Békés Megyei Népújság, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-03 / 259. szám

1984. november 3., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Berlini beszélgetés Volker Braunnal Az irodalom szerepéről és felelősségéről mai világunkban , Ha a Német Demokratikus Köztársaság legjelentősebb, világirodalmi rangra is ér­demes irodalmát három köl­tővel. íróval kell jellemezni, akkor ez a három név min­denképp a következő: Franz Fühman, Stephan Hermlin és Volker Braun. Fühmann júliusi halála óta túlzás nél­kül állítható: Volker Braun a második legnagyobb költő ma az NDK-ban; műveit a többi német nyelvű irodal­mak is a kiemelkedők kö­zött tartják számon. Braun 1939-ben született Drezdá­ban. ahol a második világ­háború az egyik leggyaláza­tosabb pusztítást vitte vég­be, melynek nyomaiból a mai város is őriz — elret­tentésnek. Az NDK-val, a szocialista német állammal együtt nőtt fel az a költő­generáció, amelyhez Braun is tartozik, ennek a társa­dalomnak kiemelkedő líri­kus szószólója, indulásától kezdve. De több társadalom- kritikai darabot is írt, szá­mottevőek esszéi, amelyek­ben az irodalom lényegét, a költő, író korunkban, tár­sadalmunkban ' betölthető helyét, szerepét, felelősségét tárgyalja költői-tárgyilagos szinten. Magyarul eddig a Hans Kast kötetlen élete című el­beszélésgyűjteménye az egyetlen önálló kötete, 1978- ban jelent meg az Európa Kiadónál. Versei megtalál­hatók Az ünnep eszményké­pei, Mai NDK-költők című. 1975-ben szintén az Európa gondozásában megjelent, il­letve a Mai német líra (Eu­rópa, 1966.). és az Auróra. Nemzetközi Lírai Antológiá­ban (Magvető, 1967.). Ám ezek a kötetek elég régi verseket tartalmaznak; az induló, lázadozó, gyakran túl harsány költőt mutatják be. Szerencse, hogy a Nagyvilág és az Utunk folyóirat, ha nem is túl gyakran, de 1970—81 között hoz frissebb költeményeket is, így köze­lebb segíti az érdeklődőket a mai Braunhoz. Szerepel négy verse Hajnal Gábor Oj kalandozások című fordí­táskötetében is (1980). Lírai műve azonban már megérett volna egy önálló magyar válogatásra. Külön veszte­ség még a magyar olvasó­nak. hogy a Brecht-szellem- ben íródott, sajátosan né­met, filozofikus, morális, de a mai kor kérdéseit feszege­tő, így nemcsak hazájában érdekes darabjai (Die Kipper, Hinze und Kunze, Tinka és a jelenleg több NDK-beli színpadon is játszott Nagy béke), valamint az átfogó brauni esszéirodalom telje­sen ismeretlen marad a né­metül nem tudók számára, A híres, nagy emberek általában elérhetetlenek. És ez érthető. Annál nagyobb volt az öröm, hogy Volker Braun egyből szívesen bele­egyezett a beszélgetésbe, rögtön sikerült az időpont­ban is megállapodni. A tenger. Rostock felől ér­kezve az autópályán Pan­kow az első városrész jobb­ra. amit Berlinből érintünk. Egy-két kereszteződés, máris megvan az utca. majd a házszám is. Feltűnően szép, a századfordulóra tehető sa­roképület. Igazi magas eme­letek, végre a névtábla. Vol­ker Braun ajtót nyit, s már nyoma sincs se izgalomnak, se a lépcsőmászás okozta fá­radtságnak. Kellemes, halk szava, a képekről jól ismert szemüveges arca megnyug­tató. Hatalmas szobák, két- szárnyas sötétbarna ajtók, díszes mennyezet. A magas ablakok előtt nem lógnak függönyök, a parkettán nin­csenek szőnyegek; a szoba, ahol beszélgetünk, mégis me­leg, otthonos. A kilátás, a fény, a rend, az egyszerű, fehér vászon ülőgarnitúra, a lemezek, a grafikák. a könyvek teszik azzá. — Braun úr, ön, mint lí­rikus, dráma- és esszéíró egyaránt kimagaslót alkotott. S minden művét elsősorban az erőteljes szociális kötő­dés, a politikus elkötelezett­ség jellemzi. Többször írt és nyilatkozott az aktív, a társadalmi változásokat nem­csak leíró, hanem azokat együtt formáló irodalomról, a politiká partnereként fel­lépő művészetről. Miben látja az irodalom szerepét itt az NDK-ban, és egyálta­lán ma, ebben a túlságosan műszaki-gazdasági közpon­tú és fegyverektől fenyege­tett világban? — Ügy érzem, két nagyon fontos feladata van az iro­dalomnak. Miután az újsá­gok többnyire csak a szép­ről tudósítanak, ezek alapján úgy tűnik, mintha minden a legnagyobb rendben lenne a társadalmi viszonyok körül, mintha mindenki mindennel tisztában lenne. Ezért az igazi művészetnek, ahogyan Brechtnél is látható, a leg­alapvetőbb társadalmi körül­ményeket kell reálisan ele­meznie. A hivatalos közvé­lemény gyakran tele van még hamis elképzelésekkel. Itt van óriási szükség az irodalomra, ez az egyik nagy küldetése, hogy formálja, alakítsa, helyes irányba se­gítse a meggyőződést, a tu­datot. A másik pedig: ebből a jelenlegi. így még nem elfo­gadható, teljes elégedettség­re semmi okot nem adó éle­tünk tapasztalatából merítve az irodalomnak kell a re­ményt táplálni, hogy tár­sadalmi körülményeink még tovább változtathatók és változtatandók, jobbítandók. Ez ma az irodalom dolga, nem pedig az, amit oly gyakran hangoztatnak, hogy a művészet a szépet, az örö­möt, az elégedettséget su­gallja. De hát csak derűből nem állhat a művészet! Az élet sem csak ábból áll. — Fontos önnek művei fogadtatása? Figyelemmel kíséri-e, hogyan hatnak könyvei a közönségre, illet­ve hogyan értékeli munkáit az irodalomtudomány és a kritika? — Tudom, hogy kell az irodalom. Az emberek ke­resik a könyveket; alig je­lenik meg valami új a köny­vesboltokban, máris elkap­kodják. Nyugodtan mond­hatom, nagyobb érdeklődés kíséri a mai irodalmat ná­lunk, mint az NSZK-ban. Éppen azért keresik az iro­dalmat — ahogy beszélgeté­sünk elején is mondtam —, mert a jó irodalom éppen arról ír. amiről egyébként semmi más nem ír. így az­tán az a tudat, hogy szük­ség van a munkámra, végig kíséri az egész írás folya­matát. És ez nagyon jó do­log! Ugyanakkor persze nem minden kerül egyből nyil­vánosság elé... Vannak té­mák, amelyek megbeszélése csak későbbi időkre tehető. Mindezt egybevetve, bizony, az alkotással sokszor együtt jár az idegeskedés, a lehan- goltság is. Ami az irodalomtudo­mányt és a kritikát illeti, nekem nagyon fontos az együttműködés. A tudo­mánynak óriási előnye, hogy — míg tárgya, maga az iro­dalom csupán felvillantja az élet mozzanatait, ellentmon­dásait. hogy íme, ez van —. addig a tudománynak magá­val a valósággal is szembe kell néznie; nem térhet ki előle, hogy a valóságot meg­ismerje. Az írás maga ' ne­kem mindig a műfajokkal való elméleti foglalkozást is jelenti. Szóval a közönség­gel, az irodalomtudomány­nyal és a kritikával való együttműködés számomra nyilvánvaló, magától értető­dő. Meg aztán ma egészen másképp kell már írni. S mindkét félnek alapvető fel­tétel, kiindulási pont az el­méleti, filozófiai tudás, a politikai tájékozottság, a ta­pasztalat. És az ilyen közös munkából mindkét fél pro­fitál. (Persze, mindig van­nak szerzők is, tudósok is. akik csak kételkednek, kí­vülről szemlélődnek, félnek nyilatkozni, állást foglalni, akiknek semmi sem jó. Az 5 bajuk . ..) — 1981 telén a nemzeti díjas Stephan Hermlin kez­deményezésére mindkét né­met államból, az egész világ­ból a legjelentősebb német írók, költők, tudósok gyűl­tek össze Berlinben, hogy felemeljék szavukat a lesze­relésért, a békéért. 1983 au­gusztusában a német írók közös békefelhívást adtak ki, amelyben figyelmeztet­tek a növekvő nukleáris ve­szélyre, sürgették a mielőb­bi teljes leszerelést. A ber­lini találkozó a béke előmoz­dítására nagy visszhangra talált Európán kívül is. Ezekről az eseményekről tu­dósított a Magyar Televízió, a magyar sajtó is. Berlinben ön is megdöbbentő előadást tartott az emberiség legfon­tosabb kérdéséről, a békéről. Többek közt hangsúlyozta: ,,A béke, amelyet most meg kell őriznünk, tulajdonkép­pen félelmetes dolog, mert fegyverekkel van körülvéve. Ez a tény bennünket szaka­datlan erőfeszítésekre kény­szerít, hogy minden oldalról páncélokkal védelmezzük. Olyan erőfeszítésekre is, amelyeknél esetleg éppen a szocializmus legnemesebb céljai merülhetnek feledés­be. A béke, ez a monstrum, valamennyi erőnket fel­emészti. Minden érdeket és szempontot alá kell rendel­ni az egyetlen célnak, hogy megtartsuk ezt a békét’’. Hogyan látja ma, Braun úr, a világbéke ügyét? Hogyan beszélne ma erről a témá­ról? — Én ma is — úgy hi­szem —, pontosan ugyanúgy beszélnék, ahogy akkor tet­tem. Itt éldegélünk a ma­gunk kis békéjében, ahol nem lőnek ugyan, de fegy­verkeznek! A szó, „béke”, nagyon összetett fogalom; ha úgy tetszik, akár korlá­tozott értékű, mindaddig, amíg nincs teljes leszerelés. És ez a helyzet éppen az igazi szocializmust késlelte­ti. Ez a fajta béke csak a két világrendszer közötti konfrontációt szilárdítja. A mai világhelyzet — a Rea- gan-adminisztráció, és még sorolhatnám a példákat — élesebb, mint a két-három évvel ezelőtti volt. Ma szin­te hajlik az ember a megál­lapításra: ha úgy fegyver­keznek és úgy érvelnek (hi­szen Reagan programja egy­értelmű antikommunizmus), akkor itt nálunk is érthető, elfogadható, hogy nekünk is fegyverkeznünk kell. Egy­szerűen lehetetlen, hogy mi Simái Mihály: Veronika kendőjére a lét lebegtetése egyébként egyszerű hiszen mi ketten együtt voltunk s vagyunk a Mű mint két szélét a sebnek mely sisteregve nő egymásig összehegeszt / s szétroncsol az idő úszó lebegő tárgyak mintha egy űrhajón örülsz a súlytalanságnak táncolsz az ujjamon sorsolhat újra sorsot mind kinek sorsa van — micsoda kaland — mondod s fölszállsz velünk lecsonkolt deres sámsonhajam ne lépjünk a fegyverkezés terén, hogy kihúzzuk ma­gunkat a versenyből. Örült távlatok . . . Ugyanúgy beszélnék most is, igen. De ma valamivel tanácstalanabb vagyok .. . — Mint újdonságról hal­lottam a Der Frieden (A bé­ke) című verséről. Vagy in­kább szöveg? Ahogyan a leg­fiatalabb lírikusok gyakran elhatárolják magukat a ha­gyományos lírától, ami leg­többször valami emelkedett, patetikus dolog a szemük­ben, hangsúlyozni kívánják ezzel is hétköznapiságukat, aktualitásukat. . . — Vers, vers, minden­képp versnek nevezném. Más szerkezet, újszerű, ellent­mondásosabb. még szaba­dabb, nyitottabb. Lehet, hogy mégis nehezebb. Bár író-ol­vasó találkozókon azt ta­pasztalom, hogy az ilyen versek inkább célhoz érnek, inkább eljuthat a hallgató­hoz, az olvasóhoz. Az ember mindig másképp ír. Az utób­bi időben például szeretek szatírákat írni. Egy köte­tem készen is áll a kiadó­nál . . . Egyébként vers, vagy nem vers, az szerin­tem csak később válik el . . — A magyar irodalomban a líra mindig is meghatáro­zó műfaj volt. A legnagyobb költők munkássága össze­forrt a társadalmi haladá­sért vívott harccal, lírájuk igazán maradandó lett. Ma viszont gyakran hallani a panaszt, hogy kevés igazán jelentős lírai alkotás szüle­tik, és kisebb a költészet iránti érdeklődés, igény, ön­nek mi erről a véleménye? Nem félti a mai német lírát? — A legtöbben inkább prózát, drámát olvasnak, nem verseket. Ez igaz. De ami a kiadásokat illeti, ná­lunk is, az NSZK-ban is, egyből elfogynak a verseskö­tetek a boltokból. Tehát mégiscsak olvassák a verse­ket. Azt hiszem, a líra körül nálunk nincs baj. A költé­szetnek óriásiak a lehetősé­gei : tömörítés, képszerűség, burkolt kifejezés; és a né­met nyelv minderre nagyon alkalmas. Meg aztán a líra szinte kínálkozik a mai vi­lághelyzet okozta feszültsé­gek, a személyiség szétszórt­ságának tükrözésére. Mind­ezt képekben transzformál­ni, az ellentmondásokat ösz- szecsápatni, ehhez a dialek­tika nélkülözhetetlen. A ma­gam nevében beszélek, de biztosan tudom, így véleked­ne több költő. Kari Mickel és Peter Grosse is. A lé­nyég: ma a líra nálunk sem­miképp sem veszített állá­saiból, jelentőségéből. S még nem is beszéltünk a költők kísérletező kedvéről... A nagy líra — szerintem leg­alábbis — két dologból te­vődhet össze: a magas ér­zelmi. művészi színvonalból, és az elkötelezett tartalom­ból— ahogyan ezt a legna­gyobb magyar költők is ta­núsítják. — A hetvenes évek NDK irodalmának kiemelkedő fe­jezete az esszéirodalom, amelyben a legjelentősebb költők és írók elméleti cik­kekben, tanulmányokban fejtik ki, mit jelent számuk­ra az írás, hogyan látják az író helyét, szerepét és jelen­tőségét a mai társadalomban. Fühmann, Hermlin, Christa Wolf és sok más kortársával együtt önnek is megjelent egy esszékötete Es genügt nicht die einfache Wahrheit (Nem elég az egyszerű igaz­ság) címmel. Braun úr, ön­nek mit jelent az esszé? — Keményebben írok. mint korábban. Elméleti dolgokat szatirikus formá­ban. írtam például egy sza­tírát arról, hogy miért szük­séges a fegyverkezés. Büch- ner-esszémet az NSZK-ban kiadott Büchner-évkönyv tartalmazza, jövő év elején a Sinn und Form folyóiratunk hoz egy Rimbaud-tanulmá- nyomat. Az 1975-ben meg­jelent esszékötetem óta elég sok hasonló írásom van. fo­lyóiratoknak, előadásokra készítettem ezeket. Az olvasók igénylik. az irodalomtudomány és a kri­tika is támogatja az elméle­ti munkáimat. Az esszé azért áll különösen közel hozzám, mert — mint világos. tár­gyilagos okfejtés — a ma­gyarázat, a vita legélesebb formája, s így nagyszerűen kínálkozik a szatirikus-filo­zofikus írásmódra. A Dí- derot-féle esszére gondolok elsősorban. Ehhez különösen vonzódom. Az esszé, mint műfaj nagyon érdekel. El­méleti értekezést tesz lehe­tővé szatirikus formában. És a mai olvasók sokkal oko­sabbak; átlátnak a dolgokon. Nem tanítani, nem kioktatni kell őket, hanem bevonni a közös gondolkodásba. Egy­szóval a megfelelő, az illeté­kes partnert, társat kell lát­ni az olvasóban, és az őt megillető közeledéssel fo­gadni. — Elhatároztam, nem élek vissza a szívességével, rövid lesz a beszélgetés, de ilyen érdekes témáknál észrevét­lenül rohan az idő. Utolsó kérdésem: min dolgozik je­lenleg? — Anekdotákat írok. És a Nibelung-monda anyagából dolgozom egy darabon, amit a Berliner Ensemble ta­vasszal készül bemutatni. Niedzielsky Katalin Minya Mária: Diszkót a Skálában

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom