Békés Megyei Népújság, 1984. október (39. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-06 / 235. szám

1984. október 6., szombat KÖRÖSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET He gyesi János: A kozák csókja A felszabadulás óta eltelt idő számomra nagyon sok és érdekes, felejthetetlen él­ményt hozott. 'Van hát emlé­kem jó is, rossz is, de egyik legfelejthetetlenebb emlé­kem az orosz katonákkal való első találkozásom, a fel- szabadulás első órái és nap­jai voltak. Amikor 1944. ok­tóber elsején elérkeztek hoz­zánk, és az első órák izgal­main túljutottunk, kicsit 'megnyugodva néztem a dü­börgő tankok elvonulását a házam előtti országúton. Nádfödeles házam a falu szélén állt, s a velem szem­beni ház mögött már szán­tóföldek voltak. Mivel pedig ott egy természetes hajlat, éroldal volt, az orosz tüzér­ség egy ütege ott fogott tü­zelőállást. Mi tagadás — ag­godalommal néztem a hatal­mas, hosszú csövű ágyúk fel­állítását a lakásomtól mint­egy száz méterre. Tudván, hogy ahonnan lő­nek, oda Vissza is szoktak lőni. Pedig az első kellemes meglepetés ezzel kapcsolat­ban ért. Amikor az ágyúk tüzelés­re sorban felálltak, bejött hozzánk egy orosz tüzér és beszélt, magyarázott, de én persze nem értettem, hogy mit akar. Erre fogta a keze­met, az üvegezett konyhaaj­tóhoz, majd az ablakhoz hú­zott és mutogatta, hogy, nyis­suk ki az ablakokat, mert — s mutatott az ágyúkra — durr-bumm és az ablak ka­put. No hát ezt már megértet­tem, s valósággal elámul- tam. A határból hallatszott a harci zaj. A fejünk fölött német és orosz repülők vív­ták légi csatájukat, és én „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” — Vörösmarty töprengő kérdése szenvedé­lyes válaszra késztet: ment bizony, csakis azok által, hi­szen könyvek, írásbeliség nélkül megszűnne létezni az emberiség memóriája, s kezdhetné minden nemzedék elölről ugyanazt. Fejlődés helyett helybenjárás lenne osztályrészünk. Semmi kétség, értékeljük és vásároljuk a könyvet, mégis el kell gondolkodnunk azon, hogy azért a vásárlás mégsem azonos az olvasás­sal. Miközben mindennek felfelé szökik az ára, a köny­veké is, de a könyv még mindig viszonylag olcsó ajándék, miközben szép, mutatós, vonzó. Aztán meg annyi eredményt mégiscsak elértek a médiák, hogy láb- rakapott némi egészséges sznobizmus — ez utóbbi sem megvetendő, mert lendítő­erővé válhat —, amely azt sugallja, hogy könyvnek pe­dig lennie kell a lakásban. Még csak nem is feltétlenül díszletként, álorcaként, elhi­tetni akarván, hogy itt okos emberek laknak, hanem bi­zakodással: mire megnő a gyerek, lesz mit olvasnia, valamikor tán nekünk is jut rá időnk . . . Ha egyelőre nem is. A KSH szabadidő-mérlege szerint 1963-ban á férfiak­nak átlagosan napi 54 perc, a nőknek 36 jutott olvasásra, míg 1977-ben már csak 46, illetve 28. Ellenben tv-nézés- re 1963-ban mindkét nemnél 24 perc jutott, míg 1977-ben a férfiaknak 1 óra 34 pírc, a nőknek 1 óra 21 perc. Az át­lag persze sok mindent el­fed, de irányulást mégis je­lez. kellemes érzéssel csodálkoz­tam azon, hogy egy harcoló sereg katonái között még olyan is akad, aki figyelmez­tet, hogy ki ne törjön az ab­lakom. Másik felejthetetlen él­mény a következő napon tör­tént. Mivel a lovasok zöme — akik a kertemben szénát etettek — elvonult, s én, hogy mentsem egy tehenem számára, ami menthető — a megmaradt és szétszórt szé­nát kapargattam össze egy vasvillával. Egyszer csak nyílik a kapu, s bejön rajta egy szomszédos öreg néni, de már arra nem volt ideje, hogy betegye a kaput, mert benyargalt, szinte mellette, egy. lovas orosz katona. Én magamban - kozáknak gon­doltam. Magas, barna képű és komor nézésű ember volt. Engemet nem látott, a kony­haajtó felé azt kiáltotta: Vi- na-vina 1 Persze, akkor még én sem értettem, ma már tudom, hogy bort kért volna. Bár, ha értettem volna se tudtam volna adni, mert nekem se volt. A feleségem és a gye­rekek a konyhában voltak, és a néni besietve azt mond­ta: vizet kér ez a katona fiam, vigyetek neki! Feleségem rögtön teleön­tött egy füles poharat vízzel, s m.ivel ő maga félt kimen­ni — egy a szomszédból ép­pen ott levő 14 éves fiútól küldte ki. Az aztán felnyúj­totta a lovon ülő katonának. Az pedig mohón a szájához kapta, de mikor észrevette, hogy víz van a pohárban, — úgy eldobta, hogy a pohár végig gurult az udvaron, s látszott az arcán, hogy ha­tártalan haragra gerjedt. Egy pillanat múlva azonban megváltozott arccal, mered­ten nézett a konyhaajtó fe­lé. Hát az történt, hogy az én Jancsi fiam, aki akkor 11 éves volt, kikíváncsisko­dott a verécéig. A katona, mikor a gyereket meglátta, egy pillanat alatt elpárolgott a haragja, és most már oda­léptette a lovát, majd inte­getve hívta magához a gye­reket. Az pedig nem félt,_ha- nem mire észbekaptam vol­na, már ott is állt a ló mel­lett. A többi egy pillanat alatt történt. A katona jobb kézzel lenyúlt és már fel is kapta fiamat maga elé a ló­ra. Hát bennem még a vér is meghűlt, mert az ötlött az eszembe, hogy tán el akarja vinni. Ujjaim görcsösen szo­rították a villanyelet, s azt néztem, hogyan tudnék előbb a kapuhoz ugrani, hogy eli- be állhassak. S még ma is, 30 év távolából, ha eszembe jut, világosan látom ezt a jelenetet. Drámai pillanatok voltak. — de szó szerint csak pillanatok, mert ni csak, mit látok? — Simogatja a gyere­ket, arcát maga felé fordít­ja, majd magához öleli és csókolgatja. Közben beszél hozzá, de sajnos, mi nem értjük, hogy mit mond. Nem értjük per­sze, — óh, hogy miért is be­szélnek különféle nyelven az emberek! Szeretgeti, csókol­gatja az idegen katona az idegen gyereket, s beszél hozzá, de mi nem tudjuk, hogy mit. Atazhogy én már kezdem érteni a dolgot. En­nek a szegény katonának lehet házájában — vagy ta­lán csak volt — hasonló ko­rú fia. Az is lehet, hogy né­mi hasonlóságot vélt felfe­dezni, mert mindegyre az ar­cát, szemét nézi és közben könnyezik, sír. Az is lehet, hogy a háború kegyetlen zi­vatarában el is veszítette a családját. Most már magam is, átérezve a különös, meg­ható jelenetet, megrendültén, szinte megdermedve néztem. Észre sem vettem, hogy kihullott kezemből a villa, amivel pár perccel előbb még ütni akartam. Már ép­pen indultam közelébb, hogy megkérem, szálljon le a ló­ról, s jöjjön be hozzánk. Erezzen egy kis családi me­legséget, de sajnos, ezzel már elkéstem. Még egyszer magához ölel­te a gyereket, jobbról-balról megcsókolta, és óvatosan le­engedte a földre. Még any- nyit kiáltott: hej, vojna-voj- na! Azzal sarkon fordította lovát és kivágtatott a kapun, neki az országútnak, amerről a harci zaj dübörgött. Nem láttam többet . . . szer mindenfajta • íélrecsú- szás ellen, de bizonyos, hogy a kallódó fiatalok között fe­lettébb ritkán akad művelt könyvbarát, az erőszakos cselekedetek elkövetői kö­zött pedig szinte soha. A nagy számok törvénye alatt nyilvánvaló: minél alacso­nyabb az iskolázottság szint­je, minél kevésbé lel valaki örömet, vigaszt, feledést a szellemi élvezetekben, annál veszélyeztetettebb, annál könnyebben csúszhat a mély­be. Az esztétikai és az erkölcsi nevelés egy tőről fakad: az ifjúságvédelem az olvasás tanításánál kezdődik. Kez­dődik, de a folytatás sem mellékes. Rendhagyó irodalomórát tartottam egy kis faluban. Okos, tájékozott, lényeglátó gyerekek gyűltek össze a könyvtárban, élvezet volt beszélgetni velük, látszott, hogy gondos pedagógus keze alól jöttek. Megmaradnak-e olvasóknak, amikor már in­gázni fognak? De jó is lenne valameny- nyit megtartani a könyv hű­ségében! De jó is lenne, ha a felnőttek gyakori példája nem ragadná el őket, elhitet­vén velük, hogy az olvasás csak a ráérőknek, a gyere­keknek, s az öregeknek való! De ehhez az is kellene, hogy megnőjön a könyv, az iroda­lom becsülete az életben, az iskolában egyaránt, s hogy központi kérdéssé váljék: tudnak-e a gyerekek szépen beszélni, olvasni, színesen- szabatosan fogalmazni, hi­bátlanul írni ? Jó lenne belátnunk vég­re, hogy nemcsak az a fon­tos, „amiből élünk”! Hogy nem munkaerőt, hanem em­bert nevelünk. És aki talpig ember, az munkaerőnek is jobb ... Bozóky Éva Könyv, olvasás, nevelés Az adatok nem a „Guten­bers jalakszisért” keltenek aggodalmat, hanem önma­gunkért. Mert a könyvet nem kell félteni, megáll az magáért, megtartja ural­mát mint az emberi közlés legfontosabb, pótolhatatlan eszköze. Írás, leírt szó nél­kül nincs elvont gondolko­dás. Ami azonban félő és félthető: hovatovább megint keveseké lesz, beavatottaké, míg a többség körülüli a kép­ernyőt, mint távoli ősök a i'hapsodost, a homéroszi kor­ban. De még ha csupa Ho­mérosz szólna is: a néző is­meretei felületesek marad­nak, ha a hallottak nyomán nem nyúl könyvhöz, ha a látvány nem indítja el az el­mélyült, gondolkodó isme­retszerzés felé. És mivel- a felnőttmodell a gyermekek számára is mérv­adó, tarthatunk tőle, hogy a gyerekkori olvasóláz múltá­val közülük is kevesebben maradnak meg a könyv bű­völetében. Véletlen, de jelképesnek is tekinthető: az idei könyvhét megnyitásának napján tájé­koztatták az Országos Peda­gógiai Intézet munkatársai az újságírókat az olvasásta­nítás különféle módszereinek használatáról és a mai kis­iskolások olvasási nehézsé- '•geiről. Ami sajnos, sokaknál megfigyelhető, sok; benyo­más éri őket, szétszórtabbak, felületesebbek, kivált a vá­rosiak, noha az írás-olvasás kezdeti nehézségei nem füg­genek össze az értelmi képes­ségekkel! Akár lángész is lakhat abban a kisiskolás­ban, aki nehezen barátko­zik meg a betűvetéssel, sőt, ki is bontakozhat, ha kellő gondot fordítanak rá, és tö­rődnek fejlődésével. Itt rej­lik az iskola óriási szerepe az egyenlő esélyek megte­remtésében, hiszen az értel­miségi szülő nem sajnál időt, fáradságot; színes, szórakoz­tató, nagybetűs képesköny­veket vesz, azokból gyako­roltatja csemetéjével az ol­vasást, és lábujjhegyen jár, ha az leckéjét írja. De aki­nek erre se ideje, se tudása, se igénye nincsen?! Az olvasás elsajátításának nehéz vagy könnyű volta nem fokmérője az értelmi képességeknek — de hat rá­juk. Aki időben el nem sajá­tította az olvasás techniká­ját,- az később nem tudja megtanulni a számára ki- böngészhetetlen szövegeket, nem képes hozzáolvasni a tanultakhoz, pedig ez ma már nélkülözhetetlen, mivel szerencsére szakítottunk az „egykönyves” (tankönyv) ok­tatással;. lemarad tehát, ked­vét veszti. Gyönge bizonyít­ványával nem mehet közép­iskolába, hiába lappang ben­ne valamilyen képesség, az olvasásképtelenség elfedi, el­nyomja, mint virágot ~a dud- vá; a kudarcok megutáltat- ják vele a könyvet; a sza­bad időt megszállja az una­lom, s ami még rosszabb: a sikertelenség szembefordít­ja iskolával, tanárral, ered­ményesebb társakkal, az egész világgal. A dac rossz tanácsadó, a következő lé­pés könnyen vezet a szipu­záshoz, a csövezéshez, az al­koholhoz. Merész állítás lenne meg­kockáztatni, hogy a könyv abszolút biztos immunizáló NÉPÚJSÁG Zsáky István: Kapálok Bónus István: A cirkusz lovo A háború elért a sátorhoz, Bedöfte a ponyván szuronyát, S míg a nézők dermedt csöndben álltak. Elvitte a cirkusz szép lovát. A ponyva lehullt, s búsan hirdették A csupasz rudak, hinták százai: Az élet most furcsább mutatványt nyújt, Mint a cirkusz világszámai. Bohóc arcát bombafüst tarkázta, Erőművész félve remegett S a bűvész nem tudott varázsolni Pincék mélyén: falat kenyeret. S a fényesszőrű, büszke, okos ló, Ki táncot járt a sátor alatt, Puszták, falvak és városok sáros Szétrobbantott útjain haladt. Kényes hátán durva ostor csattant, Agyút húzott, terhes szekeret. Rossz szó érte, mint a többi igást, Nem paskolta vállát szeretet. Csak nézte, nézte, hogy a napjait Céltalan nagy hajsza tölti meg. Okos szemében kihunyt a szelíd fény; Vadul harapott, mint a többiek. Ravasz Erzsébet: Kapu

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom