Békés Megyei Népújság, 1985. március (40. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-04 / 52. szám

1985. március 4., hétfő EH2H223 Téka Könyv a népi orvoslásról 11 stabilitás éve Beszélgetés Pál Miklósnéval, az MNE területi szervezetének titkárával Tavasszal, áprilisban ünnepli majd harmadik születés­napját a Magyar Népművelők Egyesületének Békés megyei Területi Szervezete. Létszámában is a legnagyobbak közé tartozik: közel másfél száz tagjával Hajdú-Bihar és Szolnok után következik. A decemberben a gyulai közművelődési központban megtartott hagyományos évzáró közgyűlésen ve­zetőinek volt miről beszámolniuk. Azóta — éppen az ott el­hangzott hozzászólások, javaslatok alapján — elkészült az idei évre szóló munkaterv is. Erről beszélgettünk Pál Miklós­néval, a megyei területi szervezet titkárával, aki az orszá­gos szervezet egyik elnöke is. — Milyen lehetőségekkel indulhat a területi szervezet negyedik éve? — Az egyesület kezdi meg­találni helyét a közművelő­dés egészében. Ügy érzem, nevet szerzett már magá­nak a megyei szakvezetés és -irányítás előtt is. Bizonyí­tottuk, hogy szükség van er­re a szakmai szervezetre. El­ismertségünket a tagok munkája tette és teszi hite­lessé. Ehhez nem utolsósor­ban az kellett, hogy önálló arcot kapjon a szervezet. Mára már elváltunk az in­tézményi profiltól, a hivatal­tól .. . — S mindezt a tagok' is érzik? — ősszel kérdőíveket bo­csátottunk ki az országos elnökség megbízásából. Arra a kérdésre, hogy mennyit és mit ad az egyesület, a meg­kérdezettek nyolcvan száza­léka válaszolta: sokat, s el­sősorban az emberi-baráti kapcsolatokban, valamint szakmai területeken. Vagyis ott, amiért végeredményben életre hívtuk. Természetesen ez nem jelenti még azt. hogy a nyugalom szakaszába ért ez a nagyon fiatal szer­vezet. A forma által biztosí­tott lehetőségeket már ugyan meg tudjuk teremteni, de azokat ki is kellene használ­ni. Tagjaink egy jelentős ré­sze még csak akkor végez egyesületi munkát, ha arra megbízást kap. Igaz, akkor is szívesen teszi. Aki nem végez ilyen tevékenységet, azt válaszolja: nincs rá ide­je. Aki ismeri a közműve­lődési munka lényegét, az ugyan elhiszi ezt az indokot, de tovább is gondolja. Biz­tos vagyok abban, hogy ezek a kollégák azért nem vállal­koznak, mert az egyesületen belül nem alakultak még ki igazán kapcsolataik. — Az egyesület az érdek­képviselet nem éppen prob­lémamentes ügyét is fel­vállalta. — Tapasztalataim szerint mindenki érzi azt, hogy kez­dünk is valamit tenni ezért. De gyorsan le kell szögezni: a kiteljesedéshez elengedhe­tetlen az egyesületi demok­rácia. a közéletiség gyakor­lása. Ezeket a dolgokat ne­künk is tanulnunk kell. Eh­hez pedig az út az egyéntől vezet: minden tagunkkal — ha gondja, ha öröme van — személy szerint kell törőd­ni. Ha valakit nem érint a figyelem, az feleslegesnek érzi az egyesület. Indokol­tan, jogosan! — Ezek a felsorolt elvek határozzák meg a területi szervezet munkaprogramját. A tervezetet a napokban küldték el a tagoknak. Ho­gyan állt össze ez a prog­ram? — Talán szokatlannak hangzik, de megkockázta­tom: nem újítottunk, csak igazítottunk. A lehetősége­inkhez, az igényekhez. Csak olyan programot vettünk fel. amit valaki javasolt, de ugyanakkor szervezését is vállalta. A decemberi ülésen is felvetődött: mennyire menjünk bele a szakmai dolgokba? A kollégák sze­rint úgyis sok a „hivata­los” továbbképzés, „fejtágí­tó”. Végül úgy döntöttünk, hogy a sajátos rétegérdeklő­désnek adunk utat. Például a fiatal pályakezdőkre, . a nyugdíjasainkra kell figyel­nünk. Találkozóikat ismét megrendezzük, de személyes látogatásokat is terveztünk. A rétegigényeket szolgálja a májusra tervezett művelő­désszociológiai nyílt nap, a márciusi számítógép-ismere­ti rendezvény, találkozó a művelődéskutatókkal. Az or­szágos szakmai szervezetek­ben tevékenykedő megyei kollégákat az orosháziak sze­retnék összefogni. Az integ­rált intézményekben dol­gozóknak és a művelődésku­tatóknak külön munkacso­portja van. De jogszabály­mutatót is szerkesztünk, amely az értelmezést köny- nyíti meg, szakirodalmi ajánlójegyzékünk pedig az önművelést szolgálná. Bí­zom abban, hogy ebben az évben a VIHAR-SOROK cí­mű kiadványunk is rendsze­resen megjelenhet. — Bár már érintette az érdekvédelem kérdéseit, mégis arra kérem: néhány tervezett programot is em­lítsen meg! — A területi szervezet el­ismertségét bizonyítja, hogy ajánlásokat tehetünk kitün­tetésekre, elismerésekre. Az idei legátfogóbb munkánk mindenképpen az lesz, hogy kellően előkészítsük az őszre ígért és már olyannyira várt bérrendezést. Szeret­nénk egy ajánlást is kidol­gozni a túlórák és a túl­munkaidők kérdéséről. Sze­retnénk megtalálni a mód­ját annak is, hogy még ha­tékonyabban segítsük a to­vábbtanulókat, növeljük a felsőoktatási intézményekbe történő bejutási esélyeiket. — A szakmaiság és az ér­dekvédelem mellett a har­madik nagy, s az előző ket­tőnél nem kisebb jelentősé­gű terület a szórakoztatás. Mit terveznek? — Az első rendezvényünk a népművelők III. megye­bálja lesz, amelyet most a szarvasi kollégák rendeznek meg március 30-án, az Ár­pád-szállóban. Napokon be­lül mindenki kézhez kapja a programot, a jelentkezési lapot. A hagyományos, sor­rendben már ötödik juliárist az orosháziak vállalták. A technikai dolgozóink máso­dik találkozóját májusban ismét Békéscsabán tartjuk meg; a tavalyi osztatlan si­kert aratott! Gondolunk a gyerekekre is: indiántábort — amely ismét országos —. és először megyei tábort szervezünk a kisiskolás ko­rdáknak. Szeretnénk előké­szíteni egy finnországi ki­rándulást. Azoknak, akik rendszeresen részt vesznek a minden évben sorra kerülő külföldi, kedvezményes költ­ségű utakon,'azoknak rend­szeresen baráti találkozókat is szeretnénk rendezni. De hát még oldalakon át lehet­ne sorolni a programokat, terveket... — S végezetül: az alelnö- köt szeretném kérdezni. Az elnökség hogyan ítéli meg a Békés megyeieket? — Felelősséggel állítom: a legelsők között! S ezt csakis másfél száz tagunknak, kol­légáinknak lehet köszönni. Az ő érdemük. Ügy hiszem, ez így természetes . . . Nemesi László Fotó: Gál Edit Tályoggyökeret, piócát! Tályoggyökeret, piócát! — Gyerekkorom gyomai piaca­in sűrűn felhangzott a kíná­lat, mezítlábas, szikkadt öregasszony árulta a befőt- tesüvegben őrzött portéká­ját. E régi hangulat suhant át rajtam, amint kezembe vettem a Békés megyei Ta­nács Tudományos Koordiná­ciós Szakbizottsága által ki­adott vaskos könyvet. Oláh Andor a Békés megyei népi orvoslásról írt tanulmányt, „Fűbe-fába az orvosság!" címmel. Ellentmondásokkál telített munka, nem értem a címadást sem, miért fűbe, fába? Bele? Nem benne van az orvosság? 1952-től 1966-ig gyűjtöt­tem Békés megyei tanyákon, falvakban és városokban a népi orvoslás adatait — ír­ja előszavában Oláh Andor. Életműnek is beillő tevé­kenysége során megszámlál­hatatlan adatot halmozott fel, köztük sok népi bölcses­séget és majdnem annyi bal­gaságot. („Gyerekkorában veszett kutya harapta meg, de nem ártott, mert nem pászolt a vérem a veszett kutyáéval” ...) Elgépiesedő korunk egyre félőbben távolodik az em­bertől, minden dolgok ere­detétől. E veszély fenyegeti az orvostudományt is. Oláh Andor a népi gyógymódok felmutatásával éppen a megújulást, a tudomány és a hagyományok kibékítését próbálja. „Nem a megnézés a fontos — habár arra - is szükség van —, hanem a szánalmas rágondolás, együttérzés azzal a beteggel. Ez segít.” E könyvet olvasva egyfaj­ta szomorúságot éreztem, hiszen évszázadokon át annyi betegség, nyavalya, kórság nyomorgatta a né­pet, s a próbált gyógymódok jelentős része mai szemmel megborzongató. Aki pedig „tudósként” jött e tájra, ha nem beszélte a nép nyelvét, nem értette gondolatvilágát, nem sok sikerre számítha­tott. 1710-ben még gróf Szé­chenyi György is úgy véle­kedett, hogy „ha egy-két or­vost és kirurgust megéget­nének s a hamut a többi or­vos fejére hintenék, mind­járt megszűnne a pestis." Drámai tudósítás — a könyv legerősebb fejezete — a megyében pusztító pestis- és kolerajárványok leírása. A mérges epemirigy dühös- ködése, amikor „egyiket alig temették el, hótt a másik.” Az olvasmánynak is tanulsá­gos I. kötet mellé odara­gasztottak egy 290 oldalas II. kötetet, Adat-tár alcímmel. Nos, ezzel a terjedelmes függelékkel nem tudok mit kezdeni. Betegségekkel, gyó­gyítással kapcsolatos monda­tok vég nélküli halmaza ez a rész, szinte mindegy, hol üti fel az ember, mindenütt fel­merül a kérdés, kinek szól, miért kellett nyomtatásban megjelentetni? Kétezer pél­dányban, míves nyomdai munkával! Egyetlen, rövid példa bárhonnan idézhet­nénk hasonlót. Elmebaj cím alatt például a következő mondatokat: „Hálát adok a jóistennek, hogy az elmémet tisztán megőrizte.” S. — „Emlékezőtehetségem van nekem.” S. — „Eszébe ötlő- dött.” — Oh. — „Kiugrott az eszemből." D. — „Még az eszméletem nem tompult meg." Dé. — és így tovább, és így tovább. A mondatok végén a gyűjtések helyei vannak jelölve. Ahogy a madarak vonulá­sát szokták figyelni gyűrű­zött példányokkal, érdekes lenne nyomon követni e fu­ra könyv 2 ezer példányá­nak sorsát. Múltból felra- gyogtatott értékeket és jó­kora ballasztot cipelnek ma­gukkal a nyomtatott papír­lapok. Andódy Tibor Demokratikus kulturális intézményeink kialakulása „A föld mellé iskolát is!” Mai közoktatásunk kezdete Magyarország területe a második világháború utolsó két évében hadszíntérré vál­tozott, és a súlyos harcok mérhetetlen pusztulást zú­dítottak az országra. Né­pünk mind ( emberéletben, mind anyagi javakban óriási veszteségeket szenvedett. Az állami és a községi isko­lák és kulturális intézmé­nyek háborús kárát egy 1945-ös minisztériumi össze­írás 470 millió aranypengő­ben állapította meg. A Dunántúlon még fegy­verek ropogtak, de a Deb­recenben székelő Ideiglenes Nemzeti Kormány már 1945 februárjában rendeletet bo­csátott ki a tanév folytatá­sáról, az iskolák működé­séről. A tanítás a nehézsé­gek ellenére hamar megin­dult, miközben lázas ütem­ben készültek az új tervek a demokratikus iskola meg­teremtésére. De miért volt szükség új munkaprogramokra? Okta­tásunk a felszabadulás előtt nemcsak az akkori polgári fejlődés európai normáihoz képest, hanem a hazai, ma­gyar gazdasági szükségle­tekhez mérten is elmaradott volt. A Horthy-rendszertől egy tartalmában, szervezeté­ben, ellátottságában elmara­dott, túlnyomóan az egyhá­zak által fenntartott iskola­rendszert örököltünk, amely csak szűk rétegeknek terem­tett kedvező feltételeket az iskoláztatásban. A tanítás­ban az antidemokratikus szellem uralkodott, először ezt kellett fölszámolni. Joggal lehetünk büszkék az első szabad esztendő két nagy vívmányára. Először is a felnőttoktatás megszerve­zésére, melynek révén szé­lesre tárultak az iskolák ka­pui azok előtt a felnőttek előtt, akik társadalmi okok miatt korábban kirekedtek az iskolarendszerű oktatás valamelyik fokozatából. Má­sodszor a nyolcosztályos, egységes általános iskola lét­rehozása számít történelmi léptékű eredménynek * * * Történelmi igazságszolgál­tatással kezdődött meg az új élet a felszabadult ország­ban: a föld végre azoknak a kezébe került, akik azt megművelték. Ez év tava­szán azonban felhangzott egy másik társadalmi követelés is: „A föld mellé iskolát is adjanak!” A demokratikus erők a szellemi javak „föld­osztását" is zászlajukra tűz­ték, s a megvalósítás első lépéseként alakultak meg a felnőttek iskolái. Kulturális forradalom vette kezdetét az országban, mely hamarosan fölszámolta az analfabetiz­must, és ezrével, tízezrével juttatta a munkás- és pa­rasztfiatalokat a középfokú oktatási intézményekbe, il­letőleg a főiskolákra, egye­temekre: Négy évtized során száz­ezrek jutottak magasabb műveltséghez a dolgozók is­koláiban, s ma már a tizenöt éves és ennél idősebb né­pesség több mint hetven százalékának van általános iskolai végzettsége. (1941-ben csak 15 százalékának volt.) A felnőttoktatás sikerei is benne rejlenek a következő két adatban: a középiskolát végzettek aránya 4-ről 23 százalékra emelkedett, s most a 25 éven felüli lakos­ságnak hét százaléka ren­delkezik felsőfokú végzett­séggel, szemben a háború előtti másfél százalékkal. Napjainkban változatlanul működnek a dolgozók isko­lái, bár a tanulási kedv, s a felnőttoktatás iránti tár­sadalmi érdeklődés erősen ingadozó, ami szorosan ösz- szefügg a tanulás tekintélyé­nek csökkenésével. Elnépte­lenedéstől azonban nem kell tartani, hiszen csupán a legutóbbi évtizedben 260 ezren szereztek érettségi bi­zonyítványt esti vagy leve­lező tagozaton. * * * Heves társadalmi-politikai küzdelmek után született meg az 1945. év másik nagy oktatásügyi vívmánya, az általános iskola. A haladó politikai pártok július 23- án döntöttek arról, hogy fel­szólítják a vallás- és közok­tatásügyi minisztert: tegye meg a szükséges lépéseket az általános iskola létreho­zása érdekében. Az ellenzék fő érve az volt, hogy az ál­talánossá tétel lefelé nivel­lál, romlani fog az oktatás minősége. Végül is a de­mokratikus erők kerekedtek felül, s a kormány a követ­kező hónapban elrendelte az általános iskolák megszerve­zését. Életre hívásától kezdve az a feladat hárul az általános iskolákra, hogy a hat-tizen- négy éves tanulóknak egy­séges és korszerű alapmű­veltséget nyújtson. Ennek a kötelezettségnek a négy év­tized során végeredményben eleget tett, eredményesen járult hozzá a felnövekvő nemzedék műveltségének megalapozásához. Igaz, akad­nak még azért olyan isko­lák az országban, amelyek a viszonylag gyenge személyi vagy tárgyi ellátottság mi­att kevésbé tudnak megfe­lelni a modern kor követel­ményeinek. Több év átlagát alapul vé­ve a hatéves tanköteles gyerekeknek 99 százaléka iratkozik be az első osztály­ba. (A hiányzó egy százalék beteg, illetve szellemileg sú­lyosan sérült gyerekekből te­vődik össze.) A nyolc osz­tályt a tanköteles kor végé­re a beiratkozott tanulóknak 94—95 százaléka végzi el, ez az arány megegyezik a gaz­daságilag fejlett európai or­szágokéval. A tanulólétszám a demográfiai hullámok kö­vetkeztében évről évre vál­tozik. Az idei tanévben 1,2 millió gyerek jár általános iskolába. Közülük 35 ezer diák részesül a nemzetiségi nyelvoktatás keretében — anyanyelvének megfelelő — oktatásban. * í{: % A közoktatás demokratizá­lásáért folytatott harc záró­akkordját jelentette az is­kolák államosítása 1948 nya­rán. Akik nem voltak ré­szesei vagy tanúi ennek a küzdelemnek, nehezen tud­ják elképzelni, micsoda ke­mény ütközet zajlott le ek­kor a múlt visszahúzó erői­vel szemben. A kormányzat és a koalíciós pártok igye­keztek megegyezésre jutni az egyházak vezetőivel, s ez a törekvés csak a protestáns egyházakkal és az izraelita hitfelekezettel vezetett si­kerre. A katolikus egyház vezetői — Mindszenthy Jó­zsef hercegprímással az élen — mereven elzárkóztak a tárgyalások elől, sőt azt kö­vetelték, hogy az államosí­tást vegyék le az országgyű­lés napirendjéről. Jól érzékelteti a pedagó­gusokra, a szülőkre és a diákokra nehezedő lelki ter­rort a következő idézet' egy egyházi vezető körleveléből: „Mindazok, akik a katolikus iskolák államosítása érdeké­ben ívet írtak alá, vagy azt bármi módon támogatják, minden külön intézkedés nélkül, magával az aláírás­sal stb. az egyházból való kiközösítésbe esnek.” Mindszenthy József érseki határozatában többek között ez állt: „Egyházmegyei pap, szerzetes és szerzetesnő az esetleg most államosításra kerülő iskolákban igazgatói, tanári, tanítói állást nem vállalhat.” Ugyanakkor széles nép­mozgalom bontakozott ki az államosítás mellett: gyárak, hivatalok dolgozói, pedagó­gusok és diákok követelték az egységes, demokratikus állami iskolarendszer meg­teremtését. Június 16-án az országgyűlésben ért véget az ütközet. A képviselők párt­állásuk szerint — történeti, filozófiai, pedagógiai, politi­kai érveket fölsorakoztatva — roppant szenvedélyesen foglaltak állást a kérdésben. A szavazáskor a döntő több­ség a magyar nép kulturális fölemelkedését szolgáló ál­lamosítás mellett döntött, így született meg a nevezetes XXXIII törvénycikk * * * Nagy utal tettünk meg azóta, oktatásügyünk törté­nelmi jelentőségű eredmé­nyeket ért el. „A kulturális forradalom szerves részeként — szögezi le az oktatási párthatározat — nagymér­tekben hozzájárult hazánk, szocialista társadalmunk fej­lődéséhez.” A megtett útra visszapillantva öröm látni a sikereket, ugyanakkor elége­detlenségünket sem hallgat­juk el a közoktatás mai fo­gyatékosságainak láttán. A felszabadulás után végrehaj­tott iskolareformok nyomán mindig előbbre jutott az oktatás ügye. Napjainkban a folyamatos, tartalmi korsze­rűsítés időszakánál tartunk. A mai iskola kötelességtudó, művelt, szocialista meggyő­ződést valló ifjakat akar ne­velni, akikben elevenen él az önálló gondolkodás, az önművelés és a továbbkép­zés igénye is. P. Kovács József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom