Békés Megyei Népújság, 1984. december (39. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-15 / 294. szám
1984. december 15., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET A közművelődés demokratizmusa A demokratizmus fogalmáról —• általában — igen sokat vitatkoztak már. A felszabadulás után folytatott vita egyik leglényegesebb eleme az volt, hogy megkülönböztették egymástól a formális demokratizmust és a tartalmit. A formális demokratizmus ugyanis a demokrácia minden játékszabályát, vagy legalábbis többségüket megtarthatja, s mégsem a nép igazi akarata érvényesül. A tartalmi demokratizmus viszont azt jelenti, hogy esetleg a formális szabályok megsértésével bár. de a nép szándékai és követelései jutnak érvényre. Persze, a közművelődés demokratizmusa ehhez az általános kérdésfeltevéshez viszonyítva nagyon is speciális probléma. Mint ahogy — úgy vélem — nagyon sok esetben a tartalmi demokratizmus csak akkor érvényesülhet, ha egy adott terület szociológiai felmérés, léteznek kérdőívek, létezik nagyon sok minden, ami formálisan tanúsíthatja a közönség közművelődési érdeklődését. A formális módszerek tehát kiterjedtek, mégis sokszor az bizonyosodik be, hogy a formálisan felmért és a valóságos igények között eléggé nagy az eltérés. Mit jelent gyakorlatilag tehát a tartalmi demokratizmus a közművelődésben? Mindenekelőtt azt, hogy a közművelődés irányítóinak adott helyen hihetetlenül éles szemmel kell figyelniük azt, hogy mi a valóságos közművelődési igény. Nagyon sokszor azt látjuk, hogy például csillagászati vagy hasonló témájú előadásokra szavaz a közvélemény, s mikor egy ilyen előadássorozat, megindul, alig van közönség. Máskor pedig egy-egy ilyen előadás nagy közönséget vonz. Más szóval az igazi köz- művelődési funkcionárius egyik fő tulajdonsága az, hogy érzékeli: merre orientálódnak, milyen művészeti vagy tudományos problémák vagy technikai kérdések érdeklik az embereket. Tehát akkor dolgozik jól, ha képes ennek az érzékelésére, ha nem olyanfajta érvelések mögé bújik, mint a panaszok az általános érdektelenségről, arról, hogy az emberek „nálunk” nehezen mozdulnak, hogy a televízió „elviszi” a közönséget stb. Mert ezek lehetnek tények, ezek csökkenthetik az érdeklődést, de semmiképpen nem meghatározók. A meghatározó elem a közművelődés igazi, tartalmi demokratizmusa. Mivel vége szakadt már a felülről történő népművelésnek, feltétlenül szükség van arra, hogy az egykori népművelők ilyen értelemben változtassák meg vagy fejlesszék képességeiket. Egészen meglepő eredmények születhetnek abból, ha a közönség igényeit sikerül reálisan kipuhatolni. Előfordul, hogy egy-egy helység idegenforgalma nagymértékben megnő, s ebben az esetben hiába fogják erőltetni az általános higiéniai felvilágosítást, mert az érdeklődés szükségképpen a nyelvtanulás, a nyelv iránti érdeklődés felé fordul. S ilyenkor min múlik a dolog? Nem azon, hogy meghirdetjük a nyelvoktatást, hanem ismét beleszól a valóságos igény abba, mikor, milyen mértékben, milyen sűrűséggel vannak a nyelvórák. Megfelel-e ez a helység kereskedelmi dolgozóinak, az értelmiségnek stb.? De a legdöntőbb az, hogy ez az oktatás eredményes-e. Vagyis a legdöntőbb ismét csak az előadó, a tanár személye, mert a rossz tanár működése következtében éppen úgy elhal a nyelvtanulás, mint ahogy a jó tanár igen komoly és nagyon fejlődő csoportokat tud megteremteni, akik tovább terjesztik a hírt a nyelvórák hasznáról, és hirtelen az igény megsokszorozódik. Hasonlóképpen nem értekezletek, «s nem is író-olvasó találkozók vagy más összejövetelek határozzák meg az emberek irodalmi érdeklődését, s ennek az érdeklődésnek speciális tágulását. Ez tudniillik a formális demokratizmus eleme. Mindig eszembe fog jutni az, midőn középiskolás diákok azt a feladatot kapták, hogy gyűjtsenek adatokat Déry Tibor munkásságáról. S ekkor ezek a leányok felkeresték az írót balatoni nyaralójában, sok mindent kérdeztek tőle. Csupán az volt zavaró, hogy Déry visszakérdezett. Déry kérdése tudniillik az volt, hogy vajon látogatói melyik könyvét olvasták. Erre azt a választ kapta, hogy „per konkrete — semmit”. Az ilyenfajta találkozásoknak azt hiszem, nincs sok értelme. Ezzel szemben, ha egy művész érdekessé válik, ha valóban úgy tapasztalja például egy kultúrház vezetője, hogy az ottlakó emberek akár a televíziós adások következtében, akár a kritikai visszhangok eredményeképpen érdeklődéssel tekintenek egy író munkásságára, akkor érdemes megrendezni az író-olvasó találkozót, akkor az nem válik formálissá, és természetesen közönséget is vonz. S mindehhez hadd fűzzek még valamit. Egyfelől a köz- művelődési munka lényeges mozzanata a közönség vonzása, tehát az, hogy minél többen hallgassák meg az ismeretterjesztő előadásokat, látogassák a vetítéseket, vegyenek ■ részt szakkörökön stb. De nagyon is hozzátartozik ennek a munkának valóságos demokratizmusához az, hogy rétegérdeklődést is ki kell elégítenie. Ha egy- egy városban megjelenik valamely új feladatkör, például megjelennek az első számítógépek, akkor szükségszerűen fölébred az érdeklődés a számítástechnika iránt. S nem szabad puszta divatból — mert éppen ma a számítógépek hirtelen népszerűvé váltak — a számítógépekkel foglalkozni. Akkor érdemes törődni velük, ha nemcsak divatról van szó, hanem arról, hogy egy mindenki számára megközelíthető, mindenki számára voltaképpen elérhető eszköz jut a környékbeli üzemek, gazdaságok birtokába. Magától értetődik, hogy a divathullámok sokszor olyasmit is vetnek a felszínre, ami később teljesen lényegtelenné válik. De akadnak olyan divatok, melyek a jövő lehetőségét is tartalmazzák, és megéri a fáradságot, ha a jövő lehetőségeit előkészítjük. Látjuk tehát, hogy a köz- művelődés demokratizmusa nem annyit jelent, hogy szolgaian követni kellene bizonyos áramlatokat, melyek időről időre váltják egymást. Azt sem jelenti, hogy formálisan, úgynevezett demokratikus közösségeket alkotva, határozzuk meg a közművelődési programokat. Az viszont igaz, hogy a közművelődés demokratizmusának esetében az igazi tartalom a valóságos érdeklődés és az érdeklődés tendenciáinak érzékelése. Enélkül az emberek rájuk kényszerítettnek érzik a közművelődési tevékenységet. Hermann István Arany-kéziratok újrafelfedezése Napjainkban a hazai múzeumok ismeretterjesztő és értékmegőrző szerepükön túl arra is törekednek, hogy tudományos műhelyekké váljanak. E harmadik funkciót példás intenzitással gyakorolja, megújulást, szellemi mozgalmasságot sürgetve a nagykőrösi Arany János Múzeum. A nagy költő halálának 100. évfordulójára jelent meg az Arany-kéziratok gyűjteménye, mely szinte újrafelfedezés a nagyközönség számára. A gazdag dokumentumanyagból Novák László válogatott, s ő írta hozzá az előszót. Ez a bevezetés megjelöli az Arany-kéziratok forrásait, kiemelve Arany János nagykőrösi tartózkodását 1851 és 1860 között, értékelve Mentovich Ferenc, Szász Károly kollégiális figyelmét a költő iránt. Filológiai alapossággal tárta fel Novák László a Arany-dokumentáció nagykőrösi fejezetét, mely száz esztendő közös gyűjtésének, tudományos munkájának kollektív eredménye. Ebben részes elődeiként Arany László, a költő fia, továbbá Arany Lászlóné, s napjainkig folytatva a sort Benkó Imre, Thuróczi Dezső, Bálint Sándor, Fazekas István, Dezső Kázmér, Toros László, Voinovich Géza, Gergely Pál, Fekete István, budapesti, szegedi, kiskunfélegyházi, kiskunhalasi levéltárosok, gyűjtők, irodalomtörténészek. Az Aranykéziratok nagykőrösi gyűjteményéből kiemelhetjük a hivatali iratokat — köztük az 1847-ben Nagyszalontán kelt lópasszust, melyet Arany János állított ki másodjegyzőként — a költő nagykőrösi leveleit, Livius-óravázlatait. Jelentős értéket képviselnek Arany János autográf művei, közte a Katalin és a Nagy-Ida kézirata, melyet Arany családja hagyatékozott a nagykőrösi múzeumra. Novák László becses adattára felsorolja hiányok nélkül azon filológusokat, akik őrizték, gondozták Arany kéziratait, réskük van a hasonmás kiadásokban, az iratok felkutatásában és átadásában. így bukkanunk ismételten Tőrös László, Szilágyi Sándor nevére, továbbá Benkó Imre és Hegedűs Endre alakjára. A költő Nagykőrösön közel száz költeményt írt, ebből őriznek egynéhányat az egykori alföldi mezővárosban. A sort Arany és családjának iratai zárják, köztük találhatók Arany Jánosné, Arany László, Széli Piroska levelei. Feltárásukban, megőrzésükben szintén Benkó Imrének volt nagy szerepe. Novák László másik tekintélyes könyve az Arany János Múzeum Kismonográfiái II. köteteként jelent meg nemrégen és Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd rendkívül gazdag mezővárosi népművészetének történetét, emlékeit elemzi beható tudományossággal. Vizsgálódásai során számba veszi összegező feldolgozással nemcsak a tárgyi emlékeket, hanem a témával kapcsolatos szakirodalmat. A leltári pontosságú adattár szervesen illeszkedik a szövegelemzés tömörségéhez, mely egyszerre tudományos értékű s olvasmányos. E pompás nagykőrösi kismonográfia-sorozat irodalomtörténeti és néprajzi jellege mellett fontos művelődéstörténeti és művészettörténeti problémákat tárhat fel a továbbiakban. így a következőkben kiadhatnák Stróbl Alajos nagykőrösi munkásságát ismertető művet, a család birtokában levő dokumentumok felhasználásával, valarrtlnt Remsey Jenő festőművész életművét, aki Nagykőrösön született 1885- ben, és a magyar szecesszió egyik legnagyobb alakja volt. Losonci Miklós Kalcsó József: Vasárnap délután Tót György: Mese hab nélkül nem. hagyom magam megfélemlíteni makacs vagyok ma este is elkísérjük Mid mackót Malackához és mese után még építünk rakétát és megnézzük az ablakból a Holdat ott szállt le egy bácsi rakétával olyannal amit a tv mutatott nem egészen olyan rakétával mert most másfajtát építenek de mi olyat építettünk ugye? igen.'.. és mire Te nagy leszel ők is csak olyat fognak építeni és akkor én is mehetek vele a Holdra, ugye? igen... mert neked is mesélned kell majd a királyfiról aki legyőzte a hétfejű sárkányt és a kis hercegről aki éberen vigyázott a bárányra nehogy az megegye a rózsáját „Tudod ... a virágom... felelős vagyok érte.” Kalcsó József: Az út szélén
