Békés Megyei Népújság, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-01 / 205. szám
1984. szeptember 1„ szombat Az öröm és szomorúság fotográfiái „Az én névadómat is a gyulai iroda rendezte .. Fotó: Fábián Ferenc A vőlegény kezében nemzetiszín szalaggal átkötött illatos cipó, a menyasszony arcán átszellemült mosoly, egy soha vissza nem térő pillanat emlékképe a színes fotográfián. A vendégek tartása alkalomhoz illően komoly, meg olyan, ami szinte kikerülhetetlen, ha megjelenik a fényképész, és azt mondja: barátságos arcot kérek! Ha nem mondja, akkor is. Mert a házasságkötés, az esküvői ceremónia ünnep. Legalábbis akkor, amikor lezajlik, ünnepnek tartja mindenki. Hogy aztán...? Erre nincs receptje a gyulai „rendezvényirodának”, és az irodavezetőnek, Fényes Pitémének sem. ,,Ki-ki maga választja párját, és éli az életét. Boldogan vagy boldogtalanul. Az esküvő azonban: szertartás. A révbejutás szertartása, az örömé, a várt közös, szép életé.” Mintaalbumokat nézegetünk, teli szebbnél -szebb színes fotográfiákkal. Esküvő, névadás, pezsgős köszöntés, kerekre nyíló gyerekszemek. „Az én névadómat is a gyulai iroda rendezte” mondja, (mondhatná) az egyiken egy barnaszemű szöszi, kék kisdobos nyakkendőben az anyu vagy az apu ölelő karjaiban. „Hát azt. hogy miért tettek a nyakamba kék kendőt, nem tudom, de a kislányok szépen énekeltek” — mondhatná még, ha fogalmai lennének effajta okfejtésre. — A képeken minden szebb, mint a valóságban, mondja később az irodavezető. Az egykori megyeháza, ma városi tanács dísztermében rendezzük a házasságkötéseket. A fotográfiákon csak részletek láthatók. A valóság azonban nem olyan elegáns, nem olyan patinás. A földszinti kapu és a kapualj folyosója? Mit mondjak? . .. Rideg. Persze, bizonyára mindig is ilyen lehetett. Az iroda két helyisége a Hét vezér utca 5 szám alatt található. Zsúfolt két helyiség, ha egyszerre jönnek esküvőt, névadást, vagy temetést intézni, már bajban vannak. Az ügyfeleket megosztják ilyenkor, és a belső irodát is igénybe veszik. Nyolc éve szerveződött a gyulai társadalmi ünnepségeket és szertartásokat szervező iroda, de már akkor nem lett TÜSZSZI, hanem elnevezték „rendezvényirodának” Fényes Péterné szerint sokkal jobb lenne így hívni: „családi iroda". Ezt már az ország több helyén elfogadták, feladatához illőbbnek tartják, és közvetlenebbnek. Hiszen a családok örömünnepeit, szomorú szertartásait szervezik, szeretnék emlékezetessé tenni. — Nyolc év nagy idő. Amikor kezdtük, mindössze hárman voltunk, egy szervezési előadó, egy gazdasági ügyintéző és én, a vezető. Hogy honnan jöttem? A pedagóguspályáról. Sokáig nehéz szívvel gondoltam vissza a tanítványaimra, most azonban már azt mondom: nem bántam meg a váltást, színes, izgalmas, szép ez a munka. Megkockáztatom, hogy hivatás. Hiszen az emberek szokásait befolyásoljuk (ha tudjuk), és ez nem kis dolog. Nem is könnyű. A legnagyobb figyelmesség, megértés vezet csak eredményre. Ezek pedig nemcsak számszerűek. Mégis: számok nélkül nehezen érzékelhető, és ez ebben az esetben sincs másképp. Egy dosszié, amely mindent tud, Fényesné kezében. — Tavaly, tehát 1983-ban 204 házasságkötés volt Gyulán. Ebből mi rendeztünk meg 197-et, ez (ha jól számolom) 96,5 százalék. Érdekes, hogy 1979 óta csökkent a házasságkötések száma. Akkor 260 volt, tavaly 204. Az idén sem lesz több, a jelek szerint még annyi sem. (Külön téma, hogy miért?) A névadás? Tavaly a gyulai szülők 340 gyermeke közül 242 névadását mi tettük ünnepélyessé. Ez 71,1 százalék. Nem rossz arány . . . Cseng a telefop: íme, ilyen az élet. A szociális otthonban meghalt valaki. Temetés. Az irodavezető azonnal intézkedik. Aztán folytatjuk a legszebb ünnepnél, a névadásnál . . . Mert ezek olyanok, de olyanok! . . . — Negyven kisdobos és úttörőkorú gyermekünk van a zenei általános iskolából. Évente újabb és újabb összeállításokat tanulnak. Előfordul, hogy egyetlen szombat délelőtt nyolc-tíz névadást is végigverselnek, énekelnek... Hogy mit kapnak érte? Csokit, kólát, az év végén ajándékokat. Három éve (sajnos régen volt!) Miskolcra és környékére vittük el őket, ha látta volna azt a boldogságot! Nyáron is szívesen jönnek. Előre leadják, hogy ki mikor megy nyaralni. Szó nélkül senki sem marad távol. Az öröm fotográfiáit a szomorúság fekete-fehér képei követik. A búcsú, az eltávozás képei. Az irodavezető most praktikus: nem is tehet mást. Csak a valóságot, csak azt mondhatja, ami van. — Az első három évben sok bajunk volt. Jónak korántsem nevezhető kapcsolat a temetkezési vállalattal, (ami öt éve mintaszerűvé változott), szónokhiány, a technika hiánya ... De ez már régen a múlt. Két éve, hogy egy sarkadi tanár elvállalta: temetkezési ügyintéző lesz nálunk. Elvégezte Csabán a szónokképző tanfolyamot, és csatát nyert. Akihez (temetés után) oda megy egy öreg néni, és azt mondja: „ha meghalok, maga beszéljen felettem", azt megszerették, azt tisztelik és becsülik. A mi Katona Györgyünket tisztelik és megszerették. Különben hatan dolgoznak a gyulai irodában. Tavaly óta, hatodikként, fő állású technikussal gyarapodtak. „A külső, alkalmi munkatársaink száma pedig tizenhét. Orgonisták, versmondók, technikusok, szónokok. Kell is, hiszen január 1. óta hozzánk tartozik Elek, Kétegyháza, Lökösháza. A szerződéseket megkötöttük (illetve a lökösi még hátra van), és a legkülönbözőbb módon segítjük őket. Emléklapokat küldünk, irodalmi forgatókönyveket, zenei összeállításokat”. Sokan vannak, vagy kevesen? Sokan semmiképpen. De az is biztos, hogy többen is lehetnének, hiszen a feladat, amit vállaltak különös súly- lyal bír. Nevelés? Szokásformálás? Az is. Mégpedig javából. A legnehezebbjéből. Csak példaként: tavaly 578 temetés volt Gyulán, a város kilenc (!) temetőjében. Száz- kilencvenkilencet rendezett meg az iroda, közmegelégedésre. — Zsúfoltak a temetők,' mondja mind a kilencről Fényesné, és úgy látszik, ezen már nem lehet változtatni. És nem is túlságosan rendezettek, egy főút, három soronként egyszemélyes betonjárda és ősszel sár, tavasszal sár. A fenntartáshoz esetenként a tanács is ad pénzt, az egyházak is megtesznek minden lehetőt. Nem tabu, de ideje érkezett, hogy az új köztemető megnyitásáról több szó essen illetékes helyeken... Megint egy telefon és a komor, de meg nem kerülhető gondolatokat derűsre váltja: névadás. Majd bejönnek. Kezemben az itt látható fotográfiával, mi mást mondhatnék ennyi ügyszeretet láttán? Csak jót és elismer őt. Pedig nem kívánják, el is hárítják, mert lehetne minden sokkal jobb is. De mikor? — Ha majd elköltözünk. Látta a régi városházát, ahol a román gimnázium volt? Most hozzák rendbe a mesterek. a Műemléki Felügyelőség szigorú figyelme közepette. Az lesz a városi könyvtár fellegvára. Mi pedig (tudja, még álomnak is szép!) megkapjuk a könyvtár mostani szép épületét, a valamikori „művésztelepet”. A tervek? Majd akkor. De gyönyörűek ! A hangulatos befejezés helyett (ezúttal) a racionálisát választom. A gyulai rendezvényiroda, mint a tanács egyik intézménye 700 ezer forintos költségvetéssel gazdálkodik. Ebből 100 ezer a bevételből jön, össze, 600 ezret ad a tanács. Évi hatszázezer forintot! Hogy legyen, mert lennie kell. Sass Ervin Kárpáti tájak Kassai Unton kiállítása A nagy hegyek — a végeláthatatlan erdőségekkel, patakokkal, homályos völgyekkel, a természet évszakonként váltakozó csodáival — elragadják az emberi képzeletet. Hogyne ragadná meg a Kárpátok hegyvonulata a festő fantáziáját? Kassai Anton, a Szovjetunió Kárpáton túli területén, Ungváron élő festőművész a Kárpátok vonzásában él és alkot. Szülőföldje e táj, itt nőtt fel, erdész édesapja gyakran magával vitte távoli erdei útjaira. Most, a Budapesten, a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában nyílt tárlata bizonyítja, hogy máig is milyen bensőséges a kapcsolata a természettel, szülőföldjével. — A Kárpátok lelkét szeretném megmutatni — mondta a festőművész a megnyitó előtt, képeit rendezgetve —, szervesen össze vagyok nőve e tájjal. A Kárpátok Eldorádo a festő számára, amely újabb és újabb kincseket rejteget, amiket fel kell fedezni, meg kell találni. De a táj nemcsak látvány számomra, mert a táj ember nélkül nem létezik, és az ember sem környezet nélkül. Meg kell örökíteni — és őrizni — az ember által birtokba vett természetet az utókor számára. Képein sajátos eszközökkel ábrázolja a természet változó, múlandó és megörökítésre méltó témáit, az erdő zöld homályát, a hegyvidéki alkonyok és hajnalok pírját, a hegyi patakok ezüstjét. De a természeti szépségek mellett megjelennek vásznain a táj formálta ember és a tájat formáló emberi akarat; a hegyi faluk hagyományos, tájba illő házsorai, múltat idéző fatemplomai, és a mai ipari társadalmat idéző objektumok, hidak, völgyzáró gátak, gázvezetékek is. Kassai Anionnak, az Ukrán SZSZK kiváló művészének képei eljutottak Kanadától Japánig, az Egyesült Államoktól Svédországig. Most hazánkban köszönthetjük a művészt, aki személyesen részt vett tárlatának megnyitásán a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában. A. J. Falu a Kárpátokban Erdő szelén MOZI Egy tiszta nö Isten megalkotta a diót, de nem töri fel — szokták mondani a nagy műalkotásokra. Vagyis a művek megfejtése nem az alkotók dolga, hanem a műélvezőké. Olvasom Roman Polanski nyilatkozatát filmjéről, az Egy tiszta nőről. „Mindig vonzott engem a körülmény, hogy sorsunk a véletlenek eredménye, olyan véletleneké, amelyek lényegtelennek tűnnek. Alapjában véve Tess nemcsak a végén lázad, hanem egyfolytában. Amikor eljut a cselekvő lázadásig, akkor öl.” Nos, engem nem győzött meg Polanski, hogy filmje erről szól. Véletlenek szerepe? Olyan megfejtés ez, mintha egy kalapáccsal ütne rá a dióra, s az összelapulva olajos, törmelékes ehetetlenséggé válna. A véletlenek világborzoló szerepét Dürrenmatt életműve után már — úgy tűnik — nemigen lehet fő gondolattá emelni. Ehhez a film alkalmatlan, még ha igaz is, hogy a lavinát egy véletlenízű helyzet indítja el, mikor az iszákos, dologtalan apa megtudja családja előkelő származását. Lázadásról még kevésbé szól ez a film. Persze pillanatig sem állítom, hogy az Egy tiszta nő nem jó film. Azt viszont igen, hogy rosszul áll a „teremtőnek”, mikor diót tör. Polanski hallatlan filmtudását magával sodorta az óriási írott anyag, s szinte nem is tehetett mást, mint hogy Szolgálta ezt a remekművet, remek művészi teljesítménnyel. így nem csak másról, de sokkalta többről is szól ez a film. Polanski megalkotta a boldogtalanság filmjét. Hogyan fér el a világ megannyi szépségei között eny- nyi boldogtalanság? Csak életünk epizódszereplői között találunk egy-egy boldognak tűnő embert? Akit jobban ismerünk, annak boldogtalanságát ismerjük. A filmben az apa és az anya megbénul az álmok és a valóság közti szakadéktól. Tess hiába szép, szépsége a boldogtalanság forrása, önmaga, csábítója és férje számára éppúgy, mint a három reménytelen fejőlánynak. A film jó néhány díjat „leakasztott”. A legigazságosabbnak a három Oscar-dí- jat érzem, a legjobb operatőri, jelmeztervezői és díszlettervezői munkáért. Valóban lenyűgözően képzőművészi, s emellett minden elemében filmes látványt kaptunk. De jó volt végre megismerkedni a nyugati sajtóban olyannyira dicséret koszorúzta Nastassia Kinskivel is. Tess hatalmas szemében örökre tanyát vert a fájdalom, nem érti a világot, s ha mégis, csak a fájdalomhoz talál utat. Lénye lélekbemarkoló. Szót kell ejteni három férfiszereplőről is. Az apát játszó John Coliin állati vicsorgásból akar nemessé szépülni, félelmetesen sír- nivalóan, humorosan, örök ellenszenvesen. A csábítót megjelenítő Leigh Lawson olyan színész, akiről álmodik a rendező, mikor arisztokratára van szüksége. Kikezdhetetlen szivarozó, biztonsága, charme-ja egy ponton foltozhatatlan rést szenved, s ez Tess. Peter Firth alakítja a férjet, s benne a férfinem minden nagy elméletekbe csomagolt kicsinyes, önző hibája fellelhető, s mégis szeretnivaló, méltó a megértésre. Ungár Tamás
