünk”. Reflexióit sokan minősítették kicsinylően, az auto- didaktizmus tiszta példáinak. De az az író, aki egész életében az összefüggések feltárását gyakorolta, nem egyszerűen csak autodidakta, hanem az első generációs értelmiségi állandó napi önművelésének a példája, hiszen az életről való szakadatlan hangosan dondolko- dásban, és egyre elmélyülő műveltségvilágában olyan gondolatokat vetít elénk, olyan tényeket rögzít, amelyek csak egy nagy művész, felelős gondolkodó tapasztalatszerző és -átadó szenvedélyének termékei lehetnek. Szalontay Mihály Azt hiszem, jól tapintom: engem itt elég sokan „na- rodnyik”-nak, sőt — ne kön- törfalazzunk —, nacionalistának tartanak. Vitairat helyett: megfigyelte, vagy legalább észre- vette-e már valaki, hogy én az írásaimban és beszédeimben a haza, hazafiság, sőt még a hazaszeretet szót is igen ritkán használom? Nem a tagadás okán, nem, nem, hanem egyrészt eredendő ridegparaszti és írói ízlésből: ezeket a fogalmakat az én ifjúkoromban az ellenfeleink, az uralkodó osztályok csatlósai, íródeákjai, hitetlen és cinikus újságírók és nagypipájú, kevésdohányú bankettpolit'ikuso’k, a „ha- zaffyak” kisajátították és az élősdiek hazug hangszerelésével mielőttünk, szegény faluszéli magyarok előtt, lejáratták. Nem lett belőle se föld, se munka, se kenyér. Még csak „jog” se ... ! Másrészt — s ez még fontosabb — mint gondolkodásban és ízlésben kollektivista lélek már kezdettől fogva mélyebbre törekedtem: a haza mint földterület csak a néppel mint közösséggel lesz országgá és nemzetté. Hiszen a mi őseinknek „haza” volt már a Volga menti Magna Hungária is, „Dentu- Mogeria” is, sőt ha csak rövid ideig, Etelköz is, haza lett a Duna- Tisza melléke is (de így van ez a világ többi népénél is), mi tartott hát meg bennünket, amikor egy-egy hazát el kellett hagyni? A nép, mint közösség, egy sajátos politikai, szellemi-lelki és „sors-kohézió”. Beleértve a mindenkori politikai hatalmi akaratot is: az Árpádét, Szent Istvánét, Kálmánét, IV. Béláét, Mátyásét és Bethlen Gáborét. Majd a Rákócziét és Kossuthét! Hisz volt úgy, hogy hazánk nem is volt, mert egyik részén a török, másik részén a német uralkodott, de azért a magyarság mint közösség mégis megmaradt. Mint ahogy megmaradtak sokszázados szolgaságban is a szomszédaink, csehek, szlovákok, románok, szerbek, bolgárok, görögök, albánok, így a nemzetfogalom is nemcsak történelmi, hanem szükségképpen közösségi realitás is. Az osztály nélküli szocialista társadalomban is. Hogy a messze jövőben hogy s mint lesz, hogy a „megmaradás” és „átalakulás” örök (dialektikus) törvényei miként érvényesülnek a népek életében, az maradjon nyílt kérdés: most „ez van”! A szocialista Közép-Európá- ban egy Magyarország és egy magyar nemzet is van. És úgy kell róla gondolkoznunk, hogy legyen is . . . Máskülönben miért építenénk benne szocializmust? Újra és újra hallom és olvasom: a nemzeti államok csak a XIX. században, a francia forradalom után alakultak ki. A feudális Európára, úgy látszik, mintha ez valóban érvényes volna. Igen. de mit szóljunk a régi görögök nemzeti-közösségi érzéseiről, mit szóljunk a Ma- rathonról és Thermopylai- ról? Hova tesszük Homéroszt, és Aiszkhülosz, Szo- phoklész, Euripidész közösségi drámáit és tragédiáit? És Rómát, a korait, az im- périummá növekedés előtt? Vag'y az íreket, akik 1600 éve harcolnak azért, hogy a „zöld sziget” valóban az írek országa legyen? Mi ez? De gondolhatunk akár az ezer év előtti magyarokra is. Amikor idejöttek, a magyarság népi-nemzeti közösség volt, ha ugor-türk keveredésben is. Olvassuk el Ké- zai Simont, de akár Ano- nymust, ezek már nemcsak a nemzet krónikásai, hanem „apologétái” is! Hogy hadakozik Kézai a német Orosi- us állítása ellen, mely szerint a magyarok a gót Ala- rik seregéből kivetett kóbor tábori ringyóktól és fajtalan gonosz lelkéktől származtak volna! Sőt: Kézainál már ez a kifejezés is megvan: „Isten szava és a magyar nép szava, hogy ezen és ezen a napon, ezen és ezen a helyen mindenki fegyverben pontosan megjelenjék” stb. stb. A feudalizmus csak elhalványította és ahol lehetett, elfojtotta a népi közösségek nemzeti összetartozás-érzését, mert keresztül-kasul dinasztikus és családi birtokokra szabdalta Európát, de íme, mihelyst a feudalizmus meggyengült, majd megbukott, Európában s tovább az egész földön, nemzeti államok keletkeztek, és keletkeznek ma is. Miért? Persze, van erre válasz, de én itt most csak a kérdést teszem fel. Az válaszoljon, akinek kétségei vannak! —--------—!—......■ ....._______ „ '8:-~ ~ ~r C sáki-Maronyák József: Téli hajnal Csáki-Maronyák József: Kodály Csáki-Maronyák József hetvenöt éves Csáki-Maronyák József Kossuth-díjas festőművész most tölti be 75. évét. Mondhatnám azt is, hogy „ünnepli” a jeles napof, ám ez a szó nem fedné a valóságot. — Nem érdemes beszélni a korról — mondja. — Saj- | nos, az embernek meg kell tapasztalnia az elmúlás szégyenét. Pedig van mire emlékeznie! Orosházáról indult, s ma is szívesen beszél a kezdetekről, a „legnagyobb magyar falu” hangulatairól. Rudnay Gyulától tanulta az emberábrázolás mesterségbeli fogásait és a művészet tiszteletének soha el nem felejthető törvényét. Fiatal festőként ismét éveket töltött Orosházán, szorgalommal gazdagítva önmaga kifejezési eszközeit. Később 17 éven át tanított, s közben mint a portréfestészet egyik meghatározó egyéniségét tartották számon. Kossuth-díjjal jutalmazták. — A portréval nem lehet blöffölni — vallja. — Ha egy milliméterrel másként törik a fény valaki szemén, már kancsalnak tetszhet az alak. Pontosan be kell tartani a mesterség szabályait. Szeretném, ha embertől emberhez szólhatnék, ezt tartom legfőbb hivatásomnak. Mindig azok voltak a modernek, akik ki tudták fejezni koruk emberének világát. Bár a technika rohamlépésben fejlődik, az ember lényegében kevéssé változik. Ma is éppen olyanok az örömeink, a bánatunk, vágyunk és halálunk, mint volt évezredek óta. Ami időálló érték, modern marad mindörökre. Ennek tudatában irtózom a fejekben levő fogalomzavartól, s igyekszem a magam eszközeivel tisztességesen szolgálni a képeimet befogadni kész közönséget. Csáki-Maronyák József festőállványáról ma is rendszeresen kerülnek le friss képek. Portrék, tájképek, csendéletek. Fiatalos energiával dolgozik, s művein a víz parti egek kékje mintha szemének színére rímelne. — Pedig hajdanán csillogóbb volt a szemem fénye — mosolyodik el a hasonlaton. Köszöntjük a 75 éves mestert. Andódy Tibor Verasztó Antal: Orfeusz A térdrehullt éjszakában képzeletem falától elvált egy árnyék Ö volt az, a holtából visszatérő kinek nyomában nádasba szelídültek a szelek az álmok zöld partjai előtt Eurüdikét várta! Halál és Idő felett. Veres Péter: Haza és nép
