Békés Megyei Népújság, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-28 / 279. szám

1984, november 28., szerda

„Jól vagyunk, választ várunk

40

t eve...

A Délmagyar ország hasábjain nagy helyet foglalt el a háborúk után mindig fölbukkanó műfaj, a kereső- szolgálat: „Orosháza, Hun utca 22. alá Kunos Józsefnek üzen Szegedről leánya: jól vagyunk. Tőlük is üzenetet várnak Szegedre.” — „Battonyára üzeni szüleinek Ószép Jánosné: jól vagyunk, kérem, értesítsenek.” —„Im- rovitz Mihályné Szegedről üzeni Imrovitz Pálnénak Békéscsabára: jól vagyunk, ha Misáról valamit tudnak, értesítsenek.” — „Kéri Antal üzeni Szegedről leányának, Gyurcsik Mihályné szabómesternek Szarvasra: jól

vagyunk, választ várunk. Kérjük, aki olvassa, átadni.”

A megyék közötti kapcsolatok jó példája a cson^aádi alispán Gyulára küldött, gyufát, sót. petróleumot és cukrot kérő levele: „Vannak olyan termékeink, melyekben bizonyos feleslegekkel rendelkezünk, jobban mondva olyan termékeink, amelyeket elő tudunk teremteni, cserébe kompenzációs alapon, a számunkra fontos árucikkekért. Ezek: búza. árpa, zab, tengeri, cukorrépa, takarmányrépa, burgonya, lucernamag, cirokmag, cirokszár, méznádmag, mindenféle olajos magvak, baromfi, tojás, hízósertés, paprika, háziszappan, nyers bőrök. Kérem az Alispán Urat, szíveskedjék megállapítani, és hivatalosan közölni, nem volna-e rá mód, a közölt alapon árucsere lebonyolítására.” Ez a csere nem valósulhatott meg. a kért cikkekből Békésben sem volt elegendő — az említett áruféléket mi is éppen élelmiszerért cseréltük a közeli román községekből. a megyei piacokra érkező parasztokkal (ötödiknek az élesztőt is felsorolhatjuk: dr. Schneider József gyulai kereskedő több mint egy tonnát hozott magával Nagyváradról).

Mind több helyen nyíltak ki az iskolák kapui — igaz, sok gyereket még nem engedtek el hazulról a szülei. Az orosházi járási közigazgatási főnök november 30- án felhívást tétetett közzé a Népakaratban: „Az orosz

katonai városparancsnokság rendelkezéséből folyó év november 15-én a község ösz- szes iskoláiban megkezdődött a'tanítás. Felhívom a község összes tanköteles gyermekeinek szülőit, hogy tanköteles gyermekeiket pótlólag az iskolába írattassák be, és a gyermekek rendes iskolába járásáról gondoskodjanak, mert ellenkezőleg, a mulasztóval szemben a legszigorúbb eljárást fogom alkalmazni.”

Dr. Révész Imre püspök, a református tankerület főigazgatója másnap írta alá az iskolák munkáját segítő útmutatót: „Minden tanár és tanító gondolja meg, hogy az iskolát ezrek figyelik, reménykedő és gyanakvó szemek, gondolja el, hogyan nő meg a kiejtett szava a szülök körében, s hogyan torzul el akárhányszor a tanulók tolmácsolásán át, még nyugodtabb időben is. Éppen ezért minden tanár és tanító rendkívüli felelőssége tudatában gondosan óvakodjék attól, hogy növendékei előtt a mai helyzetet akár csak puszta célozgatásokkal, hangulatkeltéssel is valami epizódszerű, rövid közjátéknak tüntesse fel, amelynek elmúltával lényegileg éppúgy a megelőző társadalmi és politikai rend, az eddigi magyar közszellem fog visz- szatérni, mint ahogyan 1919 augusztusától történt.”

A konszolidációnak más jelei is mutatkoztak. A sar- kadi főszolgabíró november 30-án ezt jelentette a bihari alispánnak: „Tisztelettel jelentem, hogy a volt Nagyszalontai Járás főszolgabírói hivatalnak minden ingóságait és irattári anyagát Sarkad községbe átszállítat- tam és működésemet a trianoni Cséffa Nagyszalontai Járásban megkezdtem... A járáshoz tartozó községek elöljáróságával a kapcsolatot küldöncszolgálat útján tartom fenn mindaddig, míg a normális postaszolgála megindul.”

Továbbra is nagyon aktív volt a kommunisták szervező munkája. Novemberben tizenhárom helyütt alakult meg a községi szervezet: I- én Dombiratoson, 6-án Me- zőgyánban, 7-én Gerendáson, 11-én Kondoroson, 12-én Okányban és Szentertornyán, 13-án Körösladányban, 14- én Békéssámsonban, Dombegyházán, Kaszaperen és Tótkomlóson, 25-én Csanád- apácán, 26-án pedig Zsa- dányban (ebben a hónapban a szociáldemokraták és a polgári demokraták egy- egy, a kisgazdák pedig öt helyen alakítottak szervezetet). A kommunisták ebbéli munkáját számottevően segítette az, hogy a megye- ben is ismertté vált a pártnak még a hónap derekán elfogadott szervezeti szabályzata: „A párt neve: Magyar Kommunista Párt... a magyar munkásosztály pártja. képviseli az egész dolgozó nép, a nemzet érdekeit. Tömöríti magában a legön- tudatosabb munkásokat, a szegényparasztság és az értelmiség leghaladottabb, legharcosabb elemeit. Küzd a független, demokratikus, népi Magyarországért, és azon túl a szocializmusért, a kommunizmusért. A párt a marxizmus—leninizmus tanításának alapján áll.”

Talán ez utóbbi mondatot értették félre Gádoroson — Keresztes Mihály a Napnyugtától napkeltéig című könyvében egy korabeli jegyzőkönyvet idézett: „November 28-án a pártbizottság betiltotta a vallásnevelést. . . (de hamarosan) kiderült, hogy nem a pártbizottság, hanem két elvtárs akciója volt. Intézkedés (után) a rend helyreállt.”

A hónap utolsó napján a szintén az egész Tiszántúlon olvasott debreceni Néplapban jelent meg a Magyar Kommunista Párt javaslata, „Magyarország demokratikus újjáépítésének és felemelkedésének programja". Abban egyebeken kívül ez állt: „A mezőgazda- sági munkások és cselédek, a törpe- és kisbirtokosok, a magyar nép e legszámosabb, és legszegényebb rétegének felemelésére, a magyar demokrácia alapjainak megszilárdítására a legrövidebb határidőn belül, a földigénylők közreműködésével széles körű földreformot kell végrehajtani. . . . Állami tulajdonba kell venni a föld mélyének kincseit, és azokat az iparvállalatokat, melyeknél a köz érdeke a nyerészkedés kiküszöbölését követeli meg: a villanytelepeket, a kőolajforrásokat, a bauxit-. a szén- és ércbányákat... Hatásosan elő kell segíteni a magánkezdeményezést és a magánvállalkozást az egész nép általános érdekeinek javára.”

A ..nagypolitikával” való törődés persze nem tette fölöslegessé a hétköznapi tennivalókat. December 1-én egyebeken kívül ezt írták az orosházi tanácsülés jegyzőkönyvébe: „A csorvási répamunkások között sok megbetegedett a nedves időjárás következtében. Többek hozzászólása után a tanács a csorvási répaszedéshez zöldkeresztes nővér kiküldését határozta el, egyben kimondja, hogy a hazaérkező munkásokat tetvetleniti, és részükre meleg fürdőt biztosít a Diana fürdőben.”

Daniss Győző

Országos vetélkedő — önbiztonságunkért---------F

—

I

fr* áás

Megyénk csapata a vetélkedőn

(KS-fotó: Hauer Lajos felvétele)

Egy másfél éve meghirdetett, az egész országra kiterjedő vetélkedő döntőjét rendezték meg november tizenhetedikén a SZOT Dózsa György úti székházában. Az egyre fejlődő motorizáció — amely nélkül már sem dolgozni, sem hétköznapi életünket élni nem tudnánk — mint több és több figyelmet kíván az embertől, nehogy áldozatául essünk a magunk alkotta, minket szolgáló gépeknek. Napjainkra hovatovább veszélyes üzemmé lett a háztartás is, mivel olyan, nagy teljesítményű munkagépeket — fa- és műanyag-megmunkálók, he- gesztőapparátok — használunk odahaza, amelyek csak alapos érintésvédelmi ismeretek birtokában üzemeltethetők biztonságosan. Az utóbbi évtizedben feltűnt egy új „közellenség” is: az emberig veszélyes mezőgazdasági kemikáliákkal való munka nagy szakértelmet igényel, csak a munkavédelmi előírások szigorú betartásával védhet j ük meg magunkat ezektől a mérgező vegyületektől. Országos viszonylatban — igen lassan — csökken ugyan a munkahelyi balesetek száma, mégsem nélkülözhetjük elsősegélynyújtó ismereteink folyamatos ébren tartását és bővítését, hiszen erre nemcsak magunknak, munkatársainknak bármikor szüksége lehet.

Ezek a gondolatok vezették a Szakszervezetek Országos Tanácsát, a Magyar Vöröskeresztet, a Termelő- szövetkezetek Országos Tanácsát, á Hazafias Népfront Országos Tanácsát, az Állami Biztosítót, az Országos Munkavédelmi Főfelügyeletet és az Országos Közlekedésbiztonsági Tanácsot, amikor több mint egy évvel ezelőtt vetélkedősorozatot hirdetett az ország szocialista brigádjainak. Az elmúlt vasárnap — a városi és város környéki, megyei elődöntők után — a tizenkilenc megye egy-egy és a főváros három csapata találkozott a döntőben, adott számot közlekedési, biztonságtechnikai, elsősegélynyújtási és munka- védelmi ismereteiből, az .elméletben elsajátítottak helyes gyakorlati alkalmazásáról. Országos első helyezést, ért e] a Borsod-Abaúj-Zemp- Ién megyei csapat, amely a leninvárosi Tiszai Kőolajipari Vállalat dolgozóiból alakult. A győztesek 10 000 forint értékű utazási utalványt kaptak, második díjban — 6-6 ezer forintos utazási utalvány — a zsűri a Baranya megyei csapatot részesítette, az Öntödei Vállalat mohácsi vasöntödéjének egyik brigádját, míg a harmadik hely — ugyancsak utazási utalvány, négy-négy ezer forint értékben — a Belügyminisztérium I. számú csapatának jutott.

H. Z.

Karácsonyfák a Mátrából

Megkezdték a karácsonyfák kivágását a Mátrai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság területén. Az e célra telepített verpeléti, felsőtárká- nyi, káli és hevesi csemetekertekből az idén minden

korábbi évinél többet, ösz- szesen 88 ezer karácsonyfát szállítanak az ország különböző vidékeire. A fák többsége 50 és 300 centiméter magasságú, de ettől magasabbakat is értékesítenek.

Háromezcr-ötvcn darab, a XIV. század harmincas éveiben vert pénzérme került elő Veszprémben, egy építkezés során. A leletet tisztítás és kezelés után a Nemzeti Múzeumban helyezik el (MTI-fotó — Arany Gábor felv. — KS)

Ilyen is van

Most csak a dolog egyik oldaláról gondolkodom. És rossz a kedvem. Azt is elmondom, miért?

Példák sokaságát hozhatnám fel arra, hogy a figyelmetlenség (tudatos?) milyen sebeket ejt. Lelki sebeket természetesen, de azt sem kívánom senkinek. Különösen olyan helyzetekben „dúl” ez a már-már „népbetegség”, amikor valaki elmegy, mert befejezte úgynevezett aktív éveit, vagy elkerül valahonnan valahová, netán mint sportoló hagyja abba, és átáll a szurkolók közé. Nos. a csak kapásból felsorolt helyzetek fordulópontjainál, a búcsúzásnál (mondjuk így) mutatkoznak meg legvisszata- szítóbban a kórtünetek. Ismerek pedagógust, aki kiváló igazgató volt, akinek sokat köszönhet a város, az iskola, aki több generációt tanított meg a betűvetésre, számolásra, jó modorra; nos amikor eljött számára a „nyugalom”, arra sem méltatták, hogy meghívják egy feketére, és a főilletékes kezet fogjon vele. Egy világ dőlt össze ismerősömben, az a világ, amelyért nem sajnált áldozni semmit. Sem energiát, sem gyötrődést, sem éjszakákat, ha éppen úgy hozta a sor. Leírták, minden külsőség nélkül, pedig: a külsőség tartalmakat hordoz, ezúttal egyetlen kézfogás egy város köszönetét hordozhatta volna... Az sem igaz, hogy „az élet megy tovább” és nincs időnk efféle „szentimentalizmusra”. S ha néha mégis van, az esetek többségében félresikerül, s nem érzi jól magát benne az sem, aki búcsúztat, sem az, akit búcsúztatnak.

Két okból is eszembe jutott, hogy az életnek (életünknek) ilyen oldala is van. Néztem a múlt héten a televízióban a Magánélet című Rajzman-filmet, amelynek főhősét, a már nyugdíj felé tartó, kitűnő igazgatót egyszerűen félretették, mondhatnám hivatali zsargonban, hogy „rendelkezési állományba”, de hogy mit terveznek vele, csak akkor közölték, amikor már szinte teljesen összeroppant. Ez volt az egyik gondolatmozdító, a másik pedig Jávor Péter kollégám november 7-i írása lapunk sportrovatában, a 126-szoros válogatott, az 1976-os gólkirály, az 1978-as KEK-győztes Csulikné Hozó Éváról, a Békéscsabai Előre Spartacus nagyszerű kézilabdásáról. Akit, amikor visszatért a fővárosból szülőhelyének csapatába, egyszerűen „leírtak” a válogatottból. Amikor pedig kiderült, hogy rosszul tették, hogy Csulikné ragyogóbban játszik, mint valaha, flegma „üzenet” volt a reagálás: kérje magát vissza, levélben!

Elképesztő! Megérthetetlen! Miféle „stílus” ez, amiről ugye köztudott, hogy jellemzi az embert? Miféle szokás ez, hogy „meg kell követni” azt, akinek éppenhogy bocsánatot kellene kérnie attól, akit ki tudja, milyen indokból indokolatlanul mellőzött?! Nyilván, Csulikné Bozó Évában volt annyi tartás, hogy nem írt megkövető levelet. Ki is maradt az akkor Budapesten rendezett világbajnokság magyar válogatottjából. Ugye, leírhatom még egyszer, hogy „elképesztő”?

Mire jó ez? Mitől vagyunk (lettünk?) ilyen kéregszí- vűek, beképzeltek, hiúk, úrhatnámok? (Aki nem az, háborogjon velem!) Mitől ez a lekezelés? Mitől, hogy úgy elmegyünk néha sorsok mellett, mint az Orient expressz a röcsögefalvi bakterház megilletődve tisztelgő bakterja előtt? Mitől, hogy ezek a szavak: megbecsülés, tisztelet, elismerés, köszönet (!) csak ünnepi alkalmak dekorációi alkalmasint?

Persze, most csak a dolog egyik oldaláról gondolkoztam. Mégse tegyük hozzá most azt a két (általam nagyon nem szeretett) szót, hogy: „igen, de...”. Inkább fogjunk kezet azzal, aki megérdemli, és ne azt éreztessük, mekkora a hatalmunk, hanem inkább azt, milyen emberek vagyunk. Hogy: emberek vagyunk.

Bocsánat érte, hogy egy régebben írt jegyzetem pár sorát érzem idekívánkozónak. Magyar József dokumen- tumfilm-rendező, aki nemrég „A mi iskolánk” című filmjével díjak sorozatát nyerte el a mannheimi fesztiválon, mondta egy vetítést követő beszélgetésen, hogy „humánumra akar bujtogatni”. A meglehetősen szokatlanul egymás mellé állított három szó először meghökkenti az embert, mert a „humánum" meg a „bujtogatás” valahogy nem stimmelnek; aztán egyre inkább kiderül: a folyamatot, azt, amit ez a kitűnő rendező vállal, nem is lehet másképpen terjeszteni, csak „humánumra bujto- gatva”. Milyen lenyűgöző ez a mi nyelvünk! Hogy az alapjelentésében majdnem ellenszenves, sőt utálatos „bujtogatni" itt, ezen a helyen felragyog, megváltozik, olyan lesz, mint egy vértes-kardos bajvívó, akinek feltétlen győznie kell, mert mögötte az igazság.

Ha már a szép magyar nyelvnél tartunk, akkor a humánum helyett legyen a szó: emberség. Én is erre szeretnék „bujtogatni” ezen a helyen", jól vagy rosszul ösz- szeválogatott példáimmal.

A napokban sokan találkoztunk, újságírók, Budapesten. Vagy négyen-öten jöttek hozzám, hogy szerezzek nekik egy példányt a békéscsabai megyei könyvtár kiadásában megjelent Flóra-könyvből. Csak így mondták, és csodaváróan tekintettek rám.

El se hitték, hogy nekem sincs. Hogy évek óta fogalmam sincs, miket ad ki ez a csabai megyei könyvtár? Hogy boltban sem kapható, mert „bibliofil”. Hogy — — nyilván — meg van annak a pár száz kötetecskének a maga jeles és kivételes helye. Hogy ez a sorozat megérdemli ugyan az országos sajtó magas hozsannáit, de a hozsanna pusztába kiáltott, mert a „kis ember magyar olvasó", úgysem kap belőle. Hogy a megyei lap sem re- cenzálhatja, mert szintén nem kap belőle. Miért nem kap? A jóég tudja!

Így történt, hogy alaposan leégtem a kollégáim előtt, akik közül az egyik (szókimondásáról ismert) meg is jegyezte: „öregem, akkor humbug az egész! Sznobéria!"

Most aztán pompásan ide illik soraim címe: „Ilyen is van”. Nem öröm, az igaz.

Sass Ervin