Békés Megyei Népújság, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-15 / 217. szám

1984, szeptember 15, szombat o II Nem történt semmi rendkívüli! »» „a fekete ég aljából »» Békéscsabai otthonában be­szélgetünk a 74 esztendős, nyugdíjas cipésszel, Zahorán Andrással. Mesél az életéről, arról, hogy szegény, napszá­mos család hét gyermekének egyikeként nőtt fel, szakmát tanult. A harmincas évek­ben részt vett a nagy béke­harcokban, egyszer ezért megverték a rendőrségen. Alig vesszük észre, és idő­ben máris a háborúnál tar­tunk.­— A Mayerhoffer cipő­gyárban dolgoztam, amit az­tán hadiüzemmé nyilvánítot­tak. Így úsztam meg két be­hívást. A harmadik, 1943-as SAS-behívónak már eleget kellett tennem, bevonultam. Otthon hagytam a feleségem és két kicsi gyerekem. Kicsit visszatér a gyárra. Mint munkás, őt sem kerül­te el a háborús propaganda; kötelezővé tették a közis­merten jobboldali, Futár cí­mű lap olvasását. A gyár parancsnoka különösen a sok, elrettentő fényképre hívta fel a dolgozók figyel­mét: „íme, a vörös veszede- , lem! Itt is ez lesz, ha bejön­nek az oroszok”. A munká­soknak azonban egy-két do­log feltűnt: képtelenség, hogy egy sereg katonái a sa­ját népük gyermekeit, asszo­nyait így megcsúfítsák ... Zahorán András a békés­csabai 19/1-es zászlóalj tag­ja lett 1943 elején, hamaro­san az ukrán fronton talál­ta magát. Berdicsevben ürí­tették ki az őket és felsze­relésüket szállító vagonokat. Néhány nap múlva máris szemtől szemben álltak a há­ború borzalmaival. — Pontosan már nem em­lékszem: három vagy négy katonát végeztek ki a sze­münk előtt, elrettentés cél­jából. A parancsnok kijelen­tette, hogy mindenki így jár, aki a partizánokkal keresi a kapcsolatot. Mi csak álltunk, és sirattuk a társainkat... Két hét múlva Avramosz- kába ment a szakasz. Az Av- ramoszka és Izdin közötti vasút biztosító ellenőrzése lett a feladatuk. A partizá­nok sokszor aláaknázták a síneket, különösen az egyik, Halálkanyarnak nevezett rész volt veszélyes, egyikük meg is sebesült. Zahorán András tette a dolgát, sűrűn járt Avramoszkába járőrözni. Ott ismerkedett meg egy szovjet férfival. — Beteges volt, azért nem vonult be. A németek al­kalmazták, mint telefonsze­relőt, ezért csak úgy hívtam, hogy a Telefonos. Viszony­lag könnyen szót értettünk, mert én szlovák származású vagyok, nem esett nehezem­re az orosz beszéd. Lassan összebarátkoztunk, néha vit­tem egy kis cukrot a gyere­keinek, mert volt neki hét vagy nyolc. Egy alkalommal említettem, ha lehetne, el­mennék a partizánokhoz. Nem bízott bennem, hiszen az ellenség seregébe tartoz­tam. És ez így ment egy jó da­rabig. Zahorán András kér­te a kapcsolatteremtést a partizánokkal, a Telefonos pedig nem hitt az őszintesé­gében. Addig, míg egy na­pon az ablaknál álló magyar 'katona el nem szólta magát: „inkább ezeket lőném mint az oroszokat!” Az utcán ép­pen német katonák menetel­tek, s a házigazda ugyan­csak meglepődött a kifaka- dáson. Mégis sok idő eltelt, amíg végre létrehozta a kap­csolatot a partizánokkal. — Egyszer aztán egy leve­let adott — folytatja Zaho­rán András — azzal, hogy magamban olvassam el. Időm ott nem volt, ezért a támaszpontunk vécéjében vettem elő a papírt. Bejött az egyik barátom, és hiába ma­gyaráztam, hogy a gyereke­im betegek, arról szól, csak elkérte. Such B. Mihály ti­zedes volt az illető, szakasz- parancsnok-helyettes, békés­csabai barátom. Odaadtam a cédulát, amin az állt, hogy állítsuk át az egész szakaszt a partizánokhoz. Miska meg­ígérte, hogy nem árul el, ő is velem jön, de azért csak nagyon féltem. Tudtam, hogy nem gyerekjáték, amit csinálok, nem szégyellem, el is sírtam magam, mi lesz, ha kiderül! Hiszen láttunk már kivégzést. . . A . barát azonban nem hagyta cserben Zahorán Andrást, puhatolózni kezdett a szakaszparancsnoknál. Persze csak óvatosan, diplo­máciai fogások alkalmazásá­val. A harmadik beszélgeté­sen Kiss Gyula hadapród- őrmester is ráállt. Rendben, találkozzanak a partizánok­kal — egyezett bele. A találkozót úgy kellett megszervezni, hogy csak ők hárman, a beavatottak tud­janak róla. Egyszer, amikor a szakasz befejezte a járőrö­zést és mentek hazafelé, a parancsnok megállította a csapatot. Parancsba adta, hogy mivel mézért mennek az erdőbe — ezért kulacsok­kal felszerelkeztek már ott­hon — a többiek a sínek mentén biztosítsák hármóju­kat. — Az erdőben már vártak a partizánok. A parancsnok is ott volt, vele beszéltük meg a továbbiakat. Elhatá­roztuk, hogy mindenkit be­szervezünk, aki alkalmasnak látszik, a többieket pedig kész helyzet elé állítjuk. Egy nyári estére tűzték ki az akció idejét. Addigra már kilencen voltak az átállni szándékozók, aznap ők vol­tak őrségben. Zahorán And­rás a híradósukat váltotta fel. A megbeszélték szerint megjelentek a szovjet parti­zánok, három teherautóval, hogy legyen mibe pakolni a rengeteg lőszert, a géppfis- kát. Zahorán András leadta a zászlóaljnak és a század­nak a jelentést: „Nem tör­tént semmi rendkívüli, min­den rendben van!” Akkor szedték a sátorfájukat és fel­gyújtották magu'k mögött a hadállást. — Hát így történt — töp­reng Zahorán András —, így lettünk partizánok. Igaz, közben négyen megszöktek, cserben hagytak minket, de a többiek megmaradtak, ké­sőbb sokan a Vörös Hadse­reg tagjai lettün'k. Közben Csabán a feleségé­től megtagadták a családi segélyt, hivatkozva férje hűt­lenségére. Nehezen élt a kis család, s csak akkor fordult jobbra a sorsuk, amikor a családfő hazatért. Ez már 1945-ben történt, a békés építés első évében ... M. Szabó Zsuzsa Irányi Dezső, a békéscsa­bai Kereskedelmi és Köz- gazdasági Szakközépiskola nyugalmazott tanára a Kez­detek Békésben — Emléke­zés kulturális indulásokra a jelszabadulás után című, az ez év tavaszán megjelent könyvével forráshitelességű dokumentumgyűjteményt nyújtott át az utókornak. A negyven évvel ezelőtti na­pok eseményei elevenednek fel.. .A szemtanú emlékezé­sei arról a két hétről. A pontos és részletes napló segíti a felidézést. 1944. szep­tember 5-ét írunk . . . Délután 3 óra. Két diák reggel óta próbál válaszolni a pótvizsga kérdéseire. Dél­előtt légiriadó volt, a fürdő melletti (ahol most a Strand étterem áll), kisligetben töl­töttük el ezt az időt. Hajnal­ban keltem, ma vonattal jöt­tem be Berényből Csabára. Nagyon nagy a leterhelésünk, kevés a tanár. Rendetlenül eszem, hol Csabán, vagy ott­hon Berényben csak este, amikor húgom főz. Főzeléke­ket, mert húst nem kapni. (— Sátoraljaújhelyen vol­tam tanár, innen jöttem kö­zelebb Berényhez, ahol szü­leim éltek. Üjhelyen csak félig mondtam le, Csabán még nem neveztek ki. így fi­zetést sem kaptam. Nagyon sok kartársam bevonult ka­tonának, vagy kényelmi okok miatt felmentette magát a tanítás alól. A keletről áramló menekültekkel volt teli a kereskedelmi iskola. Mi d színházi vigadó ter­meiben, összevontan tartot­tuk az órákat. Már amikor nem volt légiriadó, s nem kellett félbeszakítani a na­pot. De érdekes, hogy a diá­kok napról napra jöttek az órákra. Hogy úgy mondjam, közönségesen folytak a na­pok, ment az élet.) A világhelyzet: napi bom­bázások a Tisza-vonalon (a szövetséges erők repülőgé­pei), attól nyugatra is, ke­letre is. Világcsoda, hogy Csaba még nem kapott be­lőle. Ha kap, majd nagyot kap! Még július végén mond­tam. hogy augusztustól min­den héten elesik egy fő-, vagy nagyváros. Most cso­dálkoznak ismerőseim, hogy mennyire jól mondtam ak­kor a sorrendet. Bukarestet szeptember 1-re tettem (au­gusztus 23-án szabadult fel). (— Persze, azért nem lett annyira pontos, bár ... Pá­rizst szeptember végére, Szó­fiát, Belgrádot, Helsinkit szintén erre a hónapra gon­doltam. És Berlint november 21-re. Hogy miért éppen er­re a napra? Már nem tudom. Tudja, a történész és a had­történész szemével próbál­tam nézni az eseményeket. Földrajzos is vagyok, s ak­kor felbecsülhetetlen kincset jelentő, pontos térképeim voltak. Utólag visszagondol­va, a németek és a magyar királyi hadsereg erejéről, stratégiai „szokásairól” is alaposnak nevezhető ismere­teim voltak. Hiszen két évig a marosvásárhelyi hadapród­iskolában mégicsak a had­történetet tanítottam!) Az emberek a fejüket csó­válják arra a feltételezésem­re, hogy Békés vármegye hadszíntér lehet. Ezen vagy nevetnek, vagy rémhírter­jesztőnek tartanak. A diák­jaim mesélték, hogy ma Gyu­lán becsapódások voltak ál­lítólag. Ha nem is igaz, mégis: jön a front. Békés­csabán német teherautókat láttam, köztük volt egy te­repszínű busz is. Pakoltak, indultak nyugat felé. (— Apám Berényben meg­kapta a SAS-behív ómat. Nem is számoltam, hányadik volt. Szegény átvette, én meg nem akartam bevonul­ni. Vártam, hogy megérkez­zenek a szovjet csapatok. A front azonban úgy két hétre megakadt a temesvár—aradi vonalnál. Ahogy én mond­tam, pendliznem kellett. Ta­nyákon, otthon és Csabán. Soha senki ne tudja, hol vagyok, vagyok-e egyálta­lán.) Szeptember 21. Ma 11-re kellett beérnem Csabára. Ke­rékpáron indultam el Be­rényből, Megyeren át. Itt, Csaba megyeri oldalánál néz­tem végig az amerikai—an­gol gépek légitámadását. Csak két percig tartott. Ké­sőbb láttam, mekkora pusz­títást végzett. Rohantunk menteni. A Puskapor utcá­ban (a Tulipán utcával pár­huzamos, a Vécseyt és a Bartók Béla utat egykor ösz- szekötő kis utca) valaki rám­kiált: „Az istenért, tanár úr, magát az ég küldte!” Di­ákjaim közül sokan vannak itt. Leomlott házfalak. A vasút felől érkezők mondják: szétbombáztak mindent. Ké­ső estig mentünk. Amit és ahogy lehet. (— Számomra a bombázás annak is bizonyítéka volt, hogy mennyire felkészületle­nül érte mindez az embere­ket. Soha nem felejtem el. ahogyan tétován rohangál­tak az emberek, keresték hozzátartozóikat, szajkóz­ták a vélt, vagy alapos hí­reket. És még egy rettenetes kép: az állomás előtti szál­loda mellett a koporsók. Az egyiken apám legkedvesebb tanítványának neve. Erzsiké 18 éves volt...) Szeptember 22. Héttől órát tartottam. A második óra után riadó volt, be is fejező­dött mára a tanítás. A teg­napi bombázás miatt igen kevés gyerek jött. Igazgatónk lezárta az iskolát, a kulcsot átadta a pedellusnak. A vá­rosházán mindenkinek há­romhavi fizetést adnak. Ne­kem kéthavit, és a kinevezé­semet. Közlekedés nincs már, csak gyalog és kerék­páron. Délután kettő körül ragasztják ki a plakátot. Mindenki jelentkezzen, ke­rülje a főútvonalakat, me­nekülni nyugatnak! Én me­gyek haza, Berénybe. Húgom kéthónapos gyermeke beteg, jármű kellene. Totális a bi­zonytalanság . . . Irányi Dezső 1947-ben A fekete ég aljából címmel karcsú kis verseskötetet je­lentetett meg. Epilógusként álljon itt az Utolsó vers — A csokrot átadom című köl­teményének néhány sora: „A csokrot átadom Tinéktek! / Nem tudom: mind egy füty- työt ér-e, / Mi csúfat s szé­pet raktam sorba? / Csak azt tudom, hogy életemnek ! Bennök ég minden szenve­dése, (...) Nemesi László Életutak Messze, a Válicka partján Nagy régi ház, vastag téglafalakkal, melyek szinte semmit nem engednek át a kinti harmincegynéhány fokból. Ablakai északra néznek, így a nap is csak a hihe­tetlenül széles, üvegezett folyosóra süt be. Itt tölti, immár jó néhány esztendeje nyugdíjasnapjait Káplár Károly, aki aktív éveiben oly sok helyen megfordult hatá­rainkon belül és túl is. Most Orosháza az otthona, s mikor megkérdezem, idevaló- si-e, élénken tiltakozik: — Nem, nem. Messze innen, Söjtörön születtem, időben is messze, 1916-ban. Nem hallott még Söjtörről? Hát ez a tör­ténelemoktatásunk hiányossága, mert ott született, abban a zalai kis faluban Deák Ferenc, a „haza bölcse”. Ezt persze a söj- töriek — úgy illik — mind nagyon jól tudják. No, ez a távoli, Válicka menti kis község az én szülőfalum. Ott éltem majd­nem húsz esztendeig a szüleimmel, meg kilenc testvéremmel. Tízen voltunk, öt lány és öt fiú. Ma persze azt mondanák: „Üristen, ki tartja el ezeket?!” Hát apámnak se volt köny- nyű. Kőműves volt, mint a nagyapám; és a bátyám is az lett, majdnem én is. Na­gyon szerettem tanulni. A hat elemi után polgári iskolába akartam menni Zalaeger­szegre. Csakhogy anyagilag nem bírta a család (koszt,'kvártély), így nem lett belő­le semmi. Tizenhat éves koromig az apám mellett dolgoztam. Akkor jelent meg az újságban egy hir­detés, hogy az egykori Deák-birtokon me­zőgazdasági szakiskola nyílik, jelentkezni lehet. Nem sokat gondolkodtam. Felvettek, kitűnő bizonyítványaim alapján féldíjas helyre, később — mivel ott is jól tanul­tam — teljes tandíjmentességet élveztem végig. Hát itt, Kehidán tanultam a mezőgaz­dasági szakmát. De utána megint csak az apám mellett kőműveskedtem, mert se­hol nem akarták megadni azt a bért, amit szerettem volna. A gyakornoknak abban az időben nemigen fizettek, én meg úgy voltam: ingyen nem dolgozom senkinek! 1935-ben aztán elvittek katonának, nem messzire, csak Nagykanizsára a tüzérek­hez. Ahogy leszereltem, feladtam egy újság- hirdetést, amit úgy kezdtem, hogy „Kato­naviselt ... állást keres”. Az hogy katona­viselt sokat jelentett a múltban, kaptam is állást egy zalai uradalomban. De nem sokáig maradtam ott, mert nem tetszett, ahogy az emberekkel bántak. Különösen az asszonyok, lányok kiszolgáltatottságát viseltem nehezen. így a Pusztaszentkirályi Állami Méncsikótelepre kerültem. Akkor már megérlelődött bennem az elhatározás, hogy „sokoldalú ember” leszek, vagyis sok gazdaságot és sokféle munkát kipróbálok. Nagyon sokat tanultam, főleg kereske­dést, a következő helyemen, a Benedek- gazdaságban. Ám itt is csak egy eszten­deig dolgoztam, mert 1940-ben Mezőhe­gyesre hívott az egyik volt tanárom. (Kis szünetet tart, asztma kínozza, küsz­ködik a köhögéssel, aztán folytatja a „történetet”, melyet azért is jólesik hall­gatni, mert régies ízzel, szépen, helyesen beszéli anyanyelvét Káplár Károly.) Szakolyban ugyan nem akartak elen­gedni, húsz pengőt egyből ráígértek a ke­resetemre, mikor a „szólításon” mondtam: elmegyek. A szólításról se hallott még? Hát hova valósi maga? Ja, gyulai, meg elég fiatalka is. No, hát ez a szólítás min­dig februárban volt. A cselédeknél, bére­seknél, szóval az uradalmakban dolgozók­nál áprilisban telt ki az esztendő. Előtte két hónappal az intéző magához „szólítot­ta” őket, és mindenkinek megmondta, hogy: „magával elégedettek vagyunk, ma­radhat a jövő esztendőre”, vagy hogy: „kend mehet, kend is”. Hát az volt a szó­lítás, ami után bizony sok elkeseredett (néha síró) parasztembert lehetett látni. Hol is hagytuk abba? Igen, Mezőhegyes­nél. Tejkezelői állást kaptam, egy kis asszonykától vettem át a munkát. Mond­tam is néhány nap után, „itt ez a mun­ka?”. Akkor én itt maradok örökre, mert nekem ennyi munkáért még soha nem fi­zettek. Egy év után meg is mondtam, ad­janak nekem több munkát és több pénzt. Akkor már azt is elhatároztuk egy ot­tani gyógyszertári segéddel, megpróbáljuk a tótkomlósi polgári iskolát elvégezni. Két év alatt sikerült is. így irodai munkát kap­tam, és ekkor nősültem meg. A tejházból vettem el egy lányt. Nem törekedtem föl­felé, gondoltam, a magamfajta szegény­emberrel tudok szót érteni. 1944-ben aztán megint behívtak kato­nának, először Orosházára, utána a front­ra. Hogy merre? Túl voltunk az „ezeréves határon”, de én csak írnokoskodtam vé­gig. 1945-ben az ezredesünkkel együtt in­kább fogságba mentünk, mint Ausztriába. Amikor 1948-ban hazajöttem, megint a mezőhegyesi gazdaságba mentem. A rá­következő esztendőben bekerültem az igaz­gatósághoz. Később, 1951-ben beléptem a pártba. Egy év múlva beajánlottak köz­ségi tanácselnöknek. Megválasztottak. Ne­héz idők jöttek. Kenyeret kellett adni, az pedig kevés volt. Amikor összehívták az összes megyei ta­nácselnököt és kihirdették, első a beszol­gáltatás, csak azt követheti a fejadag és vetőmag, le akartam mondani. A járási ta­nácselnök azt mondta: „Innen csak a bör­tönbe mehetsz”, hát inkább maradtam, ötvennégyig, mert akkor elhelyezték a járási elnököt és én is lemondhattam. Megint a gazdaságban dolgoztam, míg ’56 tavaszán Pestre hívtak a minisztériumba osztályvezető-helyettesnek. Elmentem, de akkor már Gödöllőn, az agrártudományi egyetemen is tanultam, ötvenhét elején feloszlatták a minisztériumot, újra haza­jöttem Mezőhegyesre, igazgatóhelyettes­nek. A következő évben Muronyba kerül­tem, szintén állami gazdaságba, igazgató­nak. Innen választottak meg 1961-ben a sarkadi járás tanácselnökének. Amikor ott öt év után megszűnt e járási tanács, a gyulai járáshoz, majd az orosházi járásba kerültem, megint csak tanácselnöknek. Később a járási hivatal vezetője lettem, és innen mentem nyugdíjba 1977-ben. Szatmári Ilona Fotó: Gál Edit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom