Békés Megyei Népújság, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-29 / 229. szám
NÉPÚJSÁG 1984. szeptember 29., szombat Irina Hurgina: A vőlegény Miért van az, hogy örökké elkések? Elkések, függetlenül attól, hogy milyen idő van, milyen a hangulatom, milyen messzire kell mennem. Viszont tele vagyok jószándékkal. Már hajnalban kezdem a fogadkozást: ma új életet kezdek, időben indulok el itthonról, nem fogok rohanni. Hiszen olyan ellenszenves az az ember, aki nagy sebbel-lobbal megérkezik valahová, a szíve a torkában ver, szeme kiguvad, és mégis — elkésett. Apám váltig mondogatja: „Micsoda utálatos szokást vettél fel mostanában? Elkésni — cseppet sem intelligens, csúnya dolog, egyfajta tiszteletlenség. Hogy nem szégyened magad?!” Szégyellem én magam, igyekszem is, sietek is állandóan — de holtbiztos, hogy húsz perccel később érek mindenhová. Lám, most is: csak az egyik kezemen festettem még ki a körmöm, és csöng a telefon. — Tanya néni, miért nem jössz már? A mama azt mondta, hogy tízkor itt leszel. — Máris indulok. Lolka. rögtön ott leszek. Figyelj az ablakból. — Jó, jó, csak gyere már, mert különben elkezdek rosszalkodni! — Csak ne ijesztgess! Szia! Rendben, majd befejezem a körömfeslést Lolkánál. Futok. Inna úgy fél egyedül hagyni őt. Nem fontos, hogy... Lolka, a kis gyáva, már az ablakban vár, orrát odanyomta az üveghez. — Tánya néni, olyan járvány van nálunk az oviban, hogy borzasztó! — Milyen járvány? Reggeliztél már? — De még mennyire! Rettenetes járvány! Olyan kis zöldes színű pöttyök nőnek az arcon. Tudod, úgy hívják, hogy bárányhimlö. Mivel jöttél? Autóval? — Ühüm. — Elmegyünk autózni? Tudod mit, adj nekem tanácsot. Melyik ruhám vegyem fel inkább: a zöld-fehéret, vagy a piros pöttyöset? — Vedd fel azt a rövid ■_ ujjú sárgát. — Nem, melegebb kell, mert megint köhögök egy kicsit. — Akkor inkább a pöty- työset. Öltözz fel, addig én befejezem a körömfestést. — Ügy gondolod, a pöty- työs jobban fog tetszeni? — Kinek? — Hát az embereknek. Majd az úton mesélek valamit. — Lolka. anyukád nagyon izgult? — Borzasztóan, szinte reszketett. Papa beadott neki egy Valeriánát. A mama azt mondta: Tánya most is késni fog, ne félj egyedül. A papa meg: mitől félne, hiszen maholnap hatéves lesz. De hogy lehet az, Tánya néni, hogy már olyan régóta mondják, és még most se vagyok?. . . És Tánya néni, fél az a diploma, kitől kell a mamának megvédenie? — A diploma, Lolka, az egy olyan munka, szóval a mamád tanulmányainak az összegzése. Megvédeni — azt jelenti, hogy anyukádnak egy bizottság előtt ki kell tartania a diplomában megfogalmazott álláspontja mellett. Nagyon jó a mamád diplomamunkája, a profesz- szor is dicsérte, azt mondta, hogy új távlatokat nyit a vegyi technológia területén. Kár volt úgy izgulnia. — A mama pedig azt, mondja, hogy a papa nyit új. távlatokat a szarvas kémia területén. — Nem szarvas kémia, hanem szerves kémia. Na, felöltöztél? Nem fog fázni a lábad? — Nem, indulhatunk . .. A kocsiban a hátsó ülésre tettem a vázlatfüzetemet tartalmazó mappát, Lolkára is rákapcsoltam a biztonsági övét, és elindultunk a központ felé. — Tudod mit? — mondta Lolka. — Elmondok egy titkot. Érdekel ? — Hiszen tudod ... — Tánya néni — szólalt meg újra hosszú hallgatás után. — Tánya néni, találtam neked egy vőlegényt! Lefékeztem. — Lolka, meg kell tőled halni! Tudod mit beszélsz? Miféle vőlegényt?! Micsoda hülyeségek jutnak az eszedbe?! — Szép vőlegény — göndör a haja, és sárga inget visel. — Mondd csak, Lolka, hát annyira csúnya vagyok én, hogy úgy kell engem férjhez adni? — Szinte láttam, milyen lángvörös az arcom, és — mint mindig, amikor zavarban vagyok, vagy szégyellem magam — tüsszentenem kellett. — Nem, nem, Tánya néni, ne szomorkodj, nem vagy annyira ... a szemed kék, és még nem vagy olyan öreg. férjhez kell menned. Az öregeknek már nem kell. Tánya néni, én nem szóltam a mamának, senkinek nem beszéltem róla, de ő nagyon szép, majd meglátod. — Ide figyelj, Lolka, ha annyira tetszik neked, miért nem mész hozzá te magad?Lolka belezavarodott. Nyilván gondolkozott már ezen, de . . . Az ablak felé fordult, megvakarta a tenyerét, felsóhajtott. És mint nehéz esetekben általában, most is másra terelte a szót — közben végiggondolta azt. ami nem volt világos. — Jaj, majdnem elfelejtettem mondani. Lehet, hogy átvisznek az előkészítőbe . . Hé. öreglány, hova mászol? — ez a felkiáltás már egy gyalogosnak szólt az útkereszteződésben. Lolka általában nagyon érzékenyen reagált mindenre a forgalomban : egyeseket szidott, másokat sajnált, megint másoknak olyanokat mondott, hogy „tűnjön el rögtön, mert különben kiszállok!...” A mi kocsinkra mindenki felfigyelt. A lámpáknál a vezetők kinézték az ablakon és mosolyogtak: Moszkva legbájosabb gyermekét láthatták maguk előtt. Divatosan vágott, boglyas, fekete fürtök, elbűvölő mosoly, millió kis- szeplő és rendkívül nyughatatlan természet — ez volt Lolka. Már kétszer újra be 'kellett szíjaznom. Állandóan forgolódott, felfelugrott, mutogatott és kapálózott. Már a szemem is káprázott belé. — Mi ez? Tudom, ne mondd meg, ez az Október tér. Igaz? És hová megyünk. Tánya néni? — Kukutyinba. — De igazán. Tánya né-, ni . .. — Most elmegyünk festéket venni, aztán, ha éppen kapható, veszünk egy tízes nyércecsetet. Aztán megfordulunk — és huss! — ahová csak akarunk! — Én tudom, hová akarunk! Tudom! — ugrándozott Lolka. — A Fekete folyóra! Megyünk? — Miért, mi van ott? — A vőlegény! — Már megint ezzel az ostoba ötlettel jössz ... — Neeem, Tánya néni, igazán, ott a vőlegény. — Már mondtam, hogy menj hozzá magad, te meg egyre csak fantáziálsz. — Egyszerűen... én még túl fiatal vagyok — felelte hirtelen elkomolyodva és tagoltan .Lolka. — Lolka, ez a fogyatékosságod idővel elmúlik, majd megvár a vőlegény. — De hát majd én találok magamnak mást, ezt neked ... — Elhallgatott. — Menjünk el, Tánya néni! Jó? Na, kérlek, a Fekete folyóra. — Induljunk — mondtam, és hirtelen vele egyidősnek és — ki tudja, miért —szélhámosnak éreztem magam. * — Hű, hogy megyünk! Senki nem előz meg bennünket! — Lolka lábát man ga alá húzva ült, és mártír képpel rágcsált egy almát. — Nem kérek többet, Tánya néni... — Egyed, mert különben visszafordulunk. Még egy^fa- latot sem nyeltél le, mind összegyűjtötted a, szádban, mint egy hörcsög. Lolka sóhajtozott, és nyalogatta az almát. — Lolka, megállunk, és addig nem megyünk tovább, amíg meg nem eszed. — Eszem már, eszem . .. — Hangosan, hogy én is halljam, szétrágta, ami a szájában volt, felém fordult, és kinyitotta a száját: Á! — Mondd, Tánya néni, tehet- sé_ges festő vagy te? Felnevettem: -- Nagyon. Miért kérdezed ? — Mama azt mondja, hogy tehetséges vagy, de én nem tudom. — Én sem tudom. Lolka elhallgatott. Hát, hiszen valóban nem tudom, gondoltam én. Sokaknak tetszenek a képeim, a főiskolán a legjobbak között vannak, de hát ez nem mérvadó. Tudni akarom, milyen vagyok, különben képtelen vagyok dolgozni. Már két hónapja, hogy semmi sem sikerült, csak összemázolom egyik vásznat a másik után. és úgy érzem magam, mint egy zsákban: nem kapok levegőt. Azt hiszem, minden festő a maga módján értelmezi a szépséget, mindnek saját szépségeszménye van. Még a legjelentéktelenebbnek is kell, hogy legyen, mert máskülönben hiába vesz ecsetet a kezébe. De én eddig még semmiféle saját szépségeszményt nem fedeztem fel, a másokéval élek, ezért is nem sikerül semmi. Azóta, hogy erre rájöttem, minden sokkal rosszabb: a mappa csak húzza a karom, és annak sem tudok örülni, hogy van egy új tízes nyércecsetem. Előre tudom, most mi következik: egy alkalmas helyen felállítom az állványom, kiválasztom a megfelelő tájrészletet, feltűzöm a rajzlapot, és kihozok egy ak- varellt. Arra, hogy ezután mi következik, rágondolni se szeretek. Leveszem a kész képet, és úgy teszem be a mappába, hogy rá sem pillantok, mert becsukott szemmel is tudom, mi van rajta, nem érdemes nézegetni. Én, Tánya Kusztova nem vagyok rajta, nem, semmiképp. És az a furcsa, hogy nem is tudom, miképpen kellene rajta lennem. Lehet, hogy nem is kellene, lehet, hogy mindez hiábavaló, hülyeség, hiúság csupán. Hiúságok hiúsága — így összegzem magamban Rumjancev professzor. Liharjov, Anna Palna Beszk- rilaja és Terpszihorának, ennek az öreg rókának a szépségeszményét. Nincs bennem isteni szikra, ami — képletesen — lángra lob- bantaná az ecsetemet. Holnap leszek huszonegy éves, eleget vártam, nem hiszem, hogy ezután sikerülne. Hiszen ha ... — Miért nem kérdezed meg, hogy hívják? — Micsoda? Kit? — A vőlegényt. Miskának hívják. Mondjam a családi nevét is? Olyan vicces: Szu- rovoj. Ugye vicces? — Borzasztóan. — Most már neked semmi sem vicces? Mi? — Lolka kicsit forgolódott, másik lábát tette fel az ülésre, rákönyökölt, tenyerébe hajtotta a fejét, és felsóhajtott. — Mikor érünk már oda? — Már itt is vagyunk. Egy emelkedőn haladtunk fölfelé. Leírt a hosszú, keskeny folyó partján egy egész sátorváros terült el. Tarka sátrak, színes gépkocsik és a zöldes színű sima víztükör — szép látvány volt. Ám hirtelen, egy kanyar után — mintha egy igazi szibériai zuhogó lenne — őrült sodrása támadt a víznek, és ezen a helyen furcsa, himbálózó kapukat helyeztek el, mintegy húsz—huszonötöt. A parton két úszósapkás férfi egy felfelé fordított kajakot vitt — még innen is látni lehetett, hogy milyen vizesek. Voltak, akik hosszú evezőket cipeltek, mások a tűz mellett szárítkoztak. •— Vízi slalom, közölte Lolka precízen, mint egy rádióbemondó, és aggódva nézett rám: nekem tetszik-e? — Ezt meg honnan tudod? — ‘kérdeztem, és fel-, sóhajtottam, olyan fantasztikusan szép volt ez a látvány. — Hát tudom — felelte nagyon határozottan Lolka, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Árnyékba vittem a kocsit, kivettem a mappát, és odaléptem Lolkához, aki a türelmetlenségtől már nem bírt egy helyben maradni; azt hittem, mindjárt felbög egy motor, és felszáll vele. — Na, siess már, induljunk, mit vacakolsz, Tánya néni ... — ugrándozott, majd a kezembe kapaszkodva ördögi gyorsasággal húzni kéz-, dett maga után lefelé a lejtőn. Futottunk a parton a lármás, tarka, vidám tömeg felé. Oda, ahol legnagyobb sodrása volt a víznek, ahol legsűrűbben voltak elhelyezve a függő kapuk. A mellettünk elhaladó emberek ránk pillantottak — komikus lehetett, amint egy szaladó kislány teljes erejéből húz maga után egy termetes leányzót, akinek lábát egy otromba mappa verdesi. Lolka hirtelen megállt, felugrott, intett a kezével, és felüvöltött: — Miska! Szu- rovoj! A folyó csendes szakaszán egy mulatságos, delfin formájú kék-fehér csónakban egy tréningnadrágos, mentő- mellényes fiatalembert pillantottam meg, erőteljes evezőcsapásokkal, gyorsan haladt. Később megtudtam, hogy ez a szimpatikus, egy- üléses kis csónak a kajak. A fiatalember hátranézett, nyugodtan megfordult, és elindult a part felé. — Nézd, nézd, ez ő! — rángatta a kezem Lolka olyan képpel, mint egy igazi házasságszerző. Na, hogy tetszik? Könnyedén, mint egy labda, egy magas fiatalember szökkent a partra. Széles váll, keskeny csípő — ideális termet. Kicsit hunyorítottam. ö levette úszósapkáját, lehúzta térdig feltűrt nadrágja szárát, és integetett nekünk. Lolka megugrott, hanyatt-homlok rohanni kezdett a fiatalember .felé; odaérve lelkesülten ugrott a nyakába. Az jóságosán és gyöngéden mosolygott, alig pelyhedző bajuszát simogatta. Ránézésre úgy tizenhét éves lehetett. — Ez Tánya néni — mondta Lolka. — Ez pedig Miska. A fiatalember vizes kezével megszorította a kezemet — vasmarka volt. Zavarában rövidlátóan hunyorgott. — Megvolt az esküvő — szólalt meg halkan Lolka, és kezébe rejtette az arcát. * . . .Kicsikém, majd ha nagy leszel, megérted, hogy miért — magyaráztam Lóikénak. Kettesben mentünk a parton, Miska a starthoz indult — hamarosan ők következnek : a Szurovoj— Martinov páros. — Lolka, az emberek akkor házasodnak össze, ha szeretik egymást, de én nem szeretem őt, és nem is fogom megszeretni, hiszen még olyan fiatal, egészen kisfiú. — Te is egészen olyan vagy, mint egy kislány — hüppögte keserűen Lolka. — Csak éppen más évjárat. — Akkor most mi legyen? — Ugyanaz, ami eddig volt. Nagyon kedves fiú, szívesen barátkozom vele, hisz nem feltétlenül kell az embereknek összeházasodniuk. Igaz? És nagyon szép tőled, hogy elhoztál engem ide — itt olyan érdekes minden, nélküled ezt nem fedeztem volna fel... Na. ugye már nem sírsz, Lolka? Minden rendben? Nézd, mindjárt Szurovoj következik. Lolka lábujjhegyre állt, utoljára az illendőség kedvéért még hüppögött egyet, aztán futni kezdett a start felé. Szurovojék előtt most még két másik páros küzdött a pontokért. Nem könnyű a dolguk: minimális pontveszteséggel, azaz a himbálózó jelzők érintése nélkül, a lehető leggyorsabban megtenni a távot. ’ — Lolka! — kiáltottam. — Nézd, Szurovoj elindult! Lolka lábujjhegyre állt, kicsit felugrott, aztán mindkét könyökével „dolgozni” kezdett; mint egy kis fúró, elindult a tömegben. Én szorosan a nyomában. A kajak gyorsan haladt előre. A fiúk összehangoltan, fegyelmezetten eveztek, finoman vették az első öt akadályt. Lolka közvetlenül a víz mellett futott, és egyre kiabált: Hajrá! Hajrá! — Jól mennek. Erős páros. Benne kell lenniük az első ötben. Jobbról, jobbról vedd! — hallatszott mindenfelől. A fiúk a legnehezebb kapuhoz, a huszonkettedikhez értek. Eddig csak két párosnak sikerült itt hibátlanul átmennie. A tömeg egy emberként nyomult a huszonkettedik kapu felé. A páros a jelzőhöz ért, a csónak megpördült, egy evezőcsapás: a kajak egy lendülettel bekerült a tajtékzó hullámtörésbe, de máris kijött — farral. — Hurrá! Hurrá! Bravó! Hajrá! Hajrá! — kiabáltak az emberek, és tapsoltak, integettek, nevettek. Csak én álltam mozdulatlanul egy helyben, mintha a Hétfejű Sárkány a buzogányával térdig földbe vert volna. Mint egy pillanatfelvétel, újra meg újra elsuhan előttem az életnek ez a most elkapott pillanata. Állok, tekintetemben közöny, számon egy bárgyú mosoly; azért mosolygok, mert már nem ülök többé abban a zsákban, az otromba mappa sem húzza többé a karomat, mert már pehelykönnyű, és az ecset, az új, tízes nyércecsetem immár harcba, munkára vágyik. A fehér tajtékos víz, a hosszú, keskeny csónakban ülő két* fiú élénksárga orkándzsekije és sötétsárga úszósapkája, a két boldog, majd hirtelen újra elkomolyodó arc, a valódi, de fegyelmezett örömkitörés — valami, ami olyan eliramló és megfoghatatlan volt eddig, az most egyszerre oly hihetetlenül fontos, világos és megfogható lett, mint egy felfedezés. Kiváltam a tömegből, leültem egy kis halomra, államat a mappára támasztottam. Tüdtam, hogy végre- valahára eltűnt a bennem levő gyűlöletes üresség, sikerült felfedeznem azt, amiről álmodoztam: az élettől való megittasodás szépségét. Egyszerre megláttam azt, amit Rumjancev professzor és Liharjov nem látott, és amit soha nem fog meglátni Anna Palna Beszkrilaja és Terpszihora, az öreg róka. Most már csak ez létezik, csak ez a fontoj: az élettől való megittasodás szépsége; ez adhat erőt ahhoz, hogy ne csak elfogadhatóan feste- gessek, hanem fessek. — Hát ezt megcsinálták! — mondta Lolka, és törökülésben mellém telepedett a fűbe. — Közvetlenül a partnál felfordultak. Átmentek minden kapun, és felfordultak. i — Szándékosan tették. Örömükben. Lolka valahogy furcsán nézett rám, és kuncogott. — Mit ülsz itt? Gyerünk oda, azok ott olyanok, mintha a vízből másztak volna elő. — Ök onnan is másztak elő valóban. Harminchárom dalia. — Olyan volt a hangom, mintha erősen meg lettem volna fázva. Lolka zavarában ismét kuncogott, és gyanakodva nézett rám. Lassan, megfontoltan felállt, tartójánál fogva felemelte a mappát, és nekiveselkedve néhány lépést tett vele. — Egész könnyű. Igaz? — fújta ki magát. — Igaz — mondtam, és arra gondoltam, hogy nála jobb barátom még sohasem volt. Somi Éva fordítása Arcok közelről Oroján István — Battonyán születtem, ott voltam gyerek, és bár most Gyulán van a családom, az otthonom, mégis a szülőfalumban szeretném befejezni az életem — mondja Oroján István. Persze, erről a befejezésről még korai beszélni, hiszen a tanár-lapszerkesztő- képzőművész férfi még előtte van sok alkotó évtizednek. — Tanárként a gyerekek szín- és formavilágát igyekeztem nyitottá tenni, életre csalogatni. Most a Foaia Noastra tördelő szerkesztője vagyok, ez jelenti családomnak a mindennapi kenyeret. Mint képzőművész bejártam az amatőrség összes stációját, s az elmúlt évben lettem a Művészeti Alap tagja. Amikor a tanárképző főiskola hallgatója voltam, Szegeden volt az első önálló .kiállításom, s azóta általában kétévenként esett bemutatkozásom a fővárosban és vidéken sokfelé. Részt vettem az alföldi és a dél-alföldi tárlatokon. — Különösen egy nonfiguratív alkotónak, amíg elismerik, elfogadják, bizonyára jókora küzdelmei vannak. — Mint ahogy az élet egyetlen dolgában sem, úgy a művészetben sem jöhet létre bármilyen érték előzmények nélkül. Leonardo, Michelangelo, Giotto nélkül nem lehetett volna Picasso, Csontvári vagy Kassák. És mint ahogy a magzat egyéni fejlődése során fő vonalaiban végigjárja a törzsfejlődés évmillióit, hasonlóan van ez a legtöbb alkotóval. Kezdeti munkáimban én is figurális kompozíciókkal dolgoztam, és csak lépésről lépésre jutottam el ahhoz a formarendszerhez, amelyben most el tudom mondani a világról való érzéseim. — És a befogadó közönség mit szól az alkotásaihoz? Megteszi-e az emberek nagy tömege is a „törzsfejlődés” állomásait? — Minden közízlést romboló, silány piaci hatás ellenére úgy látom, van remény. Talán ha a gyerekekkel kezdjük a terfnészet, a szépség megszerettetését, ők majd felnőttként is új szemmel, modernül jobbítóan tudják majd élni, formálni a világukat. Korábban a tanítványaimmal, később a saját gyerekeimmel próbáltam megízleltetni a színek, a harmonikus formarendszerek izgalmasan szép játékát. Az ifjú emberek nyitottsága, fantáziakészsége mindig megerősített abban, hogy jó úton járok. Érdemes számukra olyan játékokat készíteni, olyan környezetet alakítani, ahol jól érzik magukat, s szükség van aktív jelenlétükre. Természetesen a felnőttek is alakíthatóak, bár egy-egy középület vagy irodahelyiség ki- festésekor nem tudom elképzelni, hogy miért oly bos'szantóan harsány, rikító vagy éppen unalmas, semmitmondó színekbe nyomják a pemzlit, amikor egy kis érzékkel, jóindulattal lehetne sokkal szebben is formálni a világot, önmagunkért felelősek vagyunk mindnyájan, akik tervezzük, építjük a környezetünket, akik éljük, itt és most, a mindennapjainkat. Andódy Tibor J
