Békés Megyei Népújság, 1984. október (39. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-20 / 247. szám
1984. október 20., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Csizmadia Imre: A tű Még a régi világban történt. Én egyik nagybátyámtól hallottam, az is úgy hallotta valakitől. Régen, amikor az emberiség nagyobbik tele takarékos is tudott lenni, akkor még madár látta volt a kenyér. Nem futballoztak, a gyerekek az utcai járdán talált kenyér- vagy kiflidarabokkal. Hn a tanyai konyha földjére evés közben véletlenül leesett egy falat kenyér, azt fölvette, aki leejtette, lefújta róla a port, bekapta, ési éppen olyan jóízűen megette, mintha nem is esett volna le. Hát abban az időben egy „egyszeri” asszonynak volt egy eladó lánya. Szemrevaló volt, dolgos is, hamar megakadt rajta egy házasulandó legénynek a szeme (lehet, hogy többnek is), és hamarosan menyasszony lett. Amikor az esküvő napja közeledett, az anyja vett neki egy csomag különböző nagyságú varrótűt. Otthon megolvasta, hát éppen egy tucat volt, három egészen kicsi, háfom valamivel nagyobb, három vastagabb és hosz- szabb. és három darab háromélű zsákfoltozó tű. Mind a négyféléből kivett egyet a maga számára, a többit meg odaadta a lányának stafí- rungba. De lelkére kötötte, hogy megbecsülje, és jól vigyázzon rájuk, hogy el ne vesszenek. A lány azt meg is ígérte. Nemsokára megtartották az esküvőt. Aztán telt-múlt az idő, és lepergett az idő rokkáján ötven esztendő. A fiatalasszonyból öregasszony lett, szülei rég meghaltak, már nagymama volt ő is. A tűk közül már csak egy kis vékony volt meg: a legutolsó, a többi az idők folyamán vagy eltört, vagy kölcsönkérte valamelyik szomszéd- asszony, és elfelejtette visz- szaadni. Elég az hozzá, hogy már csak egyetlen egy maradt a nyolc közül. Ám egyszer mit történik? Egy este, amikor okuláréval az orrán hármas petróleumlámpa világánál a „csurákját” foltozgatta, a durva, vastag foltnakvalón nem akart átmenni a tű, az öregasszony egy jó nagyot rántott rajta, és — Jaj istenem! — kiszakadt a tű foka az erőltetéstől. Most mit csináljon? Több tűje nem volt, így nem volt mit tenni, abba kellett hagyni a foltozást. Abba is hagyta, és nagy sóhajok között lefeküdt. Mikor a dunyhát magára húzta, eszébe jutott, hogy pedig mennyire ráparancsolt szegény édesanyja, hogy jól vigyázzon rá, és most csak megtörtént a baj. Hogy áll majd a szeme elé, ha meghal, és a másvilágon találkoznak. Mert hát biztonsan találkoznak, mert a múlt vasárnap is azt prédikálta a tisztelendő úr a templomban, hogy holtunk után találkozunk szeretteinkkel a mennyben. Hogy szégyenli magát az anyja előtt majd akkor. Sokáig nem tudott elaludni, és ki is spekulálta. hogy hogyan lehet jóvátenni a vigyázatlanságát. Amikor reggel fölébredt szendergéséből, gyorsan felöltözött, elvégződött, meg- früstökölt, a kalendárium hátuljából lehasított egy kis papírdarabot, abba beleszórta a tűt. Átöltözött a piacjáró ruhájába, ünneplő fej- kendőt kötött a fejére. Aztán a bukszájába tette a tűt, azt meg a blúzába, a kebelibe dugta, és elballagott a kovácsműhelybe. — No. mi jót hozott né- némaszony? — kérdezte a kovács, miután köszöntötték egymást. — Ne is kérdézze mester úr, nagy az én bajom! — No, mi az, mondja, hátha tudok segíteni rajta. A nénike kivette blúzából a bukszáját, elővette belőle a papírba szúrt tűt, és átadta a kovácsnak: — Nízze, majsztér úr, kiszakadt a tűm foka. Ezt a tűt még széginy idésanyámtú kaptam ményasszony koromban, osztán az este beleszakadt égy vastag fótba. — Hány éves nénémasz- szony? — Herekaszáláskor múltam hetvenhárom! — Hát akkor ez a tű is annyi idős? — Ezt még az esküvőmre vétte jóanyám, az isten nyugosztalja! Csinájja még, majsztér úr, a jóisten álgya még, mer még az ítél sé esik jól, miúta elpusztult. A kovács egy darabig nézegette a tűt, még a nap felé is fordította, úgy nézett rá, aztán fejcsóválva mondta : — Hót, bizony, sok bajom lész vele. másnak nem is csinálnám még, de mivel né- némaszonyt rígen ismerém, az urának is sokat dógoztam! hát isten neki, mégpróbálom mégábdáni. De csak magának ! — Osztán sokba kerül? — Hát... másnak sémeny- nyiér sé tőttením vele az időt. de magának égy hatos ki- futtya! Az csak nem sok? A nénike gyors számvetést tett; egy tojás két krajcár, hát öt tojás ára kifutja. — No csak csinájja még mestér úr — oszt mikor gyüheték érte? — Hát úgy estefelé! Sok itt a munka, de majd sor- bavesszük valahogy. — Hát akkor Isten álgya még a mestér urat! Addig is! — Magát is nénémasz- szony! Nénémasszony hazaballagott. A mester meg odaszólt az inasnak: — Miska, nesze, itt van két krajcár, szaladj el a boltba, vegyél rajta varrótűt. Itt van ebbe a papírba szúrva, ezt vidd mintának. Ekkora legyen, sé rövidebb, sé hosszabb, sé vékonyabb, sé vastagabb. De vigyél két üres kantát is, oszt hozzál ártézi vizet egyúttal. Miska szófogadóan útnak indult, és húsz perc se telt bele, már itthon is volt. Hozta a tűt meg a két kanta vizet. A mester átvette -tőle a fekete színű kis papírdarabot, amiben négy egyforma tű volt, éppen olyan, mint a régi tű, amit szintén visszahozott az inas. A mester kihúzott a négy tű közül egyet, összehasonlította a kiszakadt lyukú tűvel. Éppen olyan hosszú és olyan vékony volt. A régi, kiszakadt fokút a parázs közé dobta, amit a fújtatóval föl lehetett éleszteni. Az új tűt meg egy kis csípőfogóba fogta a hegyes véginél, rálépett a futatóra. A csípőfogót meg a fellobbanó füst fölé tartotta, úgy hogy a tű kiálló foka rögtön befüstölődött. Aztán kivette a fogóból, és1 azonmód, füstösen beleszúrta a papírba, és az ablakba tette, ő pedig dolgozott tovább. Estefele, a megbeszélt időnél korábban megérkezett a néni. Már az ajtóból aggodalmas arccal rékezdte: — No, hogy sikerült ösz- sízeforrasztani, mestér úr? — Hát, kedves néni, annyi bajjal járt, hogy már úgy vót, hogy a tűzbe dobom, de mivel magát rígen tisztelem, böcsülöm. hát ha nagy nehezen is, de megforrasztottam. De senkinek a világon semennyiért sé töltöttem volna vele ennyi időt. higgye el! — Elhiszém, leikém, mestér uram, hogyné hinném el, de hadd lássam hogyan sikerült? A mester az ablakhoz lépett, elvette a papírost a tűvel, és átadta a néninek; — Jól nézze meg nénémaszony, hogy a maga tűje-é, nem-é kicseréltem! Az asszony föltette a pápa- szemét, nézi-nézi, forgatja a tűt: — Deeehogy cserélte ki a mestér úr, ismerém én magát, nem olyan embér maga! Ez az én drága kis régi tűm, hála Istennek. Csakhogy újra varrhatok vele, alig várom, hogy hazaírjek! " _— No, mutassa, még meg- nízem, nem-e maradt valami igazítani való rajta! A mester átvette, a napvilág felé tartotta, átnézett a fokán. Aztán odavitte a tűzhöz, úgy tett, mjntha igazított volna rajta. Majd letörölte a kormot a tűről, beleszúrta a papírdarabba: — No, most már egészen jó, olyan, mintha új volna. Használja egészséggel nénémasszony! — és átadta. — Mennyit is fizeték a mestér úrnak? — Hát, több bajom volt vele, mint amire számítoltam, de isten neki, ha már egy hatost mondtam réggel nem másítom meg a szavamat. A nénike elővette a kebeléből a bukszáját, kivett belőle egy húszfillérest (azt hívták „egy hatos”-nak), és átadta a mesternek. — Azonfölül is köszönöm szípen a fáradozását. Az Isten álgya még jó egíszsíg- gel! — Szívesen csináltam nénémasszony ! Máskor is segítek. ha tudok! — De mostmá ménék is, sieték, alig várom, hogy ki- próbájjam! Kedves, aranyos kis tűm, csakhogy még égy- szér jó létté, oszt tudlak használni ! Azzal boldogan hazasietett, és még boldogabban ült le foltozgatni. Hogyne! Újra avval a tűvel varrogatha- tott, amit még kedves, jó anyjától kapott fiatal korában, és azóta ó, mennyimennyi foltot felvarrt, és mennyi gombot erősített föl vele! És nagyon boldognak érezte magát. A mester is! Hogyne: négy fillér helyett kapott húszat, és még három új tűje megmaradt. Jó lesz az asszonynak! Hát az az igazán jó üzlet, amikor mindkét fél meg van elégedve. Az a szegény kis öregasz- szony nagy boldogságában egy percig sem gondolt arra, hogy a boltban egy krajcárért két éppen olyan tűt kapott volna, és ezzel kilenc krajcárt megspórolt volna. De ha gondolt volna erre. akkor is, az az új tű egészen más tű lett volna, ez a megjavított tű pedig az ő régi. fiatalkori, kedves tűje volt. Legalábbis azt hitte. És áhí- tatos boldogsággal vette a kezébe mindig, munka közben kegyelettel gondolva arra, hogy ezt még az ő rég megboldogult édesanyja adta neki. Varrogótás, foltoz- gatás közben gondolatban újra fiatal volt. Ez pedig boldogító érzés, mert öregkorunkban már csak az emlékezés tartja bennünk a lelket, abból merítünk erőt a még hátralevő napjaink jajszavainak, bajainak elviselésére. Olyan jó visszaemlékezni arra az időre, amikor még fiatalok voltunk . .. Képeink A dévaványai Körös- táj-nap alkalmából megjelent rajzmappa négy lapját látják olvasóink. A mappa alkotói: Csuta György, Görgényi Tamás és Nikula Györgyné, megjelentetését a békési városi művelődési központ gondozta. Katona Judit: Elégia Nyújtsd, át kezed a takarón, fagytól félnek a kertek. Tükrét leejti, úgy oson, az ifjúság holnap elmegy. Köszönj el tőlem este. Kinn virágok arca sápad. Dér csipkéz egek bokrain s holdkés siklik az ágnak. Elmegy holnap az ifjúság, közelebb lép az este s gerincem széthullt gyöngyeit nem lesz, ki összeszedje. Mihail Széniéi (szovjet-csuvas költő): Kert Nyírfák fehérednek holdfény-ragyogástól. Megered a könnyed emlékek hadától. 0 kert, titkok kertje! Fújdogál az álom. Szótlan jártunk erre, egyetlen barátom. És te szív, kitárulsz, fényt kutatsz s a múltat. Fehértörzsű május nyelte el nyomunkat. Szokolay Károly fordítása Görgényi Tamás: Tetők Csuta György: Cukrászda Nikula Györgyné: Túzokrezervátum Csuta György: Vágógép
