Békés Megyei Népújság, 1985. január (40. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-12 / 9. szám

1985. január 12., szombat NÉPÚJSÁG Benczéné dr. Mező Judit­tal évekkel ezelőtt találkoz­tam először. Békésen, az öregek napközi otthonában fakasztotta dalra az idős em­bereket. Szándékosan nem énekeltetésről írok, hiszen korántsem erről volt szó. A nótás kedvű öregek emléke­zetük legrejtettebb zugaiból idézték fel a hajdan énekelt, s még régebben, tanult nép­dalokat. Tették ezt, mert Benczéné szavaiból, egész egyéniségéből sugárzott a biztatás, s mert érezték, mással nem is tudnának örömet szerezni számára a kellemes délután viszonzá­saként, mint egy-egy, csak­nem feledésbe merült népdal magnóra éneklésével. Találkozások Gyerekkoromban kavicso­kat gyűjtöttem. Órákig ku­tattam, kerestem a legszeb­beket, a legformásabbakat. S aztán sokszor elővettem, hogy megcsodáljam „gyé­mántjaimat”: fényüket, for­májukat. Volt aztán, amit eldobtam, mert lett szebb, nagyobb, fényesebb, de az igaziakat, a legtökéleteseb­beket máig is őrzöm. Már szinte meg is feledkeztem róluk, ám amikor másodszor találkoztam Benczénével — akkor épp az öreg, füzes- gyarmati juhászembernél gyűjtött —, ismét eszembe jutott . gyerekszenvedélyem. Valami ilyenféle kényszer hajthatja őt is — gondol­tam —, ám az én értéktelen kövecskéim helyett, melyek csak számomra voltak oly kedvesek, ő igazi gyémánto­kat gyűjt, melyek elgyö­nyörködtetnek mindenkit, aki csak a közelükbe kerül. S milyen hallatlan érzékkel felismeri a csillogó-villogó üvegdarabok (nóták) között az igazi drágakövet (a nép­dalt) — ámultam ... Aztán Kondoroson, a nép­dalkörök megyei találkozó­ján láttam viszont ismét. Amint a produkciókat kö­vetően értékelt, tanácsokat adott, bátorított. Felmerült bennem a kérdés: miért ép­pen itt, a mi megyénkben gyűjt? S miért épp itt, Bé­késben segíti a pávaköri mozgalmat, hiszen Debre­cenben, a tanítóképzőben dolgozik. Aztán az elmúlt év végén hallottam, hogy a kondorosi pávakor nem akármilyen próbára készül: az új nép­dalcsokrot mutatják be segí­tőjüknek, a helyi dalok, kö­szöntők gyűjtőjének, Benczé­né dr. Mező Juditnak. Elé mentem hát a negyedik ta­lálkozásnak is . . . Próbálnak a kondorosiak A tsz központjában jöt­tünk össze, vagyunk szép számmal, hiszen Kondoro­son kedvet kaptak sokan a közös énekléshez. Előbb ele­jétől végig bemutatják a műsort, aztán izgatottan várják a vendég észrevétele­it. Kezdik újra, csak néha állnak meg egy-egy jó taná­csot meghallgatni —, hogy itt picit hajszolt, hogy ezt csak az asszonyok énekeljék, hogy most tartsanak egy ke­vés szünetet, és így tovább —, s aztán annak megfele­lően folytatják, ahol félbe­hagyták, már szebben, job­ban, ahogyan kell. Vészesen közeledik január 12. Akkor utaznak Nádud­varra, a területi minősítőre. Szeretnék, ha az ország leg­jobb dalosai között ők is ott lehetnének az országos be­mutatón, Egerben. Az eddig elért cím is kötelez, hiszen legutóbb országosan kiváló­ak lettek, és elnyerték a zsű­ri külön dicséretét is. Nos, e lelkes, izgalommal teli ké­szülődésben bizony elkel a bátorítás, a segítség. Az idő gyorsSn telik, a terem leve­gője felforrósodott, de ezzel mit sem törődve, még a ci- terások is bemutatják, mit tanultak. II zene népművelője Aztán, mikor a munkának vége, jut idő a beszélgetésre is. Arra, hogy hogyan ke­rült kapcsolatba a zenével, kérdés nélkül is hamar vá­laszt ad, mikor a megyéhez fűződő kapcsolatokról be­szél. — Szeghalmon születtem, s ott éltem 14 éves koromig. Emlékszem, mikor az And­rás napi bál közeledett, cim­balmot hoztak hozzánk, me­lyen Nagy József, a gimná­zium akkori magyar-latin szakos tanára játszott. Anyám zongerázott. Készül­tek a bálra. Nagy József ta­nár úr később elkerült Deb­recenbe, s abban a zenedé­ben tanított, mely most az én munkahelyem is. Később Békés-Tarhosra került. Az itt töltött évek kétszeresen meghatározóak voltak számára. Részben, mert itt ismerkedett meg férjével — ő is sárréti —, részben pedig, mert -itt kezd­te rendszerbe foglalni az ál­tala ismert népdalokat. „Előbb az apám és a nagy­apám vallatgattam ...” — A tarhosi, zenei líceum­ban töltött évek után, 1951- ben kerültem a Zeneakadé­miára, karvezető szakra. Ak­koriban hívta össze Lajtha László (zeneszerző és népze­nekutató)* mindazokat, akik népdalgyűjtéssel akartak foglalkozni. így jött létre a Decsi brigád. Járdányi Pál­nak (zeneszerző és népzene- kutató) számoltunk be arról, hogy miket találtunk. Köz­ben Kodály — aki fölöttünk tanított — előadásait és Laj­tha László lejegyezési tanfo­lyamát is látogattam, mint vendéghallgató... Vége nincs az emlékezés­nek. A „mázsás” magnókról, melyekkel órákig gyalogol­tak. A néptánc- és népzene- kutatók derékhadáról, akik ebbő] a hallgatógárdából ke­rültek ki. — Az akkori Népművelé­si Intézet néprajzi osztálya mint, állandó külsőst foglal­koztatott 1951 és 1956 között. Mikor az osztály megszűnt, lekerültem Debrecenbe. Ek­koriban került a kezembe a Szabad Föld egyik száma, melyben megláttam' a 101 éves, szeghalmi B Nagy La­jos bácsi képét, melyen mint egy makk ász, gulyást fő­zött ebédre. Ide lemegyek, felgyűjtöm, amit tud, gon­doltam. Villanya nem volt, így a községi hintóval vit­tem fej nagyapám házába. Emlékszem, a magnó mikro­fonjára azt mondta: „ejnye jányom, mindig azt hiszem, hogy a borospoharat nyújto­gatod felém.” Később a megye egyre több településén gyűjtött. Egy keveset Békéscsabán és Gyulán, majd Békésen, Fü­zesgyarmaton, Szeghalmon, a cigánytelepen és persze "Kondoroson. — Lassan arra is rá kel­lett ébrednem, milyen fon­tos, hogy tovább éltessük ezt az értékes dalgyűjteményt. 1963—1970 körül indult a népdalköri mozgalom, mely­nek máig is lelkes híve va­gyok. Rendszeresen segítem a szeghalmi, s persze a kon­dorosi pávakört. Ahova el­hívnak zsűrizni, tanácsot ad­ni, elmegyek. Részt veszek a nagyobb népzenei találkozó­kon és-a KÓTA népzenei bi­zottságának ülésein is. Mindezek mellett 1956-tól 1982-ig a Zeneművészeti Fő­iskola debreceni tagozatán — végül már docensként — tanított. — Akkor rádöbbentem, ha a leendő falusi tanítókkal foglalkozok intenzívebben, jobban szolgálom a zenei népművelést. így kerültem a tanítóképzőbe... „Ennyi tennivaló, elfog­laltság mellett jutott idő -a családra is?” — kérdezem, hiszen arról már hallottam, hogy lánya jelenleg Japán­ban él, gyakran meglátogat­ják ... — Igen, egy magániskolát tartanak fenn, s nekik csak ritkán van idejük hazautaz­ni. De van még két fiam is, az egyik a Fesztivál zene­karban nagybőgős, a másik kereskedelmi főiskolára jár. Örülök, hogy felvetődött • ez a kérdés, hiszen az egész ze­nei népművelést elsősorban a férjemnek köszönhetem. Ö az, aki elhoz útjaimra, vicce­sen többször mondta, nesze­rezzem meg a jogosítványt, mert azt szeretné, ha nélkü­lözhetetlen lenne. Ha kész egy műsor, ő az első közön­ség és szakember, ak; meg­hallgatja. Rengeteget fényké­pez, parasztemberekről, vi- seletekről, és otthon is, ha kellett, főzött, csak hogy én elláthassam a munkámat... Kifogyhatatlan a dicséret­ből, ám be kell fejeznünk a beszélgetést. A pávakor kö­zös vacsorára készül, s nél­küle nem szívesen kezdik az evést. Vacsora után biztos éne­kelgetnek is — gondolom hazafelé —, s nem akármit! Népdalokat, melyeket nagy­apáink, dédapáink énekel­gettek valamikor, s melyek rég feledésbe merültek vol­na Benczéné, s a hozzá ha­sonló elszánt kutatók, s még elszántabb zenei népművelők nélkül. Nagy Ágnes Bemutatóterem a jövőből Ha a békéscsabai Munká­csy Mihály bemutatóterem felé visz az utam, mindig szakítok időt a nézelődésre. Mert remek időtöltés kör­benézni itt, akár a vásárlás legminimálisabb szándéka nélkül. Asztalok, elegáns füst­üveglappal és finom ívű, krómozott fémvázzal, köny- nyedséget, s erőt sugárzó fonott bútorok és hintaszék. Meglepően kényelmes, mély­barna borszékek, extrém öl­tözködőparaván, már csak emlékeinkben élő rézágy. ízig-vérig mai formájú, ám hagyományos tárgyak. Kel­lemes tapintású, természetes anyagok. Együtt van itt a fémszob­rok, érmek fajsúlyosabb és a kerámia figurák törékenyebb világa. Különleges tükrök, szokatlan formájú, színű és mintájú vázák. Egyszerűsé­gükkel ható lámpák és fa­eszközök. Lassan két évtizednyi múltjuk van a Képcsarnok Vállalat bemutatótermeinek. Amikor a ’60-as évek máso­dik felében megjelentek az országban, a cél az volt, hogy a képzőművészek alko­tásaival mindenki találkoz­hasson, lehetőleg még olya­nok is, akik nagy ívben el­kerülik a kiállításokat. Sze­rették volna elérni, hogy ott­honunkban esztétikus tár­gyak vegyenek körül minket. A pillanatig sem titkolt üz­leti szándék ritkán találko­zik olyan igényességgel, mint ezekben a bemutató- termekben. Ezek a boltok nemcsak a vásárlóhoz szól­nak, minden városban fontos ízlésformáló szerepük van. Hogy a képzőművészeti és az iparművészeti lektorátus által zsűrizett darabok mi­képp kerülnek egy-egy be­mutatóterembe, arról a bé­késcsabai fiók vezetőjét, Odor Bélánét" kérdezem. — Félévenként Budapes­ten, a Hajós utcai teremben tart a Képcsarnok Vállalat bemutatót. A vásárlási kere­tet és a helyi igényeket fi­gyelembe véve rendelünk. Izgalmas pillanatok ezek. Rengeteg széppel és újjal találkozunk. Bár mindannyi­an ugyanabból a kínálatból választunk, ha valakinek van türelme végignézni az ország bemutatótermeit, egészen mást láthat mindenütt. Min­den ilyen fióknak sajátos ar­ca van. — A képzőművészeti alko­tások is választhatók? — Nem. Azok központi el­osztással kerülnek hozzánk, igaz, igényeinkről előzőleg tájékozódnak. — Miért tesznek különbsé­get a képzőművészeti és az iparművészeti tárgyak kivá­lasztása között? — Egy iparművészt lehet ösztönözni arra, hogy egy sikeres darabot megismétel­jen. A képzőművészeti alko­tásoknál az utánrend^lés aligha- elképzelhető. így a felkapott, divatos művészek egyazon képén többen is ösz- szeveszhetnénk. Ezt a köz­ponti elosztás meggátolja, és igyekszik a még kevésbé is­mert művészek színvonalas alkotásainak is lehetőséget teremteni. — Sokan úgy érzik, hogy a képcsarnok árai maga­sak .,. — Ezzel a véleménnyel nem értek egyet. Különleges minőséget jelentenek a ná­lunk látható tárgyak. Mű­vészek tervezik őket, kézi­munkával készülnek; nem szériatermékekről van szó. Ugyanabból a darabból né­ha csak7 egyetlenegy jut Békéscsabának, még hajóval többre is volna igény. Ezek­hez a ritka tárgyakhoz egé­szen más a tulajdonosok kö­tődése. Emellett rendelésün­ket mindig úgy állítjuk ösz- sze, hogy mindenki megta­lálhassa azt, amit még baj nélkül elvisel a pénztárcája. Űjra körbe járjuk a be­mutatótermet. Nehéz úgy beszélni a látottakról, hogy annak ne legyen reklámíze. S talán ez utóbb leírt mon­dat a legnagyobb reklám. Mégis örömmel vállalom. Mert jó látni az amúgy is nívós grafikák közt Szalay, Barcsay, Reich, Borsos és Szász Endre munkáit. Per­sze a képcsarnok sosem kí­ván otthont adni a képzőmű­vészet legforradalmibb, leg­végletesebb kísérleteinek. A közönségigény mindig ko­moly szerepet játszott, s így a letisztultabb, közérthetőbb alkotások mutatkoztak meg itt. Ez azonban (általában) nem jelent megalkuvást. Sokkal inkább jelenti a kö­zönség igényének formálását, nyitottságának növelését. — Nem könnyű eleget tenni ízlésformáló felada­tainknak — ,mondja Odor Béláné —, hiszen nekünk nem elég szépnek lenni, de jól kell forgalmaznunk. Az­tán hiba volna az is, ha csak azért nem rendelnénk meg valamit rendszeresen, mert túl drága, vagy mert arra még nem jelentkezett igény. Ha így cselekednénk, sosem ismernénk meg, mi kell a közönségnek. Ezért gyakran kockáztatunk. Mi sem könnyebb, mint azt mondani, hogy igazuk van. Ám mindannyian tud­juk, hogy nagyon meg kell nézzük mire adjuk ki a pénzt. Legtöbbször meg­elégszünk, kiegyezünk az olcsóbbal, és kevésbé eszté­tikussal. Nem tudom, hogy a Kép­csarnok Vállalat bemutató- termei mennyire nyeresége­sek egy bútorbolttal, vagy egy ékszerbolttal összehason­lítva. Nem hiszem, hogy be­szélhetnénk konkurenciáról. Arról .viszont igen, hogy ők egy afféle idecseppent üzlet. Idecseppentek a következő évezredből. Legalábbis na­gyon remélem. Ungár Tamás Terrakotta kisplasztikák és bőrdoboz Szász Endre hollóházi porcelán betétjével MOZI Barbara királyné sírfelirata Ülünk a vetítőteremben, szemünk látványba merül, minden idegszálunkat meg­feszítve figyelünk, várunk és várunk — valami nagyon hiányzik. A másfél órás film után értetlen arccal botorkálnak ki a moziból. Gyönyörű volt, de mégis: mi volt ez? Az utóbbi évek legszebb filmjét láttam, és mégsem tudom, miről is szólt... A Barbara királyné sírfel­irata című színes, keskeny vásznú és feliratos lengyel filmről van szó, amelyet egy alkotóközösség készített Ja- nusz Majewski rendezésé­ben. S valóban: a XVI. század derekán, a lengyel középkor virágkorában ját­szódó történet önmagában is, gyökerében és következmé­nyeiben is szinte teljesen is­meretlen a magyar közön­ség előtt. A lengyeleknek Barbara királyné története olyan, mint például nekünk Beatrice királynéé, Mátyás király feleségéé. Ami Má­tyás nekünk, az volt valahol a lengyeleknek Barbara fér­je, II. Zsigmond Ágost, a Jagelló-ház utolsó királya (uraik.: 1548—1572). Ugye, most már ismerősebb a len­gyel történelem eme darab­ja? Hiszen nekünk is volt Jagelló királyunk, közösen is. Apja, I. vagy „az öreg” Zsigmond legidősebb bátyja, II. Ulászló magyár király udvarában nevelkedett. Első felesége, Szapolyai Borbála révén a magyar nemzeti párttal állt összeköttetésben. Az „öreg” volt a gyámja II. Lajos magyar királynak, két lánya pedig magyar király­né lett (Izabella Szapolyai Jánosné, Anna pedig Bátho­ry Istváné). így tehát sógor- ságban volt a jelen film tör­ténetének főszereplője, II. Zsigmond Ágost a magyar uralkodókkal. Mindezt persze nem tanít­ják az iskolák történelem- óráin. Azt sem, hogy ekkor érte el legnagyobb hatalmát Lengyelország, s Zsigmond Ágost halála után kezdődött meg szétforgácsolódása, sok évszázados elnyomatása, megszállottsága. Ezért néz­zük értetlenül a történetet. Azt sem értjük, hogy a sze­nátorok és a vajdák miért emlegetnek köztársaságot. Nemesi köztársaságról van szó, vagyis egy olyan ural­kodói jogkörcsökkentésről, amely előfutára is lehetne a száz év múltán Angliában létrejöttnek. A történelmi keretről, a korról még sokat lehetne (s a fentiek miatt talán kelle­ne is?) beszélni. Miről is szól hát a történelmi film története? A címszereplő „törvénytelen” királyné éle­téről és haláláról, a litván származású Barbara Rad- ziwillownáról. fíeretes a történet: a temetési menet viszi a királyné holttestét Krakkóból (akkor lett kész a csodás-híres Wawel!) szü­lőföldjére, Litvániába, te­metni. A király a hosszú úton felidézi rövid és bol­dog házas-(?)-életük törté­néseit. Gyönyörű a film. Minden képe egy-egy korabeli tör­ténelmi festményt idéz. Kor­hűen, nagyon-nagyon ritkán látható alapossággal és szak­értelemmel készítették el. S arra sem érdemtelen figyel­ni, hogy ezen alkotást 1982- ben forgatták! Nehezen be­fogadható, de szép élmény ez a film: (nemesi)

Next

/
Oldalképek
Tartalom