Békés Megyei Népújság, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-17 / 270. szám
1984. november 17., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET A visszapergetett idő Domán Imre vendégeként Szarvason Fehér nadrágban, köpenyben jött elő, kopogtatásomra ajtót nyitni, őszülő haján a vakítóan fehér sapka úgy ült meg, mintha viselője a mesterségének cégéréül rakta volna fel. Az ajtón zománctáblán felirat: „Állatorvosi iroda.” Teljes tehát a kép, együtt az orvos és a rendelő. Belépéskor orvosi műszerekre, injekciós dobozok garmadájára, és egy induláshoz készre csomagolt orvosi táskára számítottam. Helyettük a múlt, letűnt paraszti-népi kultúra lehelete csapott meg. Körben a falon tányérok, köcsögök, mángorlófák, órák, az asztalon lámpák, bögrék. poharak, evőeszközök, a padlón köd- mönök, subák, a vitrinben tucatnyi tárgy, dísz, évszázados használattól fényesre csiszoltan. Egy üvegezett, a rendelőkből jól ismert szekrényben állatorvosi eszközök, ismeretlenek, és gyerekkorom emlékkútjaiból még fel-felbukkanók. Az ablak mellé, festett, faragott székre ültetett, ö velem szemben fehér karos- székben, borítékok, levelek, papírok, folyóiratok és újságok őrizetében foglalt helyet. Elnézést, pár perc türelmet kért tőlem, hadd fejezze be a délelőttre tervezett munkáját. Borítékokat címzett, majd mindegyikbe egy-egy kétoldalas, fénymásolt anyagot tett bele. Volt időm hát. hogy újra összegezzem magamban a róla hallottakat. Dr. Domán Imre nyugdíjas állatorvos több mint negyven éve él itt Szarvason. A városban, meg a környező tanyákon gazdálkodó nép állatainak volt a doktora. A közelben otthonos minden paraszti portán. Befogadták a cigányok is, „doktor bácsinak” szólítják. Csak így ismerik. Megtanulta nyelvüket, ismeri világukat. Szarvasra kerülése óta gyűjti a népi kultúra emlékeit. Házi múzeumában közéj 2500 tárgyat halmozót* fel. Ebből 700 darabot a városnak adományozott. Ezek egy része a múzeumban, állandó kiállításon látható. Hatvan- kilenc éves. Közben végzett a borítékolással. Több mint száz tudományos szakközleményének, a Magyar Állatorvosok Lapjában megjelent egyik legutóbbi darabját postázta barátoknak, ismerősöknek, szaktekintélyeknek. Ahogy beleolvasok a kétsoros ajánlással nekem adott példányba, Tessedik- idézeten akad meg a szemem. — Tessediket tanítómesterének tartja? — Inkább példaképnek, ez többet jelent, cselekvést tételez fel. Az első találkozásom Tessedikkel 1942-ben történt. Akkor ünnepelte Szarvas nagy fia születésének bicentenáriumát. Mindenre odafigyeltem, ami akkor történt, mindent meghallgattam, és elolvastam a fellelhető Tessedik-anyago- kat is. Nagy, gazdag életművel találkoztam. Nála láttam, és tőle tanultam meg, hogy ha kz ember egy nagy egészet akar összehozni, akkor a gyakorlatot, az elméletet és a nyelveket mind együtt kell művelnie. Mint állatorvos, pedig állíthatom, hogy Tessedik az állategészségügyi oktatásban jó tíz évvel megelőzte Pestet, olyannyira, hogy lejártak hozzá tanulmányozni a módszerét. Domán Imre a föld, a természet 'szeretetét otthonról, a cegléd-nyársapáti tanyavilágból hozta magával. Parasztcsalád ötödik gyermeke volt, akit özvegy édesanyja nevelt. Mint hadiárvát taníttatták, előbb Cegléden, majd Egerben. Az állatorvosi pályát választotta hivatásul. A műszaki egyetem állatorvosi karának elvégzése után tanársegéd lett, ahonnan 1942-ben lemondott, és Szarvasra költözött. Előbb községi, majd járási főállatorvos volt, négy évvel ezelőtti nyugdíjazásáig. Közben gyűjtött szorgalmasan, mindent, amire falusi házakban az idő pora telepedett, s amiben ő, a szívesen látott állatorvos egy elmúlt paraszti-népi világ fájdalmasan szép ereklyéit vélte meglelni. De honnan ez a szenvedély? — A háború idején láttam, hogy pusztulnak el nagy nemzeti kincseink Budapesten, Fertődön és másutt, és akkor úgy éreztem, ennek a tönkretett, kifosztott országnak szüksége lesz minden kis gyűjteményre. Aztán az igazi lökést az adta, amikor az ötvenes években a tanyákat járva láttam, hogy a régi használati tárgyak limlom számba mennek. Mondtuk is Ruzicskayval, meg Palov Józseffel, a múzeumigazgatóval, hogy ha nem vigyázunk, itt egyik évről a másikra minden elvész. Domán Imre korát meghazudtoló frisseséggel áll fel, és invitál körbe a lakásban. Két szobában mindenütt, a falon és a padlón tárgyak, egy-egy paraszti porta — melyeknek talán már a nyomát is befújta a szél — távoli üzenetei. Közöttük alig találni tenyérnyi helyet. Mindegyiken kis cédula az adományozás időpontjával, és az egykori tulajdonos nevével. Szigorúpontos nyilvántartás — gondolnám —, de több annál, mert házigazdám történeteikkel együtt őrzi a tárgyakat. — Ezt például — mutat egy tajtékpipára — egy parasztembertől, Nagybajuszú Makkai Ferenctől kaptam. Húsz évig jártam az öreghez állatait gyógyítani. Egyszer aztán azt mondta: „Láttam dojctor úr, akárhányszor idejött,'mindig megnézte ezt a pipát. Leszoktam róla, magának adom hát.” Aztán itt vannak a szűcsmunkák, ezek legtöbbjét már kutya alól húztam ki. Ennek a támláját pedig — támaszkodik egy faragott székre — Krakkóból, Mresanektől hoztam. Disznót oltottam nála, ott a cigánytelepen, aztán, ahogy az ólban a sarokba húzódtam, hát, látom, hogy az oldaldeszka ezzel van befoltozva. Nosza elkértem, és ott menten le is szereltük. Domán Imre a folyosóra hív. A falon század eleji fényképek, plakátok és reklámfeliratok. Benyitunk a konyhába. Régi tűzhely, rajta a paraszti háztartások ma már csak múzeumból ismert cserépedényei, vaslábosai, és egyéb konyhaalkalmatosságok. A konyhában is a múlt fogad. A visszapergetett idő jó-rossz, de mindenképpen eredeti rekvizítu- mai közül az udvarra megyünk a garázst megnézni, ahol a cigányok használati tárgyaiból berendezett kunyhó van. Az udvaron 15 év körüli, csillogó szemű cigányfiú szépen faragott kő virágtartót tisztít. Domán Imre utasításokat ad a gyereknek, hová vigye, mit csináljon vele, majd felém fordul. — Itt dolgozik az utcában, aztán amikor van egy kis szabad ideje napközben, vagy munka után, beugrik ide, segít nekem rendezni a gyűjteményemet. Szeretnek a cigányok. Közismerten ők a legjobb lószakértők. Engem meg a környéken lóspecialistának tartottak. Eddig ezer csikót heréltem ki. Igaz, amikor idekerültem, volt vagy 3 ezer ló Szarvason, most meg jó ha van százötven-kétszáz. Szóval, így, a szakmámon keresztül bele- pottyantam a cigányvilágba. Rájöttem, hogy amit addig tudtam róluk az irodalom, a művészetek révén, az egy idealizált és eltorzított kép volt, egy sajátos egzotikum. A valóság a maga belső törvényeivel, a szokásaikkal egész más volt. Figyeltem, fényképeztem őket, leírtam mindent, amit náluk láttam. Lassan a nyelvük is rámragadt, >és ez nagyon tetszett nekik. Közben visszaérkezünk a szobába, és Domán Imre mintegy az elmondottak igazolásaként elém rak egy gondosan bekötött könyvet, rajta felirat: A szarvasi cigányok. Belelapozok. Alapos kor- és néprajz, ha úgy tetszik látlelet egy sokat vitatott népcsoportról. Amit kifogásolhat benne a szakma, azt pótolja, vagy talán ellensúlyozza a tapasztalat. Mire letenném, további négy kötet sorakozik az asztalon: Az én szarvasi tanyaviiá- gom, A Pepi-kejttől az arborétumig, Visszaemlékezéseim, Utazásaim. Valameny- nyit Domán Imre írta. Egyelőre kéziratban vannak meg, kiadásra várnak tehát. Ha akad egyáltalán intézmény, szerv, vagy magán- személy, aki felfedezi e művek értékeit. Szerzőjük pesszimista, és okkal vagy ok nélkül, de fél a társszerzői felajánlkozásoktól. a szakma hiénáitól. A köteteket egymásra rakom, közben talán biztatom is. Aztán a kéziratköteg fölött az arcát figyelem. Az ablakon túl lüktet a város. Piaci nap van, ilyenkor bejönnek a környező tanyákról is eladni vagy venni valamit. Ez még megmaradt a múltból. A szokások túlélik az embereket, néha még a tárgyakat is. Domán Imrét a közel kétezer „emlékcserép” és ötszáz fényképfelvétel itt a szobában mintegy körülöleli. Rabságban tartó ölelés ez, vagy naggyá emelő koszorú ? — próbálom leol vasni a választ rezzenéstelen arcáról. Kisvártatva megtöri a közénk telepedő csendet. — Amit összegyűjtöttem, az nem az enyém. A szarvasiaké, meg a Szarvas környéki embereké. Mindent, ami* itt van, úgy fogadtam el, úgy hoztam el, hogy ígéretet tettem rá, az adományozó viszontláthatja majd a múzeumban. Megöregedtem. Ilyenkor az ember már a betakarításra, és az általa már nem ellenőrizhető időre, eseményekre gondol. Szeretném, ha a gyűjtemény együtt maradna. Ezért is ajándékoztam egy részét a városnak. Adnám a többi* is, ha lenne hely bemutatására. Széttárja kezeit, arcán a mosoly kényszeredetté válik, szemei riadtak. A maga vállalta szerepéből, a kemény tartás, markáns egyéniség látszatából, a négy évtizedes szívós munka szülte büszkeségéből kizökkentette legnagyobb ellensége, az idő. A percek pedig kíméletlen pontossággal mennek tovább. Múlásukat itt a szobában, az ódon tárgyak karéja szinte sietteti. Még egyszer körbenézek a falakon, bepillantok a szekrények polcaira. Üveg mögött szarvasi postakocsikürt 1860-ból. Petőfi Zoltáné volt. Hirtelen megcsap a kétely, valóban a költő fiáé volt a sárgaréz kürt? Végül is mi a fontosabb, a múlt egy darabja, vagy a rárakódó legenda valódisága? — ' fogalmazom meg magamnak a kérdést. Elköszönök, de a kétségek velem jönnek. A szarvasi utcák zaja, a parkok szelíd csendje tesz rendbe bennem mindent. Egy ma még karnyújtásnyira levő népi-paraszti kultúra használati tárgyai, fotódokumentumai és leírása van együtt Domán Imre házában. A szövetkezeti mozgalom megszületése és kibontakozása előtti állapot, a már akkor törékeny magánparaszti gazdaságok utolsó üzenete. Vékony cérnaszál a már görbebottal jgfó, egyszer volt kisparasztokhoz és kuláknak bélyegzettekhez. Egy újabb Boroskancsó 1941-ből (Domán-gyűjtemény) Madár János: Tanya Zizeg az arc. Szegénységgel kitömött szalmazsák moccan az éjben. A folt rólunk álmodik. Tűfoknyi fény — . Anyám szemében. nemzedék elmúltával az a világ, amelynek rekvizítumai ott együtt vannak, már csak a mesék szintjén létezik. Ám a gyűjtemény egyes darabjai hitelt adhatnak a mesének. Csak közkinccsé kell tenni azokat! De akad-e készség és hozzáértő kéz, hogy megbecsült emlékké váljon a mesévé szelídülhető hajdan volt valóság? * * * (A Domán-gyűjtemény ügyében nyilatkozott Jansik Tamás, Szarvas város Tanácsának elnöke és dr. Palov József, a szarvasi Tessedik Sámuel Múzeum igazgatója. — Domán Imre anyaga — mondta a tanácselnök — talán egyedülálló az országban. Minden darabja hiteles. Felhasználásával 1720- ig, Szarvas újratelepítéséig visszamenően be lehetne mutatni az itt élő nép életét. Az anyag múzeumban levő része jó helyen van, láthatja az utókor, hogy mi együtt élünk a múlttal, merítünk belőle. A gyűjtemény természetesen nagyobb terjedelmű kiállítást is megérdemelne. Ez a Domán-ház, vagy egy Szarvas környéki tanya megvásárlásával válna lehetővé, de a gondolat megvalósításának egyelőre anyagi akadályai vannak. Domán Imre munkásságának megbecsülését jelzi, hogy az idén megjelenik a cigányokról írott könyve, és hogy pár hete megkapta — a városban hatodikként — a Szarvas Városért elismerő plakettet. — A gyűjteményt — állította Palov József — Domán Imre lokálpatriotizmusa, negyven évi céltudatos, kemény munkája, etnográfia- szeretete, és hozzá merném tenni: népszeretete hozta létre. Az anyag így, együtt képvisel értéket. Megnyugtató megoldást keH találni elhelyezésére, mert ha tulajdonosának óvó keze nem veszi már körül, a gyűjteményt 24 óra alatt széthurcolják. Leltározni kellene, védetté nyilvánítani, és szakemberek segítségével rendszerezni.) Árpási Zoltán Kossuth-tányér 1865-ből (Domán-gyűjtemény)
