Békés Megyei Népújság, 1984. október (39. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-13 / 241. szám
1984, október 13., szombat Csoór István: , Bujdosó Etelka (Regényrészlet) Telt az idő. A kemény telet tétlenkedve dideregték át a műhelyben. Még. berakott kályha javítás, csőfoltozás, zárjavítás sem került. A repedt plattnit féltéglával támasztották fel az asszonyok. A konyha kilincsét madzaggal kötözték össze, a lyukas vedret rongyba csavart faékkel verték be. Mindent maga javított a paraszt. A két inas, Sanyi és Karcsi láncra szerelt vasrudat erősített a műhely mestergerendájához és azon tornázott. Ezzel töltötték el a hosz- szú telet... * * * Ezen a télen nem történt semmi falrengető dolog. Nem akasztotta fel magát senki, nem ugrott a Berety- tyóba az életunt, és lúgot sem ivott a csalódott lány. Tavasszal, amikor az orgonabokron ébredeztek a levelek. s amikor az utak latyakja görönggyé száradt, Lajos bácsi két üres szobáját kiadta egy Nagyváradról menekült családnak. A bottal bicegő ember kiszegelte a papírból készült táblát a falra: dr. Bottá Béla ügyvéd. Másnap már bútort vettek, a konyhába edényeket, s harmadnap mór cselédlány mosogatott a konyhában. A szőke, vidám teremtést Bujdosó Etelkának hívták. * * * A konyhában aludt Etelka. aminek a keskeny, vas- rácsos ablaka az udvarra nyílott. Az ágy vége az ablak alá ért, s az ébredező hold rávilágított a lány hajóra. Teletűzdelte csillagokkal, és az ingvállból kivillanó vállon megpihent. Nappal a műhely ablaka előtt hordta el a szemetet, a mosogatólevet a moslékos vedrekbe. Lacit nem érdekelte a lány. Megnézte és csak ennyit mondott: — Peses ... Sanyi is elhúzta a száját. Hümmögött. — Kevés rajta a hús ... Karcsi nem szólt. A vállra omló haját nézte, a világra csodálkozó kék szemét, mozgásának parányi ígéreteit, a nevetés mögött bujkáló megtörtségét, fáradtságát. A nap minden percét munkában töltötte. Gyújtósért, fáért szaladt, verte a szőnyeget a kerítésen, csavarta a feltörlőruhát, s ha egy pillanatra is elcsodálkozott a napfény mögé bújt árnyékok váltakozó mozgásán, röpült felé a hang a nyitott ajtó homályából: — Etelka! Szaladt Etelka be a konyha izzasztó melegébe. * * * Karcsi a műhelyben kötött barátságot Etelkával. Benézett az ablakon. A fiú intett neki és behívta. — Gyere be. Félve lépett be az ajtón, körbejárta a műhelyt, és az ismeretlen csodákkal ismerkedett. — Ez mi? — Esztergapad. — Ez mi? — Fúrógép. — Hát ez? — Kemence. Itt szárítjuk a homokot ... Karcsira mosolygott. és hagyta, hogy a fiú megsimítsa a haját. — Szép a hajad. Etelka.. . — A szemed is szép.. . Tiszta és olyan, mintáz ibolya .. . — A hangod is szép.... Etelka mutatta a kezefejét. Kirágta a lúg, kifújta a szél, a repedésekben vérpontok pattantak ki, s a bőre kiszikkadt, mint aszályos időben a szik. S másnap az alvó lány ablakára tett Karcsi egy skatulya vazelint. * * * Este az ablakban könyökölt Etelka. Várta Karcsit. — Tudtam, hogy jössz ... — Miből? — Hát... Lesütötte a szemét, és a keskeny ablak párkányára ejtette a szavakat: — Mert te jó vagy hozzám . . . Beszélgettek a Koplalóról, ahonnan a lány jött. A vésztői út kanyarjában telepített le az uradalom néhány kiszolgált öreg cselédet. Házhelyet adott nekik, kicsike kerttel. Vályogból házat építettek, éltek, haltak, nyomorogtak. Többet koplaltak, mint ettek. így került a nép szájáról a térképre: Koplaló-kert. Mindössze egy sor házból állott.- s előtte-mö- götte néhány tanya tengődött az istenverte sziken. Az eke csak a tetejét borzolta, az ásón meg legalább tízet kellett rúgni, míg elnyelte a föld. Szíkfüvet termett a szik. Tavasszal abból pénzelt a 'koplalói nép. Majd a Körös játszójában kinőtt a vadsóska, az verte el a gyerekek éhségét, meg az útszé- li eperfák érett eprei, s később a zsendülő uradalmi tengeri. A táblába csak az esteli sötétség után mertek belopódzani, mert az urasági csősz sóspuskával őrizte a határt, s ha kellett, oda is korcolt vele. Sok cselédet adott a Koplaló az úri konyhák rozsdás vaságyára. ♦ * * Milyen szépek az esték. Akkor is, ha világít a hold, akkor is, ha felhők húznak el az élők feje fölött, akkor is, ha megered az eső, és sűrű cseppjeivel kopogtatja az eresz pléhcsatornáját. A konyha keskeny ablaka alá nem ver be. nem áztatja Karcsit, aki nehezen várja a sötétség nehéz lépteit. Amikor nyugovóra tért a ház, és csak ketten susmo- rognak a csillagos ég, vagy a csüngő felhők alatt. Etelka már ágyban fekszik. Néha az alvó lány haját éri simogató ujja, néha a váll forró bőrén lángolnak ujjai. Nem riadózik Etelka, nem húzza vissza magát. Fejét az ágy fáján nyugtatja, és a fiú tenyerét odaszorítja arca lángoló bőréhez. — Gyere ki ... — Felébredhet az ügyvéd úr, vagy a nagyságos asz- szony . . . Baj lesz ... A fejét rázza Etelka, és még jobban arcához szorítja a fiú tenyerét. — Félek . . . * * * Űjabb csodavárás. Etelka az ablak előtt állt. Az ágyterítőt kanyarította a vállára, és a vasrács mellett kidugta a fejét és halkan szólt: — Kimegyek ... A kerítés mellé húzódtak. Fogták egymás kezét. Elfogyott a szavuk, nem tudtak mit mondani. Az ágyterítő csüngött a lány vállán, betakarta a hátát, és nyitva- hagyta elöl a földig érő hálóing hófehér vásznát. Karcsi mozdult előbb. A térítőt előre húzta és a lány nyakánál összefogta. — Meg ne fázz ... ! — Nincs hideg ... — Forró a nyakad és hangosan ver a szíved . .. — Hallod? — Hallom . . . Meghallgathatom közelről . .. ? A lány bólintott. Karcsi odatartotta a fülét a lány melléhez és hallgatta szívének ritmusos dobbanásait. S közben megcsókolta a fehér vászoninget, ott, ahol kidomborodott mellének kőkemény halma. Egyszer, kétszer, sokszor. Kicsike volt a tiltakozás és nagyon-nagyon csendes. — Ne . .., ne . .., ne .., Nem nyomta el a fiút. nem hátrált. Karját Karcsi vállára tette, és ráborult a fiú mellére. Combja a fiú combját érte, lüktető szíve a fiú ingét verte, és az ágyterítő lassú csúszással omlott le a földre, az udvar nyári zöld gyepére. Hirtelen kapott utána, hirtelen terítette magára és futott be a konyhába. F. Varga Mária: Fekvő akt Hívó szóra sem jött a becsukott ablakhoz. * * * Karcsi csak az udvaron látta a lányt. Vitte a szemetet, öntötte a vederbe a moslékot, verte a szőnyeget a kerítésen. Szőke haja csillogott a tűző napfényben. Este az ablak zárva maradt. A kapargáló ujjak zajára nem jött válasz, a csendes kopogtatásra, a suttogó szóra sem... Várt Karcsi. Kiment az utcára. Csak az akácfák gubbasztottak a sötétben, s a Sétakert gesztenyefái tartották vissza a fényt, széles tenyerű leveleikkel. A járdán a nyári vízfoltok csillogtak türelmes csillogással. Életük rövid, az ébredő reggel felszívja az eső utolsó cseppjét is, és azt. ami ottmaradt, szétmázolja az asszonyok seprűje. Végignézett az úton, a szemközti borbélyműhely fénylő ingő- firmáján. Balázs borbély is régen alszik már, aki egyszer tincset hagyott a feje búbján. Látta a Juliska néni csukott ablakát. Elnyomta az ital, kábulatba ringatta a néhány féldeci. Az égen bitangoló felhők csavarogtak. Szétszórtan rendetlenül, mint a gazdátlan nyáj. A kapun belépett. Számolta a lépéseit. Egy, kettő, három, négy... Még néhány, és ott áll az ablaknál. A nyitott ablaknál. ahol Etelka nyújtja majd a kezét, és halkra fogott hangját küldi felé: — Szeretlek . . . A sötét ablak némán meredt rá ... Őze István: Parkrészlet Török Sándor: Régi ház Mindenkinek a maga sorsa Ács Margit: Kard, korbács, alamizsna Évekkel ezelőtt, amikor a Kortársban az első novellát olvastam a most harmadik kötetes Ács Margittól, azonnal elfogott a felfedezés öröme, s az a kényszerítő érzés, hogy az élményt mihamarabb megosszam isme- * rőseimmel, véleményemmel együtt. Hogy ez az új író nem szárnypróbálgató; azonnal megfogja az embert kiforrottságával ; egyszerű, de árnyalt nyelvezetével; a gondolatok világos kifejezésével, ami azzal is összefügg, hogy van mit mondania, s ezért is tudja az érdeklődést végig ébren tartani. S a széppróba egyéb más „kellékeire" is gondoltam, beleértve a témaválasztást, ami nem mindennapi vagy sablonos, de mégsem mondvacsinált, mert az esemény, ha ritkán történik is meg az életben, ám előfordul, valóságos. Épp ezért meglepve vettem észre kötetajánló sorai közt az író vallomását. „Nem hinném, hogy belefogtam volna akár egyetlen• novellába is, ha az lett volna a szándékom, hogy realista prózát műveljek. Valóság? Például egy elhangzott mondat valóságtartalma ... Vagy a valóság, ami nem kevesebb, mint az anyagi, szellemi, történelmi, kozmikus mindenség ... Vagy a mindennapi valóság...” — és sorolja tovább mindazt, amire nem érzi képesnek magát. Rokonszenves ez a szerénység, csakhogy az író mit tud, vagy mit nem, azt az írásai bizonyítják, az ő esetében a három kötet a tanú arra, hogy az ábrázolt világ hiteles. Igaz, nem széles határok közt mozog, többnyire az általa jól ismert értelmiség körében. A Vendégek a kertben Angélája, férje és újszülöttje egy kölcsön kertilakban várják be, míg a lakásuk elkészül. Messze a várostól, egészen egyedül a picivel a nem túl életrevaló fiatalasszonyt váltakozva a félelem, kiszolgáltatottság, kirekesztettség keríti be, s ezek közben nő és hatalmasodik ki benne az anyai érzés. A Házirend egy ócska házban színházi fővilágosítója lát egy szörnyű halálos gázolást, s különös módon ez döbbenti rá, hogy ha ő halt volna meg, senkinek sem hiányozna. A Rés-ben Mari, a bolti pénztárosnő hosszabb betegeskedés idején egy hétig egyedül marad, s ezalatt teljesen szétesik a személyisége, egy magából kikelt, vi- sitozó asszonyt talál a megérkező férje. A folyamat — az út — ábrázolása az egész novella. A nyolc írás mindegyike figyelemre méltó, kettő különösen. Az egyik a címadó, A kard, korbács, alamizsna, egy vacsora története, valójában a főhős, a negyvenéves Brúnó — párbeszédeket tarkító — belső beszéde által a férfi egyéniségének megfejtése. S annak a közömbössé vált embernek az állandó résen állása, aki már egyszer megégette magát. A hídmászás örökös bajnoka a halmozódó hatások összegződésének képe, s a lelki-politikai ártatlanság elvesztéséé, olyan időben, amikor az értékek sűrűn cseréltek helyet. Az iskolában is, az iradalomban is. Történetét fiatal irodalomtanárja beszéli el, mint kettejük -sorsának az élet hosszához képest nagyon rövid, de jelentős, sőt döntő összefonódását, majd más utakra vivő szétválását. A szépen komponált írást az indító és befejező hídjelenet keretezi, s nem öncélúan, mert funkciója van mindkét esetben, a valóság és a képzelet színtere. S a végén még zenei hatást is sejtet, mint egy visszatérő dallam. Mint az élet örök körforgása. Vass Márta
