Békés Megyei Népújság, 1985. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-26 / 21. szám
NÉPÚJSÁG o Bába Mihály: A diófa Festő barátommal baktattunk a tanyanézőből a kis állomás felé. Át az ébredező határon. A fák még szunnyadóinak, de a bokrok ágain már zöld szeplők voltak a rügyek. — Szóvá] megveszed a tanyát? — kérdeztem Gézát. — Meg. Négy, öt hónapot kint lakhatom minden évben. Nézd ezt a csodálatosan szép tájat. Az ecseteim itt nem fognak pihenni. Bólogattam. — A dombtetőről egy kis települést pillantottunk meg. Két sor ház nyúlt el az erdőbe vezető út mellett. —■ Még négy óránk van a vonatindulásig, nézzük meg. Talán nyitva a kocsma is, harapunk és iszunk valamit — mondtam. Leereszkedtünk a szelíd dombról a faluba. Az utolsó ház udvara szinte beleékelődött az erdőbe. A kertben gyümölcsfák sorakoztak, a kaputól a tornáci g lugas vezetett. A gazda éppen met- szegette, kötözgette a vesz- szőket. Lassan, sétálva, bámészkodva mentünk. A házaknak melegséget árasztó külsejük volt. Sehol egy vad szín, sehol egy páváskodó frontfal. de mindegyiknek más, más arca volt, mint az embereknek. Szekér közeledett a poros úton, a lovak trappoltak, de mellettünk már poroszkálva mentek el. A szekéren szürkévé fakult fekete kendős asszony ült. Lazán tartotta a gyeplőt, ostor helyett venyige volt a kezében. Felénk fordította arcát, biccentett. Köszöntünk. Mustrált bennünket, idegeneket. Arca ráncos volt. háta görnyedt. Talán hetven éves is elmúlhatott. A bámészkodásból fejszecsattogás riasztott. — Odanézz! — kiáltottam Gézának. — Azt a gyönyörű diófát kivágják. Az udvaron egy tagbaszakadt ember lékelte a fát úgy két arasznyira a földtől.. Az egyik vastag ágról hosszú kötél lógott le. Ha jól átvágta a fát, azzal húzza majd le a földre. — Jó pénzt adnának érte a szobrászok — jegyezte meg. Géza. — Gyere, kérdezzük meg a hóhért, hogy miért nem kegyelmez ennek a gyönyörű' fának. Megálltunk mellette. Még csapott néhányszor a fejszével a férfi, aztán abbahagyta a munkát. — Jó napot — bökte meg kalapját. — Jó napot — mondtuk rá Gézával szinte egyszerre. — De szép fa — toldotta meg Géza. — Az vót — szedte el cigarettáját az ember. — Rágyújtanak? • Mi js előkotorásztuk cigarettánkat. A füstgomolyogokat nem kapta el a szellő, ott kerengtek köröttünk. — Miért vágja ki? — Mert kiszáradt. Ügy tizenöt évvel ezelőtt. — Azóta itt, lábon szárad? — Ügy. Mert az anyám nem engedte kivágni, de két hónapja meghalt szegény. Eltemettük. .. Hát maguk mi járatban? — Tanyanézőben voltunk. — Maguk akarják megvenni a Horváth-tanyát? — Én — mosolygott Géza. — Vagy nem javasolná? — Dehogynem. A fal még kibír száz esztendőt, de a tetőt meg kell reperálni. Persze az istálló, meg az ól rozoga. Dehát, ahogy elnézem magát, nemigen fog ott gazdálkodni. — Nem, de mondja már, miért nem engedte kivágni ezt a száraz fát az édesanyja? Az ember leszegte a fejét, eldobta a félig égett cigarettát és eltaposta. —• Mert erre akasztották fel az apámat. A cigaretta megremegett a kezemben. — Mit csináltak? — Arra az ágra akasztották fel, ni —■ mutatott a vastag ágra —. a saját kötelével. Döbbenten néztünk egymásra Gézával. Iszonyatos lehetett. Álltunk, mint kikel fejbekólintottak. — Gyöjjenek be a tornácba, s ha meg nem vetik, egy pohár pálinkával megkínálom magukat. Szótlanul mentünk utána. Leültünk a lócára. Féldecis poharakat adott a kezünkbe és teletöltötte. A magáét is. Koccintotunk, ittunk. — Mi történt? ■— kérdeztem a krákogás után. Az ember rágyújtott, kinézett a fára. Pásztázta lombtalan ágait. — A front itt előreszaladt. A németek menekültek, utánuk a magyar katonák, mint hátvédek. Estende beállított az apám. Megjöttem, mondta, a ruszkik a sarkunkban vannak, én már innen egy tapodtat se megyek. Anyám boldog volt. Úgyse engednélek, még ha menni is akarnál, sírta. Rögtön sütött, főzött, apámat meg küldte tisztálkodni. Mi gyerekek is boldogok voltunk, hiszen mán két éve nem láttuk. Kérdeztük, hogy hol a puskája. Vót, nincs, mondta. Nem mentünk le a kertben ásott óvóhelyre, hiába .ágyúztak. Hajnalfelé lármára, kiabálásra ébredtünk. Apám kiugrott az ágyból, kiszaladt az udvarra. Aztán. mint a villám be, és kapkodta magára a gúnyát. Csak annyit mondott: csendőrök! Nem láttatok, nem is hallottatok rólam. És eltűnt az udvaron. Anyám jajveszékelt, nyüszített. Mire megnyugodott volna, kivágódott az ajtó. Kakastollas csendőr állt az ajtóban. Van itt katona- szökevény? Nincs. Nem láttunk egyet sem. A csendőr körbepislogott a félhomályban, aztán belépett, és egy pillanat múlva szuronya hegyére tűzte apám bakancsát. Hát1 ez mi? — üvöltötte. Bejött egy másik csendőr is. Szétdúlták a szobát. Hol van? Hol van? Mondjátok meg, mert úgyis • megtaláljuk. Nem tudjuk, nem tudjuk, vinnyogtuk, jajgattunk anyánkhoz bújva, mintha nyúznának bennünket. Átkutatták az istállót, a padlást, benéztek a tyúkólba, a disznóólba is. A csutkakukkot szétdobták, a szalmakazlat szuronyokkal szur- kálták. És megtalálták. Az egyik csendőr a diófához kísérte, puskáját mellének szegezte, a másik meg zsineggel összekötötte hátul a kezét. Aztán kötelet kerestek, két istrángot összekötöttek, átdobták azon az ágon. Apámat odarángatták, nyakába tették a hurkot, felhúzták, s hogy le ne essék, a kötél végét a nyakhurok görcséhez kötötték. Iszonyatos volt. Hogy rángatózott néhány pillanatig. Bőgtünk, ordítottunk. Anyánk elájult ... így történt. Szóval, anyánk nem engedte kivágni. Egyedül élt itt, a gyerekek s'zétszóródtak. Nekem az utolsó soron van a házam. Ezt eladjuk. Ide egyik testvér sem akar jönni. Elhallgatott. A csikket eldobta, teletöltötte újra a poharakat. — És most mi lesz a fá sorsa? — kérdeztem, hogy megtörjem a hirtelen ránkszakadt nyomasztó csendet. — Csináltatok belőle kél keresztfát, az egyiket az anyám, ä másikat az apám sírjára . . . A ványai temető tanulságai Abban az időben, amikor a mai dévaványai református templom körüli temetőt lezárták, csak Ványának írták a hivatalos szervek ezt a helységet. A templom 1887-ben megkezdett építése alkalmával kiderült, hogy a templom alatti dombot többször használták temetkezésre. Ezt a tényt a régészettel is foglalkozó helyi orvos, dr. Frenyó Pál, meg a paróchus lelkész, Szügyi Dániel részletesen ismertette. Sőt: Frenyó az Archeológiái Értesítő szerkesztőjéhez írt levelében így érvelt: „A római kincseket a fél világ gyűjti és ismeri, de ki ismeri a magyar polgári osztály viseletét a XV. századból? Ily szempontból tekintve, a 400 éves ruhafoszlányokat, becsesebbek azok minden római kincsnél.” Az amatőr régész orvos száz év előtti megállapításaival messze megelőzte korát. Szügyi Dániel azt írja, hogy kezdetben a templomtól északra és nyugatra temetkeztek. Mai tudásunk szerint a nyugati irányt azzal bizonyíthatjuk, hogy 1982-ben a templom vakolásához használt mész oltógödréből a templom nyugati oldalán emberi csontváz került ki. A templomtól északnyugatra eső portákon a templom építése óta több alkalommal találtak koporsós temetkezést. De olyan nagy tömegű földmozgatásra, amilyen a templomépítés alkalmával történt, csak a mostani iskolaépítéssel került sor. Már az épület helyének kijelölésekor meglepetést keltett a régészettel foglalkozó helytörténészben, hogy az iskola céljára kijelölt porták belsejében egy — az utcáról addig észre nem vehető — mélyedés vált láthatóvá. Átmérője lehetett 50 méter, mélysége a templom küszöbéhez viszonyítva a 2 métert is elérte. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a templomépítés régészeti-helytör- téneti tanulságait nem lehet elkülöníteni az iskola építésétől és viszont. Sajnos, ez utóbbi helyen a gépesített földkitermelés és a felfakadó talajvíz miatt csak nagy vonalakban lehetett megfigyeléseket eszközölni. A vízvezeték árkának az itteni Vörösmarty utcában történt ásásakor ott nem mutatkozott sír. Ez világossá tette, hogy eddig nem terjedt a temető. Viszont ösz- szehasonlítva a templom és az iskola sírjait, különbséget kell tennünk annyiban, hogy míg a templomdombon a koporsós sírok metszették a koporsó nélkülieket, addig ilyent nem lehetett észlelni az iskola portáján. S ez utóbbi helyen alig került elő valami a csontvázon és 'koporsórészeken kívül. A mellékletek hiányát a gépesített földkitermelésben kell látnunk. A csontokat gyak- / ran a kitermelt földből kellett kiszedni. In situ (eredeti helyen) való teljes feltárás szinte nem is volt. Az azonban világossá vált, hogy a temetkezés nem volt folytatólagos, hanem nagy térközöket hagytak üresen. A koporsókat olykor padmaly- ba helyezték. A Vörösmarty utcához közeli sírokban fejjef nyugatnak feküdtek a halottak, a porta belsejében keletnek. Gyermekcsontváz alig akadt. Ez feltűnő, tudva azt, hogy még e század elején is a halottaknak több mint a felét az egy éven aluli gyermekek tették ki. Hogy itt is volt melléklet a halottak mellett, tarra utaltak a medencén meg a karon észlelt zöld patinák. A koporsók igen nagyméretű és erős testalkatú emberek maradványát rejtették. Az egyik sírból kikerült férfi comb- csontja semmivel sem ma^ radt el fejlettség szempontjából az ugyanazon földtömegből kiszedett ' szarvas- marha metacarpusától. (Lábszárcsontjától.) Lyukas fogat nem észleltek sehol. Ami hiányzott a fogból, csak kopásból következett be. S míg a halárban előkerült avar és magyar középkori sírok kistermetű, vékony csontú egyéneket eredményeztek (köleshalmi mérnök tanya, katalszegi halom, Simasziget), itt vékony csontú egyén nem is akadt. A munkások gyakran ösz- szemérték a kikerült csontokat a saját méretükkel, s megállapították az előbbiek rendkívüli fejlettségét. Ezek igazolni látszanak a múlt század közepén élt bizonyos ványai emberek rendkívüli erejét és edzettségét. (Dé- kány Benedekről, Dékány Imréről, Kádár Ferencről szóló históriák.) Az eddigi eredmény új problémákat vet fel. Temetkeztek-e a templomtól nyugatra az iskola portáján? Mennyi volt a temető halottainak élettartama? Milyen betegségben haltak el? Hova temették a gyermekeket? Temetkeztek-e a templomtól északra eső mélyedésbe, és mikor? Hagyott-e emléket a temetkezésben a mohamedán világ? összevetni a temető területéről kikerült szerény kerámiát a szomszéd Vadkacsa portáján előjött kerámiával. Van-e valami dokumentuma a tájnak és zoológiának az illető korból? Domesztikált állatok? Miért volt itt oly sűrű a település, mint Ványa, a Bánomkertben levő ismeretlen nevű falu és Simasziget közelsége mutatja? Holott tőle északra igen ritkán feküdtek. Ezekre csak a szakszerű ásatás(ok) adhat(nak) feleletet. Bereczki Imre Tóth Endre: Pereg a zúzmara Pereg a zúzmara, szinte roskad a fa. Befagyott a Balaton, lomha köd ül a tavon, partján lélek se jár. Bezárt a giccsbazár s a többi kóceráj. Alig dereng a hold, a sirály se sikolt. Rideg a táj és kihalt. Óh, hol a víg, nyári part? Megyek a parkon jit, vár a kórházi ágy. Hej, hány hét a világ? \ 1985, január 26,, szombat Zsadónyi Lajos: Szülőföldem Szülőföldem haza-megyek Sírjára koszorút teszek az apámnak. Haza várnak? Nekem ott már senki sincsen, Hogy köszönjön, hogy még intsen. / Vagy talán még? Lesz ajándék? Akit sodor, visz a múltja, A leckéjét megtanulja. Elfeledve ... Lassan jön a naplemente. De én szívemet kitárom, Nem feledlek ifjúságom! öreg borom savanyodik, Az életem vidámodik, Vagy talán már-szomorodik? Zsáky István: Fák, ellenfényben Szergej Jeszenyin: A róka Sántikál, biceg, odú elé dől, összement, akár a gombolyag, íme vére szunnyadó fejéről Hóba rajzol csipkefoltokat. Puska dördült, neki úgy derengett, Még az ingovány szemében ott lebeg. Borzas szőrű szél hasítva csendet Zúgva szórja a sőréteket. . Mint a harkály, hánykódott az este, Vérvörös a táj, nyirok tapad, Rőt fejét riadva égre szegte, Vérző nyelve sebre leragad. Sárga farka hóba hull parázslón, Ajkán rothadt répa lángja ég... A dér s az égés szaga száll a lápon, S csendeden csepeg a vére még ... Fordította: Erdődi Gábor Kiss Ottó: Ismeretlen ismerős I Várj meg itt te ismeretlen a napot hozom el kezemben melléd teszem éjszakára rideg világ párnájára reggel megvillansz a fényben mint rész készülő egészben szerelem a két szemedben ismerős vagy ismeretlen hozod a hiányzó részemet: kezedben kalapács és szegek
