Békés Megyei Népújság, 1985. január (40. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-12 / 9. szám

o 1985. január 12,, szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Vasból fakarikát? A népi iparművészet, ma Valamikor az Alföldön hosszú szárú búza termett. Ennek szalmájából Hajdú­nánáson kalapot készítettek — elsősorban mezőségi ara­tók számára. E virágzó há­ziipari foglalatosságot idő­közben különféle veszedel­mek fenyegették. Ma más­fajta búzát termelnek, s azt géppel aratják a Hajdúság­ban is, meg alighanem a Mezőségben is; mindeneset­re az a vidék ma nem pia­ca a nánási kalapnak. Mit tesznek hát a nánási szal­mafonók? Vietnamból ho­zatnak rizsszalmát, abból készítenek strandkosarakat, melyek fránciaországi fürdő­helyeken hirdetik a magyar háziipar életrevalóságát. Ez a példa — mely egy népi iparművészetünk lehe­tőségeit kutató tanácskozá­son hangzott el, sokfelé in­díthatja el gondolatainkat, anélkül azonban, hogy álta­lánosan követendő és követ­hető mintát akarna kínálni. Csupán a népi iparművészet és háziipar társadalmi-törté­nelmi meghatározottságára hívja föl a figyelmet. Nem sokat érj volna azonban e tanácskozás, ha „a szekér halad, a kutya ugat” lapos bölcsességével bocsátja útra résztvevőit. A tavaly októ­ber végén Pécsett tanácsko­zó néprajzosok, iparművé­szek. szövetkezeti vezetők, közgazdák és közművelődési szakemberek minden oldal­ról körüljárták a témát, s ara a következtetésre jutot­tak. hogy a népi iparművé­szeti tevékenység nem kö­zönséges árutermelés, hanem napjainkban különösen fon­tos szellemi értékek hordo­zója és terjesztője is. Ugyan, miféle szellemi ér­téket jelent a matyóbaba vagy a szuszék?! — kérde­zi, akinek éppen az a gond­ja, hogy is rendezze be ép­pen megszerzett lakását vagy miképp férjen ej a ré­giben? Vannak persze, akik sem­mit nem kérdeznek. Vagy ismerik az eredeti mester­munkák mfltárgyértékét. vagy fenntartások nélkül vá­sárolják a szuvenírt. De há­nyán vannak vajon, akik gyönyörködni- tudnak a mestermunkában, ugyanak­kor anyagi helyzetük csak arra teszi képessé őket, hogy az olcsób termékek közül az ízlésesebbet válasszák? Nem tudjuk pontosan, de úgy lát­szik, nem elegen ahhoz, hogy a piac erejével irányítsák vagy legalább befolyásolják a népművészeti és háziipari szövetkezetek kínálatát. Ezek a szövetkezetek ép­pen a legnehezebb pillana­taikat élik napjainkban. A népművészet reneszánszát jelentő utóbbi másfél évti­zedben erőteljesen fejlődtek ezek: eszközöket, tapasztala­tot és piacot szereztek, be­dolgozók tízezreit hozták be a termelésbe. A gazdasági helyzet alakulásában azon­ban egyre inkább csökkenti a fizetőképes keresletet. Ez a tény már önmagában is gátolja a szövetkezetek fejlő­dését. A bérfejlesztési lehe­tőségek közismert módon be­folyásolják egy-egv iparág létét. A népművészeti és há­ziipart illetően ez különös­képpen érvényes, hisz mun­kaigényes jellege miatt az előállítási költségeknek je­lentős részét teszi n munka­bér. A népgazdaság irányí­tásának új szabályozói min­den ipari vállalkozást az élőmunka arányának csök­kentésére szorítanak a mun­kaerő jobb kihasználása ér­dekében. Ennek várható eredménye a technológiák fejlesztése, gépesítése. A fejlődésből azonban termé­szetüknél fogva maradnak ki a szóban forgó szövetke­zetek, hisz tevékenységük­nek sajátossága, lényege a kézi munka, mely annál ér­tékesebb, mennél fölismer- hetőbben viseli a mesterek keze vonását, egyéniségét. Hogy e szövetkezetek to­vábbra is megfeleljenek hi­vatásuknak, annak több el­engedhetetlen föltétele van — vált világossá a pécsi konferencián. Először is meg kell állítani a népművészeti és háziipari termékek hitel­romlását. Világos és min­denki által érthető jelzések­kel kell föltüntetni minden árun a szakmai minősítést. A kiemelkedő mesterek és műhelyek — de a derékhad — cégjeiét is márkának kell tekinteni, s a közvélemény- nyej.meg kell ismertetni az értékrendet. Erre természe­tesen elsősorban az e terü­leten dolgozó kereskedőket kell megtanítani. Másodszor el kell érni, hogy az adóha­tóságok vegyék figyelembe az efféle tevékenység sajá­tosságait, és a szabályzók al­kalmazásával ne kényszerít­sék a szövetkezeteket arra, hogy a kézi munkát gépivel cseréljék föl. A szövetkeze­teknek ugyanakkor meg kell találniuk annak a lehe­tőségét, hogy a termelé­kenység fokozása érdekében gépesítsék az olyan előkészí­tő munkafolyamatokat, melynek nyomai nem játsza­nak meg a végterméken. S nem szabad megfeledkez­nünk arról, hogy a terme­lést csak akkor érdemes nö­velni, ha közben a piac is bővül, nem pedig szűkül. Hangot kaptak a konferen­cián a nemzeti formakincs és a nemzeti azonosságtudat összefüggései. Meg kelj em­líteni az emberi alkotóképes­ség és az emberi azonosság- tudat összefüggéseit is. Köz- művelődésünknek fontos és megkerülhetetlen feladata, hogy az ilyen összefüggése­ket mind jobban föltárja és terjessze az oktatás és a sza­badidő-kultúra eszközeivel. S ugyancsak . továbbgondo­lásra érdemesek a népi ipar­művészet és háziipar, vala­mint a korunk által köve­telt munkakultúra össze­függései. Trencsényi Imre Fekete János: Hajók Simái Mihály: Készül a tél (Anyám emlékének) Készül a tél halotti ingnek Beletörődő fák között árnyékok foghatatlan csöndek Megbórzongok Beöltözök Emlékeim mögötted mennek Hófúvás karján fölkering s dermedten megveri a mennyet egy agyonmosott gyereking Anyácska változtat-e rajtad hogy már nem vagy s én még vagyok? Ki állíthat meg hogy ne varrjad a meggyvirág-patyolatot a váltás inget a tavaszt hadd higgyem VISSZAVÁLTOZHÁTOK Madár János: Csillag és remény Minden túlélő vers, minden föloldozásnyi csoda érted képzeli önmagát — arcodért, kezedért, fogadhoz villanó sebedért, ahogy megkegyelmezel a nevetésnek: fényt ígérsz fájdalmas éjszakámba. Varsa Zoltán: Magyarország Magyarország! legeltem sikátoraid csendjét magányom repedt dobját verve hívogatón és riogatva a sorsomba-szánt társakat; járkáltam talpig ragyogásban — kiléptem belőle; adtál rám súlyosabbat szavaidból — halálig hordom, s át- meg áthasítva az idő kigyulladt kárpitjait járkálok sikátoraidban életre-ítélt, örök szabálytalanul — a szeretet-nélküli fiúk látomásos szerelmével, kozmikus babonáival igézlek te Európa küszöbén kuporgó gyönyörűm — el ne hagyj! arcomon a méhedbe-dermedt katona-embriók, a tömegsírba-szántak jele világot — ismerj rám, hívj magadhoz, mert fillérhitű szeretők után, a vér labirintusában célhoz érve, sikátoraid csendjébe fogódzva emelem hozzád szívemet véremmel verdeső gyönyörűm —• Magyarország! Tóth Bálint: Öreg utca Téli képek Tél van, mikor hazafelé igyekszem nem térek le a jól sózott főútvonalról, nehogy a csúszós út túlságosan pró­bára tegye közlekedési tudományomat. Az út és a jár­da közti részen néhány gömbölyűre öltöztetett lurkó holdjáró csizmákban átszellemült arccal tapossa a ha­vat. Nem figyelnek rám, ismerkednék a tél örömeivel. Gondolataim egyszerre átalakulnak, számomra téli tapasztalásokról beszélni annyit jelent, mint újra elkép­zelni magamat egy hófúvás tetején — a beszakadás előt­ti pillanatban. A két-három centiméteres hónak is na­gyon örültünk, mert meglátszottak benne a lábnyoma­ink. Legjobban mégis akkor örültem, ha készületlenül ért bennünket a tél, mikor reggelre ott üvöltött a szél rozoga kéményünkben, s az ablakokat meg az ajtót te­lehordta finom vattaszerű hópamacsokkal. A télnek volt rossz oldala is, sapkát kívánt a fejre, kesztyűt a kézre. Nekem csak kötött kesztyűm volt, és ez igen hamar, már néhány hógolyó összeállítása után, hajlamos volt az átnedvesedésre. Ez derűs kétségbeesés­re adott okot, a cipő átázása már kevésbé. Pedig egy délutánt betöltő szánkózás, hógolyózás vagy hóember­építés után ez rendszerint mégis bekövetkezett. A láb­beli rongálásáért kijáró pirongatás közben, míg nedves harisnyáimat húzogattam, többször is eszembe jutott egy a Tolna Világlapjában olvasott hirdetés, mely: „Fegy- házban kötött elsőrendű harisnyákat” kínált eladásra. Titokban reméltem, hogy ezek a harisnyakészítők nem hógolyózásért kerültek rács mögé. Mivel kérdezősködni nem akartam, maradt a bizonytalanság. Különben is, tél idejére utcabeli társaimmal együtt a „visszaeső bű­nösök” közt voltunk számon tartva. Téli iskolaszünetben mindennap, .de rendes tanítási napokon is megesett, hogy délután csak úgy jött a fe­jünkbe a gondolat, menjünk szánkózrri! Az én szánkó­mat nem boltban vették, arra alkalmas alakú fából Nagyapám készítette. Erősebb, nagyobb is volt valami­vel, mint a készen kapható. Ennek is hétköznapi oka volt, a tél beállta után ezen a kis szánkón húztuk a ma­lomba az egy zsák őrletni valót. Ez is olyan öröm volt, amit nehéz lenne megmagyarázni. Téli játékainkhoz nem mindig sikerült szülői bele­egyezést szerezni. Ezért — bár ritkán — velem is elő­fordult, hogy fogtam a szánkót, és addig-addig húzo­gattam az udvaron, míg egy óvatlan pillanatban ki­osontam vele az utcára. Mivel szülőfalumban nem sok púpja nőtt a földnek, így nemigen akadt hely, ahonnan lefelé lehetett volna szánkázni. Jobb híján a mélyebb árkok partjával, gödrök környékével kellett beérnünk. Orosháza kevés számú gödrei közül mi a „Kiss István”- gödörhöz laktunk legközelebb. Így ha beállt a jég, én a korcsolyázásnak, a csúszkálásnak erre a színterére jártam. Sokunk „korcsolyázása” a házilag eszkábált, ve­zérdróttal megvasalt, fa alkalmatossággal kezdődött, és általában hanyatteséssel fejeződött be. Az igazi vesze­delmet mégsem ez jelentette számunkra, hanem a jég­vágások helyén keletkezett hártyavékony jég, ami a legkisebb vigyázatlanságra megmutatta maga alatt a vizet. Volt még egy kínálkozó alkalom, amit — ha jól em­lékszem — csak szüléink tartottak veszedelmes játék­nak, amikor a valóságos lovak húzta szánkók után eredtünk és hozzáakasztottuk a sajátunkat, néha ket­ten, hárman is. A szánkósgazdák közt volt, aki jó szív­vel nézte ezt a kullancskodó játékot és azzal segített játszani, hogy óvatosan hajtott, vigyázott ránk. Volt olyan is, aki nem szívesen vette, ez jobb esetben a lo­vak közé vágott az ostorral, rosszabb esetben közénk, ilyenkor torkunkon akadt a vidámság. Az is előfordult, hogy felborultunk, akkor bizony rohanni kellett menteni a szánkót, nehogy odavesszen. Ráadásul ilyenkor otthon se dicséret várt bennünket. A zúzmarás fák gyönyörűséges látványa olyan csábító volt, hogy másnapra mindent feledve, újrakezdtük az egészet. Miért írom le mindezeket? Nehéz a válasz, ta­lán mert ezekkel a régi telekkel együtt egy nemzedék lelkében más dolgok is mély otthonra találtak. Lehet, hogy eljövendő sorsunkban a hajdan kezünkbe aludt hideg görcsös fájdalmának, a zsebet melengető görhe illatának, a köhögés ellen rágott édesgyökér ízének | megőrzésével minket bíztak meg?! Verasztó Antal

Next

/
Oldalképek
Tartalom