Békés Megyei Népújság, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-24 / 276. szám
1984. november 24., szombat NAGYVILÁG India helye a világban A Szafdardzsang Road-i kormányfői rezidencia és az Akbar Road-i miniszterelnöki iroda közötti rövid járda- szakaszon október végén eldördült, Indira Gandhi életét kioltó lövések óta a külvilág elsősorban azt találgatja, változik-e India külpolitikája. Radzsiv Gandhi ■elődei — nagyapja, Dzsava- harial Nehru és anyja, Indira Gandhi — irányvonalának folytatását ígérte. India nemzetközi tevékenységének meghatározó eleme' az el nem kötelezettség: a mozgalom egyik alapító tagja. Világpolitikai szerepének fontosságát azonban — az ország méreteitől eltekintve — az döntötte el, hogy számára az el nem kötelezettség nem pusztán a „tömbön kívüliséget” jelentette. Delhiben mindig is abból indultak ki, hogy a független és fejlődő India létérdekei egybeesnek az egyetemes béke, a biztonság, a leszerelés és a békés egymás mellett élés ügyével. Állhatatosan szót emel, és tevőlegesn küzd a gyarmatosítás, az elnyomás és a fajüldözés minden formájának a felszámolásáért, a világban meglevő társadalmi, gazdasági és nemzeti igazságtalanságok megszüntetéséért. India szeretné,, ha az Indiai-óceánt fegyvermentes békeövezetté nyilvánítanák, és egyike annak a hat államnak, amely kezdeményezte a nukleáris fegyverkészletek befagyasztását, és az atomkísérletek leállítását. Feltételezhető és remélhető, hogy a belső állapotok megnyugvása után az ország ismét eleget tesz majd méltó küldetésének a haladó erők élvonalában. Mindez csak egyik összetevője India és a Szovjetunió (s általában a szocialista közösség) széles körű, évtizedes hagyományokon nyugvó együttműködésének. Az önállóságot alig elnyert Indiának nyújtott szovjet támogatás életbevágó voltáról Gandhi asszony így beszélt: „A Szovjetunió akkor is támogatott bennünket, amikor senki más nem akar) segíteni. Például az állami szektor kiépítésében. Az Egyesült Államoktól nemleges választ kaptunk, amikor hozzáfordultunk”. Az 1971-ben megkötött szovjet-"-indiai barátsági és együttműködési szer- ződés a kapcsolatok biztos és tartós alapjait fektette le. A viszony hőfokát jól jellemzi, hogy a Szovjetunió a legnagyobb kereskedelmi partnere, és egyik fő fegyverszállítója Indiának. Az amerikai—indiai kapcsolatokban megnyilvánuló bizalmatlanság sem csak annak a következménye, hogy egy sor globális kérdésben Delhi és Washington merőben más nézeteket vall. Az amerikai vezetés szemében szúrós tüske, hogy India szerinte a „szovjetekhez, húz”. Nem tetszik Washingtonnak, hogy India nem csatlakozott az Afganisztán miatt kibontakozott szovjetellenes kampányhoz, és elismeri az új kambodzsai kormányzatot. India viszont felrója az amerikaiaknak: a Pakisztánnak nyújtott katonai segélyek (ötéves program keretében 3,2 milliárd dollár értékben) veszélyeztetik a térség biztonságát. Igaz, a közelmúltban mindkét oldalon jelezték, készek a kapcsolatok javítására, de az indiai— amerikai viszony hűvös jellege a szándékok kinyilvánításának ellenére még nem változott meg. A történelem furcsa fintora, hogy a világban önmérsékletet és egymás iránti tiszteletet kereső-hirdető Indiának éppen szomszédaival nem sikerült kellőképpen megtalálnia a közös hangot az elmúlt évtizedekben. Nem önhibájából: a térség gyarmatai olyan országhatárok között jutottak önálló állami léthez, amelyek eleve magukban hordozták a későbbi területi viták és etnikai-vallási gyűlölködések magvát. India és Pakisztán a felszabadulás óta három háborút vívott egymással, és a gyarmati múltbó] örökölt határprobléma vezetett a kínai—indiai háborúhoz is a hatvanas évek elején. A három esztendeje megnyílt indiai—kínai tárgyalások hoztak kezdeti eredményeket, de a viszony még távolról sem egészséges. A jószomszédi kapcsolatoknak a környező országokkal való teljes értékű kiépítésében az egyik legfőbb zavaró tényező az, hogy éppen a határvidékeken, a peremállamokban ütötték fel kitapinthatóan a fejüket a szakadár törekvések, és a nacionalista-etnikai mozgalmak. Ez beárnyékolja az indiai—pakisztáni tárgyalásokat is. A haladó irányzatú indiai külpolitikát csorbítani igyekvő külső erők is úgy gondolják, hogy ezeken a területeken kínálkozik a legjobb alkalom a delhi vezetés eneergiáinak a lekötésére. A belső gondokon túl tehát Radzsiv Gandhira hatalmas felelősség hárul országa nemzetközi hírnevének a megőrzésében, és a közvetlen külső környezetével kialakult felemás állapotoknak a megjavításában is. Kérdés persze, hogy most „mennyi ideje marad” az ország kül- viszonyainak alapos átgondolásra, és a kezelés kialakítására. Decemberben választások lesznek Indiában. De mindenesetre még aznap, hogy Indira Gandhi földi maradványait elhamvasztották, az ifjú kormányfőnek Pakisztánba, Kínába és az Egyesül) Államokba szóló meghívást tolmácsoltak. Rácz Péter Lengyel szakszervezetek Út az egységhez November utolsó hetére hívták össze a lengyel szak- szervezetek országos tanácskozását. A kezdeményező bizottság, amely a találkozó programját és céljait megfogalmazta, a felső-sziléziai Bytomot jelölte ki az országos tanácskozás színhelyéül. Mi is lenne a találkozó feladata? El kellene fogadnia a két évvel ezelőtt újjászületett lengyel szakszervezetek közös programját, s ideiglenes képviseletet kellene választania, amely felléphetne valamennyi üzemi szakszervezet, az összes szakmai föderáció nevében az országos szintű tárgyalásokon. Ennek a tanácskozásnak a Lengyel Szakszervezetek Országos Egyeztető Testületé nevet adták. Az egységhez vezető út nem könnyű a lengyel szak- szervezetek számára. A tagok létszáma az egész országban mintegy 4,8 millió, az utóbbi időbén csökkent a növekedés dinamikája. Vannak fontos ipari körzetek — ilyen a sziléziai iparvidék — és egész szakmák: például bányászok, kohászok, pedagógusok, ahol a dolgozók nagyobb része már szakszervezeti tag, ám az összlétszám ma még nem éri el az óhajtott szintet. Nagyon sok fiatal munkás és a közvetlen termelésirányítók jó része még távol marad a szakszervezettől. A nyílt ellenséges fellépés ugyan már ritka, ám a dolgozók jelentős része továbbra is közömbös, kiváró álláspontot foglal el. Ezt többnyire a megelőző időszak csalódásaival magyarázzák. A Szolidaritás története ismert: a szakszervezeti feladatok mindinkább háttérbe szorultak ebben a szervezetben. amely végül is az ellenzék által vezetett mozgalommá lett. Az 1980—81-ben működött ágazati szakszervezetek aktivistái között is sok a sértett ember, aki továbbra sem tudja megérteni, miért volt szükség az ö szervezeteik feloszlatására 1982 októberében. A lengyel szakszervezetek fejlődésének második szakasza a föderációk szervezése volt. Ez a korábbi ágazatoknál kisebb egységeket tömörítő laza szervezet; az országban október elején a bíróságok 118 föderációt jegyeztek be. Jellemző, hogy van olyan országos szervezet, amely félmillió tagot számlál, de van alig hétszáz tagú föderáció is. A bíróságok eddig húszezer üzemi szakszervezetet jegyeztek be, ezek a jövőben is minden valószínűség szerint megőrzik jogi önállóságukat. A mostani bonyolult helyzet tükröződik a föderációknak az új egységes képviselethez való viszonyában: a 118 országos szervezetből október elejéig csak 59 jelezte készségét a belépésre. Az országos vitára bocsátott egységprogram kulcsmondata így hangzik: — A mi célunk — szocializmus torzulások nélkül. A szak- szervezetek elfogadják a LEMP IX. kongresszusának programját. Kiállnak a gazdasági reform következetes megvalósítása, az államélet demokratizmusának fejlesztése mellett. Elismerik a párt vezető szerepét. A közös fellépés sürgető. Nemcsak azért, mert kifelé, tehát nemzetközi téren is szükség van a lengyel szak- szervezetek egységes fellépésére. Elsősorban a kormánnyal való tárgyalásokra kell közös, megalapozott álláspontot kialakítani. A szakszervezetek már — igen kritikusan — elmondták véleményüket a jövő évi tervjavaslatról. Most már időszerű, hogy véleményt nyilvánítsanak az 1986—90-es ötéves terv előirányzatairól, mindenekelőtt arról, ami a dolgozók jövedelmi viszonyait, az árpolitikát, a szociális kérdéseket, a környezetvédelmet illeti. Közös szakszervezeti álláspontra van szükség a törvényhozásban való fellépéshez is. A júniusi tanácsválasztásokon már szerepeltek — és mandátumhoz jutottak — a szakszervezetek jelöltjei. Jövőre képviselőválasztások lesznek Lengyelországban. De még ez előtt sor kerül a szakszervezeti törvény módosítására. A szakszervezetek aktivistái több jogkör tisztázását kívánják. s igényt tartanak arra, hogy jogot kapjanak a törvényjavaslatok beterjesztésére is. Az előző törvény nem zárta ki annak lehetőségét, hogy egy üzemben párhuzamosan több szak- szervezet is működhessen. Ez volt a helyzet 1980—Síben. Az újjászületett szak- szervezetek szerint nem szabad megengedni, hogy ismét ellentétek keletkezhessenek a dolgozó kollektívák tagjai között. A LEMP legutóbbi központi bizottsági ülésén pedig rámutattak: Lengyelországban az osztályellenség a szakszervezeti pluralizmus ürügyén próbálja becsempészni a bur- zsoá politikai rendszert az országba. Az „egy vállalat — több szakszervezet” elv elkerülhetetlenül a politikai megosztáshoz, a korábbi hasonló veszélyes helyzethez vezethetne. Miklós Gábor A Mount Everest félelmetes csúcsa A világ élvonalába tartozó csehszlovák hegymászók az 1984-es évet több okból is sikeres esztendőként könyvelhetik el. Az idén először lobogott csehszlovák zászló a világ legmagasabb hegysége, a Mount Everest csúcsán (8848 m). Két további Hi- malája-expedíció is nagy sikereket ért el. A monszun előtti időszakban a csehszlovák hegymászóknak először sikerült feljutniuk a Lhoce— Sár (8398 m) déli falára, s a Mount Everest megmászása idején egy másik csoport a Dhaulagiri (8172 m) nyugati falát hódította meg. Kiváló eredmény dr. Dina Ster- bová sikere is, aki egy nemzetközi női expedíció tagjaként elérte a Himalája Csho—Oju nevű csúcsát (8153 m). Dr. Sterbová az első a csehszlovák női hegymászók között, akinek sikerült túljutnia a 8000 méteren. Kettős cél 1984 augusztusában indult el Nepálba a „Himalája ’84 — SAGARMATHA” nevet viselő, dr. Frantisek Kele tudományos 'kandidátus vezette tudományos-sport expedíció. Az expedíció két fontos célt tűzött ki. Az egyik célja a Sagarmatha nevű nemzeti park területének tudományos kutatása volt. A csehszlovák tudósok ezzel akarnak hozzájárulni e környék természetvédelméhez, ami ezen a látszólag érintetlen területen is már aktuális problémát jelent. Az ing. Ivan Fiala vezette hegymászó alcsapat pedig azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megmássza a világ legmagasabb hegycsúcsát. E hegymászó csoport tagjai túlnyomórészt tapasztalt sportolók voltak, akik igen fontos túrákon vettek részt Ázsia és Amerika legmagasabb hegységeiben. Az expedíciónak 21 tagja volt. fl déli falon A hegymászó csoport eredetileg azzal számolt, hogy a rendkívül nehéz délnyugati falat mássza meg, az úgynevezett szovjet úton át. De kéthetes késésük volt, mert Kathmanduban várniuk 'kellett, amíg az anyagot szállító teherautó megérkezik. Ez az időveszteség, az egyre rosszabbodó időjárással és más problémákkal párosulva arra kényszerítette őket, hogy megváltoztassák útirányukat, és a déli falon át, az úgynevezett lengyel utat vegyék igénybe. Az expedíció október 6-án ütötte fel alaptáborát a Khumbu nevű jégesésnél, ami az Everest tulajdonképpeni kapuja. Október 9-én öt hegymászó átkelt a jégesésen, és 6000 méteres magasságban újabb tábort épített ki. Három nappal később a délnyugati fal alatt felütötték a második tábort (6400 méteren). A harmadik tábort 7200 méteres magasságban helyezték el, a negyediket 8000 méteren, s az ötödiket 8300 méter magasságban. Innen indult el 1984. október 15-én egy háromtagú csoport — Josef Psotka, Demján Zoltán és egy hegyi vezető. A végső szakaszt igen erős szélben nyolc órán át tették meg. A szél óránként 160 kilométeres sebességet ért el. A hegymászók fél órát időztek a csúcson, s kitűzték a csehszlovák és a nepáli zászlót. Tragédia és siker A lejövetelnél, sajnos, tragikus szerencsétlenség történt. A rendkívül rossz idő miatt az ötvenéves Josef Psotka elvesztette tájékozódását, lezuhant és meghalt. Josef Psotka volt az egyik legidősebb hegymászó, aki elérte az Everest-csúcsot. Halálával a csehszlovák hegymászók a világ e legmagasabb hegycsúcsának meghódításáért nagy árat fizettek. E tragédia ellenére a Csehszlovák Hegymászók Szövetségét büszkeség töltheti el. Hiszen a huszonkilenc éves Demján Zoltán, e hegycsúcscsoport második tagja a világ azon kevés számú hegymászója közé tartozik, aki egyetlen év során 'két nyolcezer métert meghaladó hegycsúcsot mászott meg — a Lhoce Sart és a Mount Everestet. Daniela Kristufkova Josef l'sotka Demján Zoltán (balra) cs Frantisek Kele sajtóértekezletet tart Pozsonyban a Himalája-expedícióról (Fotó: MTI Külföldi Képszolgálat) Rémhírellenes alapítvány Franciaországban Évente milliókra tehető azoknak a száma, akik Franciaországban áldozatul esnek a pletykáknak, különféle rémhírek, legyen bár szó leánykereskedelemről, repülő csészealjakról, esetleg a párizsi metróban garázdálkodó bandákról. Négy francia szociológus most nagy fába vágta a fejszéjét, és alapítványt hozott létre a legártalmasabb rémhírek eredetének felkutatására, hogy azután a lakosságot felvilágosítva „hatástalanítsák” a pletykákat. Jean-Noel Kapferer, az alapítvány egyik vezetője úgy vélekedik, hogy a hírközlési eszközök által is olykor felkapott, s vírusként terjedő híresztelések általában olyan rendkívül érzékeny témákról közvetítenek kétes információt, mint a fajüldözés, az egészségügy: gyakran mélyben szunnyadó feszültségeket szabadítanak föl, táptalajuk pedig a kollektív tudatlanság, a félelem és a képzelődés. A szociológusok alapítványa októberben a nagyközönség rendelkezésére bocsátott egy telefonszolgálatot. Ennek segítségével próbálják felmérni a Franciaországban és külföldön leg- makacsabbnak bizonyuló híreszteléseket, és persze segítséget akarnak nyújtani az ezek nyomán kialakult fizikai, erkölcsi vagy gazdasági előítéletek áldozatainak. Az alapítvány által összeállított első pletyka-sikerlista előkelő helyein találhatók a repülő csészealjak, a patkányt szervírozó kínai vendéglősök és a cukorhiány. Kilenc év óta röplapként terjed egy titokzatos iromány, amely egy tekintélyes párizsi kórház szakértői véleményére hivatkozva tucatnyi élelmiszert minősít rákkeltőnek. A kórház és a fogyasztói társaságok által kiadott számos cáfolat ellenére a röplap a lakosság körében valóságos pánikot keltett, s azt — az alapítvány szerint — több mint hétmillióan olvasták már nemcsak Franciaországban, hanem Belgiumban, Luxemburgban, Svájcban, sőt még a Közel-Keleten is. Az alapítvány közvéleménykutató intézeteket is be akar vonni munkájába, ami persze lehetővé tenné a pletykák további sorsának nyomon követését is. Tevékenységüket a szociológusok egyelőre az egészségüggyel és a társadalmi eseményekkel összefüggő híresztelések kutatására kívánják korlátozni, a politikai és a társasági élet pletykáival nem óhajtanak foglalkozni. Így aztán egyelőre nem számíthat igazságszolgáltatásra az a neves francia varietéénekesnő, akinek még terhessége és gyermekének megszületése sem tudta feltartóztatni azt az évek óta terjesztett pletykát, miszerint ő — férfi. Hárman a jilág tetején
