Békés Megyei Népújság, 1984. december (39. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-08 / 288. szám

1984. december 8., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET A sajtó és az irodalom Olaszországban jártamkor — jó itthoni beidegződés sze­rint — kerestem a napi- és hetilapokban az irodalmi ol­dalakat, ám hiába. Sőt, még az irodalmi lapok is inkább csak szakfolyóiratok, a vers, regény, novella szinte kizá­rólagos megjelenési formája: a könyv. Nálunk hagyományos je­lenség az irodalom jelenléte nemcsak a heti-, de a napi­lapokban is. Gondoljunk csak arra a szoros kötődésre, amely íróinkat egy-egy na­pilaphoz fűzte, csak példa­ként a legnagyobbakat: Mik­száth (Szegedi Napló, Pesti Hírlap), Ady (Nagyváradi Napló, Budapesti Napló), Kosztolányi (Pesti Hírlap, Világ), Karinthy (Az Újság, Budapesti Napló). Ez a kap­csolat nemcsak anyagi biz­tonságot jelentett az írók­nak, hanem egyben szoro­sabb viszonyt is a valóság­gal, a társadalmi-politikai élettel, másrészt bizonyos új­ságműfajok irodalmi szintű művelését eredményezte (tárca, karcolat, kroki, hu- moreszk stb.). Arra is van példa — Bálint György —, hogy valaki publicistaként, napilapkritikuskérit építsen irodalmi rangú életművet. A magyar irodalom és saj­tó szoros kapcsolatának nyil­vánvalóan mélyebb oka is volt, irodalmunk sajátos tör­ténelmi helyzetéből fakadt: olyan funkciókat is magára kellett vállalnia, amelyeket szerencsésebb nemzeteknél elvégzett a filozófia, a poli­tika, a tudomány vagy a társadalmi intézményrend­szer. Jó ez vagy rossz, gaz­dagodott vagy vesztett ezzel irodalmunk? —• most ne vi­tassuk. Az bizonyos, hogy irodalmunk primátusa ilyen értelemben megszűnt. Ezt le­het sajnálni vagy örülni ne­ki, annyi előnnyel azonban Petrőczi Éva neve nem is­meretlen azok előtt, akik figyelemmel kísérik a leg­újabb magyar lírát, rend­szeresen olvasnak verseket és mai költőkről szóló cikke­ket. Petrőczi maga isi költő, és költészetről ír; verseit hozzák a különböző lapok, kritikáival gyakran lehet találkozni az Élet és Iroda­lom hasábjain. Nemrégen a rádió egyik irodalmi műso­rában mutatkozott be. Második verseskötetének fülszövegében írja a költőnő: „1951. április 7-én szület­tem, Pécsett. A versek, a költészet már nagyon korán életem fontos része lett. Ta­lán ezért is választottam a bölcsészpályát. ' Példaképe­im, a reneszánsz költők sze­rény utódaként a poézis el­méletét és gyakorlatát igyek­szem összekötni munkám során. Tehát: költőként is szeretném észben tartani, amit a poétikai kézikönyvek­ből megtanultam, illetve kri­tikusként és közíróként is igyekszem költő maradni.. .” A küldetés — a rene­szánsz költők, Dante, Pet­rarca hagyományait _ követ­ve, lírikus, közélet író és emberként egyaránt költő maradni —, amelyet Pet­rőczi Éva vállal, a legne­mesebbek közül való. Hi­szen költőként, művészként élni, maradandót alkotni, épp a reneszánsz elődöket példának választani — a hu­manizmust, a szeretetet, az életigenlést, lényünk örö­kétségtelenül járt, hogy egy­re kevésbé kényszerül ter­mészetétől elütő funkciókra, fejlődése öntörvényűbb le­het. A hagyományból viszont megmaradt az irodalom szo­rosabb kötődése, jelenléte a sajtóban. Ami szerintem fel­tétlenül hasznos. Mit nyer a sajtó (és ezál­tal az olvasó), és mit nyer ebből az irodalom? A sajtó nyeresége nyil­vánvaló: az irodalom segíti alapvető funkcióinak betöl­tésében. Először is: sokolda­lú információt nyújtani a valóságról. Az irodalom sa­játos megközelítési és feltá­rási módjával pontosítja, el­mélyíti a valóságról alkotott képet. Másodszor: segíti — csúnya szóval — a propa­gandatevékenységet. Vagyis sajátos ábrázolási módszeré­vel érzelmileg is hat az ol­vasóra, a teljes személyisé­gét mozgósítja, a meggyőzés tehát hitelesebb, tartósabb. Persze, ezzel vissza lehet él­ni, mint ahogy példa is van rá: az ötvenes években ve­zércikkszempontokat „ver­seltek meg” a költők (már aki), ám ez esetben a költé­szet elveszti hitelét — és ha­tását az olvasóra. Az irodalom nyeresége is könnyen belátható: a napi és heti sajtó olyan közvetítő csatornát jelent számára, amelyen keresztül eljuthat a nem könyvolvasó olvasóréte­gekhez is. Másrészt széles körű közlési lehetőség, mert sok tíz- vagy százezre,, pél­dányban jut el egy időben az olvasókhoz. Hatékonysága tehát intenzív, bár kérész­életű, egy napra szóló — az újság természetéből követ­kezően; másnap eldobják. Az olvasó nyeresége ter­mészetes: olvasmányélmény­nyel gazdagodik. Olyan tü­körbe nézhet, amely a tel­meit zászlóra tűzni — és négy (!) gyereket szülni, ne­velni éppen manapság — eb­ben a túlságosan gazdasági, műszaki központú, elgé- piesedett és fegyverektől annyira fenyegetett vilá­gunkban — bizony nem kis vállalkozás. Meg aztán nem is kimondottan „sikk” va­lamennyi kortárs — költő- és anyatárs — szemében. Hárfakalitka. A kötet cí­me, ez az összetett szó me­lenget és borzongat egyszer­re. Míg a hárfa lágyan cseng, zenél, mint a hang­szer maga, a kalitka a be­zártságra, a fogságra utal, szorít. Míg a zene, a költé­szet hangja szabadon szár­nyal, a kalitka lakójának oda a szabadsága. Hárfaka­jesség igényével képes fel­villantani a hétköznapi eset­legességek összefüggéseit, s önmaga is kilép a partikula­ritásból, teljes énjével szem­besül. Felmerül a kérdés: nem festek-e túl ideális képet? Lehetséges. Mindez jó iro­dalmat, jó újságot, értő ol­vasót feltételez. A cél min­denképpen ennek megköze­lítése kell hogy legyen. Persze, az irodalom és saj­tó kapcsolatában — ez utób­bi jellegéből fakadóan — természetesen vannak bizo­nyos korlátok. Egyes műfa­jok eleve kiesnek. Hogyan férne bele egy napilapba például az eposz vagy a nagypróza? (Legfeljebb ami folytatásos regényként 3—4 oldalra tördelhető.) De fi­gyelembe kell venni a na­pilappal szemben támasztott aktualitás-igényt is: furcsa lenne a júliusi kánikulában téli verset olvasni napilap­ban (már amelyiknek nem­csak motívumai, de a témája is téli). Számolni kell azzal is, hogy az olvasó más szán­dékká] nyúlt egy könyvért, mint ahogy az újság irodal­mi oldalára lapoz; ez eset­ben kevésbé vonatkoztat el a valóságtól, saját minden­napi lététől. Ezért elvont irodalmi kísérleteknek nincs Helye napilapban, legfeljebb a kísérlet már beért, leszűrt eredményének. A cé] - természetesen teljes irodalmi keresztmetszet nyújtása kell hogy legyen, az irodalmi szerkesztő mégis válogatásra kényszerül — a napi sajtó jellegéből követ­kezően. Ez azonban az ér­tékrendre nem vonatkozhat. Az értékrendben nem lehet alternatíva, a válogatás szempontjai csak a magyar irodalom egyetemes érték­rendjére épülhetnek. Nincs litka. Ez a költőnőjé, ame­lyet versekből, mesékből, szeretettel és féltő gonddal épített fel, ez a kalitka azért mást is jelent. Védi, óvja la­kóit a külvilágtól; otthont, biztonságot, szeretetet, ösz- szetartozást jelent. Benne a melegség — „kamillapára- léghajó”, „nagymama sütötte ánizscsillag-dísz”, régi ka­rácsonyok és nagypapa törté­neteinek édes emléke, „fok­hagy ma-daróc”, „bazsali­kom-selyem”, „reszeltalma- tej-főzelék”, mind-mind — az összetartozást jelöli, a kötődést a természethez, a fákhoz, növényekhez, kötő­dést a családhoz, a legszoro­sabb köteléket, az édesanyá­ét négy gyermekéhez, a kap­csolatot az elhunyt nagy­apához, Pécshez, a szülővá­roshoz, a Balatonhoz, a gyer­mekkor, régi nyarak em­lékképeihez. Ami talán a legjellemzőbb és leginkább elismerésre külön „sajtóirodalom” és „nagyirodalom” — egyetlen magyar irodalom van. A mozgékonyabb napisaj­tó azonban egy területen megelőzheti az irodalmi fó­rumokat: a fiatal tehetségek indulásához az első lépcső­fok lehet. Különösen vonat­kozik ez a megyei napila­pokra; a vonzáskörükben élő ifjú alkotók természetes gesztussal fordulnak „újság­jukhoz”, s a legtehetsége­sebbek nemegyszer ezen ke­resztül jutnak ei más iro­dalmi fórumokhoz. E szerep ellátásához megalapozott műhelymunka szükséges, a körülmények azonban nem mindenütt kedvezőek. Az irodalomnak nemcsak közvetítő csatornája a sajtó; mint minden viszonyban — visszahatással is számolha­tunk. Hogyan szóljon bele a sajtó az irodalomba? Szkep­tikusan válaszolva: sehogy (lásd ötvenes évek). Megfon­toltan fogalmazva: létével — mint „megrendelő” — úgyis beleszól. E visszahatás lehe­tőségének pozitív tartalmát kellene kibontani. Az olva­sói realitásigény ösztönözhe­ti az írókat társadalmi való­ságunk tényleges problé­máival való szembenézésre, az élettől való elidegenedés leküzdésére. Mint „megren­delők” a napilapok ösztö­nözhetik — különösen a fia­talokat — az egyműfajúság elkerülésére, mert ez hosz- szabb távon az alkotó szá­mára bezártságot jelent. A napilap olyan műfajokat kí­nál, amelyeknek nálunk irodalmi rangjuk van, ma mégis kevés író műveli őket rendszeresen. A magyar szellemi életben az irodalom és a sajtó „kü­lönös házassága” jó hagyo­mány, érdemes ápolni. Még jobban kellene kötni egyes írókat egyes lapokhoz, mint ahogy ez régebben termé­szetes volt. Ennek külön- külön nyeresége — végül is közös hasznunkra válna. Angyal János méltó ebben a családias lí­rában, az éppen a költőnő kapaszkodása fába, növény­be, dalba és mindenbe, an-p erőt ad, hitet táplál, hogy erőt és hitet adhasson to­vább. Petrőczi Éva vallása a család. Bizonyítja ezt a Szentkép, az Adventi uta­zás, a Régi húsvét, a Ne­gyedszer, Így is, A cserép­kályha, de tulajdonképpen valamennyi verse. Amikor nem gyermekeiről, anyasá­gáról vallanak sorai, akkor saját gyermekkorába tekint tenek vissza, a „dobostorta- órákat”, a nagymama által befont copfokat, a „farkas­fogas fehér vászoningében vegyél föl toporzékoló kis­lányt” idézik, akárcsak a Nehéz megszokni... című, erőteljesen önéletrajzi ihle­tésű vers. A Hárfakalitkában az asz- szonysors, az anyaság, egy mai költő és mai anya bána­tai, örömei csendülnek fel; minden pár soros, minden félbehagyott kézirat egy-egy zene, egy-egy dal a gőzölgő finom főzelék, két bevásárlási, a száradó pelenkák között. A meséből és költészetből szőtt, font, felépített kalitka ven­dégei között olykor megje­lennek híres történelmi ala­kok, nagyasszonyok, a ma­gyar, németalföldi vagy spa­nyol reneszánsz művészei, költők, festők is. Műveiről Petrőczi Éva Ars Poetica című versében azt mondja, hogy azok „ike- banák”. Valóban, otthonun­kat, életünket, mindennap­jainkat megszépítő, színesí­tő virágok, díszek; lírája pe­dig „reménykedő rakosga­ss”. Niedzielsky Katalin Petrőczi Éva: Magányfolklór A vonaton előnyomott rózsát, gyöngyvirágot, liliomot hímezgetnek az asszonyok. A kézimunkák anyagát egy láthatatlan minta szövi át: a kopott ujjak alól feltörő mákvirág, a titkon termelt háztáji álom. A szó, a vers erőt ad Petrőczi Éva családias költészetéről Vollmuth Frigyes: Szabó Pál íróasztala E. Kovács Kálmán: Mit mond egy teve-ügyben halálra ítélt költő az utolsó szó jogán ? Aki felett végső ítéletet hoztak, és már föl is vonult a kivégző osztag, néhány perc csupán még, s itt fekszik a hullám, hiszen a púp csak púp, a hullám meg hullám. Mért is merészeltem írni metaforát: „tevehátú folyó”? — Leshetem az órát s a vezénylő tisztet, mikor a jelt adja: „Pusztuljon a gazfii” — s emelkedik kardja. Villan a villanás, dörren a dörrenés, ami időm maradt, az túlontúl kevés, hogy felkészíthessen pap a másvilágra: netán a pokolba vagy a menyországba. Kegyelmet ígértek, hogyha megtagadom ... Csak inteni kéne, és nem lőnek agyon. De élhet-e költő egy hetet, egy napot, mikor visszavonta, amit rímbe adott? Villan a villanás, dörren a dörrenés, nyugtalan a város, mint a hullámverés. És riad a polgár: mi az ma, mi az ma? Mi zavarja álmom: tetű vagy miazma? Vagy úgy! A költővel a sortűz most végzett, makrancoskodóval így végez a végzet. Meg ne tévedj, ember! S kacagj a polgáron! Hisz a kivégzésem nem való, csak álom. És a versem végén ne bámulj oly sután: fölébredtem én a gyilkos sortűz után. Bulat Okudzsava: Asszonyom dicsérete Ki nem csavargó s nem is részeg, tengereken szerteszét Mind zengjétek, mind zengjétek asszonyom dicséretét. Ügy nézzetek a szemébe: ö hoz megváltó reményt, Partszegélyhez, partszegélyhez hasonlítsátok szemét. Földibbek mi földieknél, Minek Isten-mese itt? Csak mi szárnyainkra vennénk, amit másnak karja vitt. Hinni kell csak, hinni, vár rád Kék világítótorony, Köd feloszlik és te mindjárt, mindjárt ott állsz partodon. Erdődi Gábor fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom