Békés Megyei Népújság, 1984. december (39. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-31 / 306. szám
NÉPÚJSÁG 1984. december 31., hétfő Párbeszéd II. Zsólyomi bemutató Mit vár az iskola a szülőktől? Hallgattassék meg a másik fél is — tartja a népi mondás ugyancsak bölcsen, amely mondás egyébként az újságírás aranyszabálya is. Karácsonyi számunkban a szülők mondhatták el véleményüket az iskoláról, most pedig hallgassuk meg a pedagógusok véleményét a szülőkről. A szülői vélemények súmmázataként — vagy inkább megértése érdekében? — megemlítettem, hogy természetesnek kell vennünk, ha a szülők gyermekeiken keresztül látják a közoktatást. Most pedig azt kell előrebocsátanom, hogy nincs olyan, mint ISKOLA általában, hiszen a nagyon is eltérő körülmények között működő oktatási intézményekben különböző felkészültségű, vérmérsékletű szakemberek dolgoznak. E megjegyzés figyelem- bevételével olvassák tehát el az érem másik oldalán állók véleményét. AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS GÁTJAI Viczián János általános iskolai igazgató. — Van egy pedagógiai elvárás, ami egyelőre álomnak tűnik. Mégpedig, hogy a szülő legyen az iskola oktatónevelő munkájában partner. Ez több okból sem valósulhat meg teljesen. A rohanó élettempó, a második gazdaság virágzása, a társadalmi változások összessége egy kicsit ez ellen hat. S az is meggyőződésem, hogy a gyermekeket érő negatív környezeti hatásokat elsősorban a családok tudják kivédeni. De csak az a család, ahol a szülők felelősséggel nevelik a gyerekeket, s igazi otthonias légkör uralkodik. Azt azonban mi is tudjuk, hogy az oktató munkában a szülők egyre kevesebbet tudnak segíteni. Viszont azzal segíteni tudnak, ha legalább figyelemmel kísérik a gyerek tanulmányi munkáját. Persze azt is be kell látnunk, hogy például egy testnevelés tagozatos gyerek, aki reggel 7-től este 8-ig az iskolában van, azzal legfeljebb csak a hétvégeken tudnak komolyabban foglalkozni. S realitásként számolunk azzal is, hogy a tömegkommunikációs eszközök egyre jobban „megosztják” a családot. Az apuka mondjuk a Népsportot olvassa, az anyuka a Szabó családot hallgatja, a gyerek meg esetleg tévézik vagy magnózik. Ez is ellene dolgozik a tartalmas együttlétnek, az egymásra figyelésnek. — A lakótelepen érezhető bizonyos ellenállás a szülők „ részéről az iskolával szemben. — A szülő egyre jobb iskolát, tanárokat, a tanár meg egyre jobb gyerekeket akar. De ez már igen régi mondás. Én nem érzek ilyen ellenállást. Az viszont igaz, hogy a pedagógus munkájához mindenki „ért”: a nagyobbik tesó, a nagymama, s a szülők. Nekünk ezt el kell fogadni, illetve ezzel együtt kell élni. S tudomásul vesz- szük azt is, hogy a lakótelepen nemcsak a gyerek, de a szülő is ingerlékenyebb. Együttműködésünk legnagyobb gátját abban látom, hogy a szülő csak egy-egy eset, történés alapján ítél, S nem ismeri az egész folyamatot. A kapcsolattartást egyébként a váltakozó tanítás is nehezíti. Ugyanis nevelőink zöme délelőtt és délután is tanít. Nem kis megterhelés ez számukra. (Látva az órarendet, ezzel egyet kell értenem.) Azért nem mondunk le az együttműködés egyetlen lehetőségéről sem. Keressük a hozzá vezető utakat. A SZEMÉLYES KAPCSOLAT A LEGFONTOSABB Dr. Juhász Lászióné, az egészségügyi 'szakközépiskola igazgatóhelyettese-: — A szülő természetes, hogy szereti a gyerekét, s a vele kapcsolatos dolgok felfokozottan jelentkeznek nála. Ezt nekünk meg kell érteni, s ha ilyen szemlélettel közelítünk hozzájuk, nincs annyi probléma. Hogy mit várunk el tőlük? Nem könnyű megfogalmazni. Elsősorban talán azt, hogy érdeklődjön a gyerek iskolai munkája, élete iránt. S ha ez az érdeklődés megvan, máris helyes irányban alakul a pedagógus és a szülő kapcsolata. A másik az, hogy bízzon a pedagógusban. Mert ahogyan az orvos munkája is eredménytelen enél- kül, úgy a pedagógusé is. Aztán kölcsönös őszinteségre is szükség van. Hogy elhigy- gyék, nem arra kíváncsi egyetlen pedagógus sem — már aki igazán pedagógus —, hogy mit nem tud a gyerek, mi a hibája, hanem arra, milyen értékei vannak. S ha ezeket az értékeket egyformán elismeri a szülő és a pedagógus, akkor lehet eredményesen együttműködni a gyerek érdekében. Azt tudjuk, hogy a tanulásban a szülők már aligha segíthetnek. De azt kérjük, hogy kísérjék figyelemmel a gyerek időbeosztását, életvitelét, s még azt is, kivel barátkozik, hova jár. Nálunk többségében fizikai dolgozók gyermeke tanul, s az a tapasztalatunk, hogy nagy gonddal nevelik őket a szülők. Kivételes esetnek számít, ha iskolánkban előfordul egy fegyelmi ügy. A gyerekek — különösen a gyakorlatban — lelkiismeretesén dolgoznak, nincs panasz rájuk. Hiszen hozzánk csak az jön, aki segíteni akar az embereken, s az embersze- retetük egymás iránt is megértőbbé teszi őket. A legfontosabb az, hogy már első osztályban szoros, őszinte kapcsolatot alakítsunk ki a szülőkkel. Az iskolánk nagyon nehéz, s az első kudarcok hamar elkeserítik a szülőket, lemondanak a gyerek továbbtanulási szándékáról. Ilyenkor közösen kutatjuk, hogy a tanuló képességeivel vagy szorgalmával van baj. A szülőkkel kialakított jó kapcsolatunkban nagy szerepe van a szülői munkaközösségnek. Két éve foglalkoztunk a szülő-iskola kapcsolattal, s akkor a szülőktől begyűjtött véleményeket a szülői munkaközösség vezetője bizony igen keményen, reálisan tárta elénk. Ez sokat segített az értékelő tevékenységünk és oktatómunkánk javításában is. A lényeg az, hogy a pedagógus tudjon személyes kapcsolatot kialakítani a szülővel. Ez a legszebb törekvésünk. NEMCSAK ELVÁRUNK, SEGÍTÜNK IS Pataj Pál, általános iskolai igazgató. — Most kezdtük meg az őszinte párbeszédet a szülőkkel, amely párbeszéd a gyerek előrehaladását kell szolgálja. Először a párttag szülők és párttag pedagógusok párbeszédére került sor. Ügy érzem, eredménnyel. Januárban a nevelőtestület egésze és a szülői választmány 120 küldöttével folytatódott ez a párbeszéd. Elvárásunk, hogy vitás ügyekben a szülő keresse meg az adott nevelőt, vagy a gyerek osztályfőnökét. De ezen a találkozón kiderült, hogy a szülők azért tartózkodnak ettől a megoldástól, mert attól félnek, a gyerek issza meg a levét. Ezen csak őszinte kapcsolat kialakításával lehet változtatni. De azt is elvárjuk, hogy a szülő ne ócsárolja otthon, a gyerek előtt minősíthetetlen hangnemben a pedagógust. Ez ugyanis á gyerek szempontjából is káros. Ügy vélem, hogy a felszabadultabb légkör, az önálló vélemény- nyilvánítás lehetősége nem csaphat át durvaságba, a gyereket megzavaró körülménybe. Az oktatás a pedagógus kizárólagos feladata. Nem azért, mert nem engedünk beleszólni, hanem mert nem tud segíteni a szülő. Mit várunk még? A nevelés szempontjából maximális együttműködést. Reggeliztessék meg a gyerekeket, mert ez is nagyon fontos, bár apróságnak tűnik. Segítsenek a társadalmi tulajdon védelmére nevelésben, az erkölcsi, magatartási normák kialakításában. Kérjük, hogy ami- . ben az osztályszülői értekezleteken megállapodunk, azt tartsák be a szülők. Sajnos, ezeken az értekezleteken mindig azok vannak, akiknek a gyerekével nincs probléma. Ezért azt tervezzük, hogy névre szólóan hívjuk meg azokat a szülőket, akiknél ' nevelési, életvitelbeli problémák vannak. Egyébként mi nemcsak el- : várunk a szülőktől, de segí- j tünk is nekik. Olyan szokások kialakításában például, amelyeket otthon kellene elsajátítson a gyerek. TÖBBET VANNAK OTTHON Kasznár Pál, a kevermesi általános iskola tanára. — A s'zülőktöl nem szabad elvárni, hogy az iskola feladatait átvállalják. Sem a szaktárgyak gyakoroltatásában, sem az ismeretek átadásában. Hiszen nem olyan a képzettsége, s az általa tanult ismeretek jó része is kicserélődött. Akkor miben várjuk a segítségüket? Az általános iskola első két osztályában az olvasás, írás, számolás készségének kialakításában. Mert ezzel van a legtöbb baj. Sajnos, sok gyerek úgy kerül a felső tagozatba, hogy nem tud olvasni. Miben segíthetnek még? Elsősorban az erkölcsi követelménytámasztásban. A kötelességtudat kialakításában: az iskolával, a szüleivel, a társadalommal és önmagával szemben. Na és a viselkedéskultúra kialakításában. Ehhez filmek vetítésével, előadások rendezésével hozzá is segítjük a szülőket. A szülők a fegyelmezésben is sokat segíthetnek. Persze a fegyelmezés csak azoknál a gyerekeknél okoz gondot, akik az iskolai munkát nem kötelességnek, hanem valami kellemetlen, muszáj do' lógnak érzik. Akik nem értik meg, hogy az életre készítjük fel. — Ez egy kisebb gyerektől nem is várható el... — Éppen ezért van nagy felelőssége ebben a családnak. De az erkölcsi, etikai alapok elsajátításában is döntő szerepe van. Az otthonról hozott alapokon mi csak finomítani tudunk, de gyökeresen változtatni már nem. A kisebb településeken-élő gyerek többet van otthon, mint a városi. A család szerepe is ezért erősebb a formálásban. Azért mi is megkeressük' a lehetőségét annak, hogy személyes kapcsolatba kerüljünk velük. A ki- \ rándulásokon, túrákon, úttörőfoglalkozásokon s a szünetekben. Nekünk szerencsénk van abban, hgy minket is ismernek a szülők, s mi is ismerünk mindenkit. Hol az utcán, hol a boltban vagy másutt, de sűrűn meg tudjuk beszélni a gyerekekkel kapcsolatos dolgokat. S hozzánk , bármikor bejöhet a szülő. Ezért nem is tartunk fogadó órákat. S büszkén mondhatom azt 1 is, ha az iskola kéri a szülők | segítségét, szó nélkül jönnek. Ebben mindig is éreztük őszinte segítőkészségüket. B. Sajti Emese Mira és Zoltán a találkozás utáni percekben (Mária Zborovancikova és Marián Sotník) Sarkad! Imre: Elveszett paradicsom Nem játsszák annyiszor Sarkadi Imre darabjait, ahányszor kellene. Itthon sem, hát még a környező külföldön, ahol hasonló helyzeteket nyilván produkál az élet, mint amilyenbe Sarkadi helyezi hőseit az 1961-ben íródott Elveszett paradicsomban, ebben a felemelően lírai, mélyen emberi drámában. Hogy most a beszterce- bánya-zólyomi J. G. Tajov- szky Színház elhátározta: szlovák nyelven hozza közönség elé a Sarkadi-drámát, így adódott a lehetőség a békéscsabai főrendező, Rencz Antal számára, hogy Zólyomba utazzon és megrendezze az Elveszett paradicsomot. Adódott pedig még abból is, hogy a besztercebánya-zólyo- mi és a békéscsabai Jókai Színház pár éve baráti kapcsolatokat alakított ki, melynek jövőre az lesz a folytatása, hogy Martin Petrich rendező érkezik Békéscsabára, színpadra állítani egy szlovák darabot. Az idegen nyelvű bemutató kétszeresen is megnehezíti a máshonnan jött rendező dolgát. Megnehezítik ezen túl a sajátos szokások, a játékstílus, egyebek, mivel csak egyetlen út lehetséges: úgy megszervezni az előadást, hogyan azt a rendezői koncepció diktálja. Kell hozzá még egy jó fordítás (ez esetben Peter Kovac, a vendéglátó színház dramaturgjának — a szlovákul tudók szerint — kitűnő munkája), és a művészi „közös nevezőre jutás” jelenléte. Meggyőződésem, látva a december 21-i premiert, hogy Rencz Antal körül és által minden kívánatos feltétel megteremtődött ebben a zólyomi előadásban. Sarkadi Imre szlovákiai ősbemutatója méltóképp reprezentálta az írót, a magyar drámairodalmat, a magyar színházkultúrát. Nyilván azért is lehetett így, mert Sarkadi drámája nemhogy idegen, hanem ugyanúgy hús és vér és lélek a közép-kelet európai értelmiségi sorsból ott is, a Dunától északra, akárcsak itt, a Dunától délre. De, hogy még jelenlévőbb legyen ez a du- namedencei (akár akarom, akár nem) közös sors és élet: itt van Mira, a kolozsvári egyetem építészhallgatója, Zoltánnak „kiűzetés utáni szerelme”, hogy felmutassa a megszólalásig hasonló érzéseket, a kor számos ballasztját és röpítő erejét, az emberi egyarcúságot, ha abban a tisztaság, az őszinteség, az igazságkeresés tükröződik. Közös sors? Igen. Á Sar- kadi-dráma sehol szóban ki nem mondott, mégis (a rejtettebb vonulatában) mindig jelen lévő nagy csillaga ez, mely akkor is sugáraz és melegít, ha nincsen az ember tenyerén, ha csak őrzik (lehet, hogy csupán ösztönösen) és nem is beszélnek róla. A szerelem (Mira és Zoltán egymásra találása) is országhatárokon át kötődő, mintegy jelzi azt, hogy az a több, ami az emberben van, ami kivirágozhat, ami lényegét adhatja, csak egyetlen valóságos dologhoz kötődik: az élet belső parancsaihoz. Rencz Antal áttekintette, feltérképezte az Elveszett paradicsomot, és eldöntötte, hogy középpontjába állítja a történetnek a leari meggondolatlanságot Zoltán esetében, aki belesodródva egy méltatlan „szerelmet” követő, bizonytalan „magánműtétbe”, orvosi hivatásának elvesztése és a börtön küszöbén áll. Így érkezik meg Budapestről valahová vidékre, a 75. születésnapját ünneplő híres professzor apjához, ahol már ott vendégeskedik a sokadik unokatestvér, a kolozsvári Mira és apja, Marosi, megjönnek a többiek: Zoltán bátyja, Gábor feleségével, a kihívóan unatkozó, élveteg Évával, húga, Klári és férje, Jóska, kibékíthetetlen, válásra érett gyűlölködésükkel, hogy teljes legyen a családi háttér. Különösek ezek az ellentétek, különös ez a család, melyben mindenki más és mégis egyforma: a kor, a hatvanas évek „lenyomata”. Szinte sugárzik a zólyomi színpadról az a húsz év előtti idő! Szinte ott izzik, perzsel és töprengésre késztet (a visszatekintés bölcsességével?!) minden mondat, minden szituáció. Még a „lehetett volna-e másképp”? kérdése is, hogy a válasz is kétségtelen legyen: nem! Az első jó, ami - a rendezést végig jellemzi: Rencz nem kíván aktualizálni, ezen a színpadon nem kétséges, hogy húsz, vagy inkább negyedszázad előtti történetet látunk, s ha van belőle mit a mához igazítani, akkor az a leglényegesebb: „Nincs olyan, hogy elölről ne lehetne kezdeni, akár abban a szál ruhában is. Nem fárad az ember abba bele soha, hogy él”. Ennyi. Tehát a remény hite, a változtathatóság reménye. Hogy kiűzetve ugyan a paradicsomból, tudva, hogy minden elveszett, tudnunk kell azt is, hogy „elölről lehet kezdeni” és megkeresni egy másik paradicsomot. Ami Zoltán számára Mira, a tisztultabb, szebb és érdemesebb. Mert Mira nemcsak Mira, sokkal több annál. Talán jelkép. Aki többet tud nálunknál arról, hogy élet, hogy szerelem, hogy idő. Aki hittel mondja, mert ő maga ez a hit: „Elbúcsúzunk, s rriíkor magadra maradsz, meg fogod érezni, hogy én azért vagyok, s téged választottalak. Ha bibliai példáknál akarsz maradni kedves, hát szolgálj értem hét évet, vagy kétszer hét évet, mint Jákob Ráche- lért”. Most, ahogy ezeket a sorokat írom, és újra csak beleolvasok a drámába, határozottan érzem: a zólyomi színészek elhozták Sarkadi Imrét a zólyomi közönséghez; a zólyomi színészek megértették Sarkadi üzenetét. A játék példázza ezt az érzést, és a hatása is, mely a zsúfolt nézőtéren át-áthul- lámzott. Három nagy alakítás volt a tartópillére ennek a színházi esetnek: Mira szerepében Mária Zborovancikova, a Zoltánt alakító Marián Sotník és Sebők, az öreg professzor: Andirej Mojzis. Mária Zborovancikova Mirája kislányos, játékos, izgatóan tiszta, erős és — ember. Marián Sotník végigvezeti alakításán a leari csalódást és kétségbeesést, a paradicsomból való kiűzetés és a Mi- ra-remény embert formáló, embert próbáló jelenvalóságát. Az öreg Sebőköt életre keltő Andrej Mojzis hetvenöt év magasából nézi a világot, de ebben a világban él. Alakításának eszköztelen egyszerűsége a bölcsességforrása. Egyéniség a párducléptű Edita Gallová (Éva), hasznosan működött közre Ján Selecky (Gábor), Vladimír Lakota (Marosi), Karol Simon (Jóska), halványabb volt Jitka Klaudová (Klári) és Valéria Caplová (Zsófi néni). A díszletet és a jelmezeket Gyarmathy Agnes tervezte, szintén vendégként. Nem ragaszkodott a hatvanas évek megszokott vonalaihoz, különösen Mirát és Évát öltöztette mai módon, lehet, hogy igaza van. Díszlete nagyvonalú, szépen világítható, ideális játéktér. A befejező képben kitörő vihar és villámlás a csabai Lear-előadást idézte óhatatlanul. De csak nekünk, akik azt is láttuk. Az effektus kifejező ereje, tartalmi lényege enélkül is félreérthetetlen. Zoltán leari vívódása, belső nagy háborúja, megpróbáltatása tulajdonképpen majd akkor és ott kezdődik, amikor lemegy a függöny. Sass Ervin
