Békés Megyei Népújság, 1984. június (39. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-09 / 134. szám

1984. Június 9., szombat

II kodályi gondolat jelképe

Tarhos: zenei napok. Még három hét, és június 23-án este megkezdődik a nyolcadik. Azt hiszem, emlékeztetőnek nem árt elmondani valamit. Habár sokszor elmondtuk, elmondták, felejteni mégsem szabad.

Három, dátum. Az első: 1953. május 1. . Kodály Zoltán felavatja a tarhosi zenepavilont. „Garanciát látok ebben a házban, hogy a kormány komolyan veszi a jelszót: műveltséget a népnek." A következő dátum 1954 augusztus 28. Gulyás György, a tarhosi iskola igazgatója levelet kap a Népművelési Minisztériumtól: Értesítem

igazgató elvtársat, hogy a Népművelési Minisztérium művészet-oktatási területén átszervezés folyik. Ennek végrehajtása során szükségessé vált a békés-tarhosi zenei gimnázium, zeneművészeti szakiskola s a vele kapcsolatos diákotthon és általános iskola működésének megszüntetése." A harmadik dátum: 1976. június 20.: az

első békés-tarhosi zenei napok nyitánya. Amikor valami újrakezdődött, folytatódott. Mondhatnánk úgy is, hogy a kodályi gondolat újbóli felizzása: „A zene mindenkié".

A három dátum közül az első és a harmadik örömteli. a második keserű, máig érthetetlen. Vagy nagyon is érthető, ha onnan nézzük, ahol (annak idején) a torzulások kezdődtek és folytatódtak, ahol és amikor ez a sajátos, semmi mással nem hasonlítható egykori iskolaközösség nem tűnt meg- tűrhetőnek.

Ahogy ezekre a beszélgetésekre készültem, beleolvastam Csende Béla „Békés- Tarhos" című könyvébe, és választottam alapállásul a mottót, amit abba írt: „Néhány évtized távlatából a rossz emlékek is megszépülnek, a sikerek és eredmények sokszorosan kiválóbbá lesznek, összességükben

megbonthatatlan egységbe kovácsolódnak . . ." Innen, messziről, az iskolát eltörlő tollvonás után harminc évvel most már másfelé kell néznünk, arrafelé, ahol a nyolcvanas és kilencvenes évek sorakoznak elő. A jövő. írhatnám és írom is a legegyszerűbben. Abban Tarhos, a zenei napok jövője. És egészen közelben a június 23-án kezdődő nyolcadik, amikor is a nagy nevek (Kocsis Zoltán, Simán- dy József, Gulyás György, Medveczky Adám) mellett a zeneművészeti szakközépiskolások zongoraversenyén induló harminc fiatalembernek 1953 és 1954 csak távoli történelem. Ahogyan az rendjén is van, ahogyan annak lennie kell.

•

— Békés és a tarhosi iskola, majd annak hagyománya egy és oszthatatlan. Az volt 1946. július 4-én is, amikor Békés felkarolta Gulyás György javaslatát állami énekiskola ügyében, és az volt 1976-ban is, amikor a városi tanács újból kiállt a tarhosi gondolat, a tarhosi szellem mellett, és megrendeztük az első zenei napokat — mondja Makoviczki János, a város tanácselnöke. — A városi rang kötelez, szoktuk volt mondani sokszor, és ha mélyrétegű tartalmait nézzük, kimondani is nagy felelősség. Nekünk a tarhosi zenei napok, az időszak békési zenei eseményei a nyarak legfontosabb kulturális alkalmai, ahol évente bizonyítanunk kell: a tarhosi szellem és akarat most is erős, sőt erősebb, mint valaha volt. Hogy a kodályi gondolat az „énekes Magyarországról" a szívünk ügye, cselekedeteink mozgatórugója volt és maradt. És lesz! Ezt külön és jelentőségét vállalva hangsúlyozom.

(Sokba kerül Békésnek Tarhos? Megéri?)

— Nem kerül olyan sokba, mint amennyit ér: fogalmazhatnám így is. De inkább azt mondom: megnyugtató, hogy a tarhosi zenei napok már régen nemcsak Békés városának ügye (nem is lehetne az), hanem a megyéé, az országé. A Művelődési Minisztérium, a Népművelési Intézet áll mellette, és nemcsak „erkölcsi támogatással”.

(Évek óta téma, hogy a tarhosi zenepavilont vissza kell adni eredeti rendeltetésének, amivé Kodály Zoltán 1953-ban felavatta. Viszont

az énekiskola megszüntetése után ide költözött gyógypedagógiai intézet is nélkülözhetetlen missziót teljesít. Minden év hoz valami újat ez ügyben, de véglegeset, mikor?)

— Erre most sem tudok választ adni, egy azonban tény: a zenepavilont mindenképpen vissza kell adni

a zene otthonának, persze, a gyógypedagógiai intézet számára is a megnyugtató változás lehet csak elfogadható. A város nincs abban a helyzetben, hogy (divatos szóval élve) a „kiváltást" egymaga megtehesse, törekvésünk azonban kifejezetten jó úton van, és reálisnak tartom a bizonyos célba érkezést.

(A másik régi ügy a pavilonhoz vezető, illetve kiépíthető út. Hogy a vendégek — akik egyre többen érkeznek az ország legkülönbözőbb részéből — ne a tanintézet sertéstelepe mellett, rossz és illatos földúton közelíthessék meg a zenepavilont, hanem a Tar- hosra tartó út leágazásán. Azon majd, ami még nincs.)

— Ez már a nehezebb, de ez sem megoldhatatlan. Nyilván tulajdonjogi és egyéb kérdések tisztázása szükséges ahhoz, hogy léphessünk. Az első azonban, hogy a pavilon újra az legyen, ami volt: az ország zenei életének kiemelkedő színtere, és nemcsak nyaranta, nemcsak néhány napra. Meg kell mondanom, hogy a gyógypedagógiai intézet messzemenően segíti és érti a zenei napok és Tarhos jelentőségét. A június 23-án kezdődő nyolcadikra (megyei segítséggel) rendbe hozatják az épület megrongálódott homlokzatát. Két éve mi is közreműködtünk a villamos hálózat korszerűsítésében.

(A tanácsházától százötven méter az ország első művelődési háza, ma városi művelődési központ, földszintjén a könyvtárral, az épület nagytermében és több kisebb termében a legújabb békési kulturális nevezetességgel, a békési galériával.

A művelődési központ igazgatója, Bede László, már tavaly úgy hirdette meg a ház szolgáltatásait, hogy „Tar- hosinform". Mit jelent a szó- összetétel?)

— Azt, hogy aki felkeres bennünket (akár telefonon, akár levélben), az a zenei napokkal kapcsolatos bármely kérdésre választ kap, megbízására intézkedést.

(Például?)

— Nemrég vettünk egy debreceni telefont. Az érdeklődő a napok programjára volt kíváncsi, majd azonnal lekötött néhány belépőt Kocsis Zoltán hangversenyére, és szállást kért. Azt is elintézzük.

(Egyszóval: mind jobban

kilépni, és mind korszerűbben, hogy úgy mondjam, európai módon az ország elé: a tarhosi zenei napok — esemény! De tudnak-e mindenütt róla? Reklám, propaganda?)

— Nem tudnak mindenütt róla, ez az igazság. Tavaly háromezer színes plakátot 60 ezer forintért ragasztott ki a Magyar Hirdető Budapesttől Békéscsabáig. Iszonyú összeg és nem vagyunk meggyőződve arról, hogy minden plakátunk falra került. Az idén erre nincs pénzünk, háromezer, ugyancsak exkluzív, színes plakátunkból küldünk az ország számos művelődési intézményének, múzeumának, kérve, hogy tegyék ki a többi közé. Tudom, hogy ez így szegényesnek tűnik, de hát ez van. Most láttunk neki kapcsolatrendszereink kiépíté- _ séhez a tömegkommunikáció legkülönbözőbb intézményeivel, a tévével, rádióval, lapokkal. Roppant időigényes és nem könnyű. El kell azonban kezdeni, hogy a tarhosi zenei napok olyan részt kaphassanak zenei életünkből, melyet elvárnak a közreműködők, és elvár tőlünk az a szellem, melyből táplálkozik: a zene mindenkié! A televízió máris segített, az Ablakban kaptunk nyilvánosságot, a Magyar Ifjúságban pedig az egykori tarhosi diák, Csukás István író említette fel a zenei napokat.

(A „Tarhosinform” telefonszáma: 41-142. Ügyelet reggel 8-tól délután 17 óráig. A zenei napok idején este nyolcig.)

•

Dr. Gyarmath Olga, a harminc év előtti énekiskola tanára, a békés-tarhosi baráti kör titkára (többek között) a július 1-ére kitűzött közgyűlésre készül.

— Valamikor volt a tarhosi emlékbizottság. Három taggal. Aztán 1977-ben a népfront és a városi tanács kezdeményezésére megalakult a baráti kör. Ápolni a tarhosi hagyományokat, társadalmi bázist teremteni a zenei napok számára. Húszán kezdtük, a kör létszáma ma 300. Tagjai egykori tarhosi tanárok, diákok, a zenei napokon fellépő művészek, zenebarátok. Díszelnökünk dr. Keresztúry Dezső és Ferencsik János. Tagdíjakból és a felajánlásokból mintegy 60 ezer forintunk van a számlánkon, ebből szeretnénk berendezni az énekiskola és a zenei napok új, állandó kiállítását a Jantyik Mátyás Múzeum régi épületében. A korábbi kiállítás anyagát Tarhos útó- életének különböző dokumentumaival egészítjük ki. Ha készen lesz, nevezetessége lesz városunknak.

(A július 1-i közgyűlést a tarhosi diákok gyermekeinek házikoncertje és baráti találkozó követi. Ez a kettő együtt: csak véletlen?)

— Tarhos számunkra nemcsak történelem, a múlt nagy eseménye, hanem jelkép is. A kodályi gondolat megállíthatatlan kiteljesedésének, diadalának jelképe. Ne haragudjon, hogy kissé patétikus voltam, de így érzem, ez lényegem.

Most jut eszembe, hogy a tanácselnök szobájában

egyetlen festmény uralja a fő helyet. Várkonyi János Tarhos című képe.

Lehet, hogy ez is jelkép?

Sass Ervin

Számítógép-építő szakkör az ifiházban

Szombat délelőtt a békéscsabai ifjúsági és úttörőház földszintjén néhány srác nyomkodja a videojátékok gombjait. Aki kicsit jártas e gépek világában, az tudja, hogy számítógépes programok eredményeként mozognak a hajók, a repülők, s az őket megsemmisíteni kész lövedékek. Működtetésükhöz persze mit sem kell tudni működési elvükről, mint ahogy telefonálni is lehet anélkül, hogy tudnánk, miképp „szalad a drótban” a hang.

Két emelettel feljebb merőben más a helyzet. Ott meg azt tudják, miképp működik egy számítógép, sőt, tervük szerint elő is állítják, csak épp még nincs kész a „masina”. Amikor benyitok a számítógép-építő szakkör szobájába, kis társaság ül körbe egy üres asztalt. Az asztalfőn Bodocz Sándor, a szakkör vezetője.

— Épp dolgozunk — mondja.

Nagy nevetés.

— Egy órája próbálom őket rávenni, hogy kezdjünk hozzá, de letörtek. Ugyanis magam sem tudtam, ez a mai az utolsó foglalkozásunk, s most el kell döntsük, hogyan tovább.

Miközben előkerült a szakkör ez évi munkájának látható eredménye, Bodocz Sándort faggatom.

— Mi volt d cél, mikor belevágtak a munkába?

— Egy olyan készülék, melyben a mikroszámítógépre jellemző minden funkcionális egység szerepel. Az

elméleti alapokkal kezdtük. Megbeszéltük az építőelemeket, s később tértünk rá. hogy ezekből miképp lehet rendszert építeni. Az az ismeret, amit ők itt kaptak, nem feltétlenül csak egy számítógép elkészítéséhez használható. Ugyanúgy,

mintha valaki megismeri a téglát, a cementet, meg a többi építőanyagot, az megfelelő statikai ismeretekkel sokfajta házat tud építeni.

Váratlanul megszakítja mondandóját, odaszól az asztalon levő szerkezetek körül nyüzsgő fiúk egyikéhez :

— Ne könyökölj bele a tápegységbe, mert ott a 220!

— S meddig jutottak? — folytatom az érdeklődést.

— Elértük a kitűzött célt.

— Vagyis ez a három darabban látható valami már egy működő számítógép?

— Nagyon remélem. Most folyik a rendszer „élesztőse”. Csináltunk egy bemérő eszközt, s azzal vizsgáljuk lépésről lépésre, hogy az történik-e a rendszerben, amit elterveztünk. Persze ahhoz, hogy kívülálló is láthassa, munkánk gyümölcsét, egy d&spiay kell, amivel adatokat tudunk bejuttatni a rendszerbe, és eredményeket tudunk megjelentetni rajta.

Figyelem a szerkentyűkben felvillanó fényeket. Számomra — bevallom — nem sokat jelentenek. Annál többet a srácoknak, akik jól láthatóan szakértő módon „faggatják” a kibelezett állapotban levő számítógépet.

— S mikor lesz display?

— Jövőre az is elkészül. Úgy az ötödik, hatodik foglalkozás táján már mindenki számára egyértelmű lesz. mit végeztünk.

— Számomra hihetetlen,

hogy egy technikai eszközökben, felkészültségben mégiscsak meglehetősen

korlátozott adottságú szakkör egyedül el tudjon készíteni egy számítógépet...

— Először is: természetesen nem tudunk mindent magunk elkészíteni, például a munkahelyem, a Békés megyei Tanácsi Költségvetési Elszámoló Hivatal számítástechnikai osztálya a mérési munkákhoz egy oszcilloszkópot bocsájtott a rendelkezésünkre, s a programok „beégetéséhez” kaptunk számítógépes hátteret, gépidőt. Emellett olyan megoldásokat alkalmaztunk, amit bárki képes elsajátítani: így például forrasztás helyett huzalkötéses technikát használtunk.

Megpróbálom megzavarni a szakkör tagjainak tevékenységét, ám úgyszólván szórabírhatatlanok. Elmé- lyülten és jókedvűen dolgoznak. a nyilvánosság lehetőségével mit sem törődve. Megtudom azért, hogy általában 15-en járnak egy- egy foglalkozásra, a legifjabb 15 éves, legtöbbjük 20-nál fiatalabb, de akad köztük 30 felett is. Lány nincs a csoportban. Hogy milyen volt a szakkör? Csak felsőfokban tudnak erről véleményt nyilvánítani. Eleinte kéthetente találkoztak, de ezt hamar kevésnek érezték, s ezért hetente tartott foglalkozást a csoport. Az idő minden szombaton észrevétlenül szaladt el, s ezért alkalmanként hozzátoldottak egy jó órát.

— Jövőre elkészül a számítógép, és használni is fogják. De aztán? Építenek újat, vagy új embereknek, újra elkezdi dz alapokat megtanítani? — teszem fel az utolsó kérdést Bodocz Sándornak.

Ügy tűnik, már rég kész a válasszal:

— Én csapdába csalom őket. Ök azt hiszik, hogy

csak egy gépet építenek, holott, ha akarják, ha nem, megismerik a programozást, ami csodálatos dolog, s azután már nem akarnak mást, csak programozni. Ök még nem tudják, én már igen ...

A srácok bármennyire el- mélyülten is teszik dolgukat, félfüllel csak hallják a szakkörvezető magabiztos ter- vezgetését. Erről vall felcsattanó nevetésük.

Meg arról, hogy jól érzik magukat a csapda felé menetelve.

Ungár Tamás

Fotó: Veress Erzsi

A piszkos tizenkettő Ml.

Honi filmforgalmazásunk útjai kifürkészhetetlenek. S talán éppen ezért tud néha kellemes meglepetéseket is okozni. Februárban láthattuk a Donald Sutherland főszereplésével készült a Tű a szénakazalban című angol filmet, aztán két hete jutott el a mozikba a Kelly hősei, majd most A piszkos tizenkettő című amerikai film.

Mindhárom más és más stílusban készült, mondanivalójuk is különböző, mégis felfedezhető néhány rokonvonás közöttük. Számomra például jó alkalmat nyújtott arra mindhárom, hogy a második világháború idejére helyezett történetekből Donald Sutherland, a kitűnő amerikai színész három arcát megismerjem. (S ehhez még hozzáilleszthettem a Casanovában és a Klute-ban látott alakításait.)

A filmvásárlók és -forgalmazók majdnem azt a csalóka látszatot keltették, hogy az amerikai filmipar a második világháború felé fordult újból. Erről persze szó sincs, hiszen A piszkos tizenkettő, a legfrissebben bemutatott film készült e három film közül a legrégebben, mégpedig 1967-ben.

Ezt a Kelly hősei követték 1971-ben, míg a legfiata- labbnak a Tű a szénakazalban című munka tekinthető. (A gyors lelepleződés csak azzal kerülhető el, hogy Sutherland nem hajlandó öregedni.)

Korábban szóltam a rokonvonásokról. A színész, a kor mellett még meg kell említeni a profi színvonalat is. A Kelly hősei és A piszkos tizenkettő című filmben több szereplő is visszaköszönt a nézőknek. Szerencsére kitűnő színészekről van szó.

Ám most nézzük azt A piszkos tizenkettőt. Robert Aldrich rendező kitűnő forgatókönyvet készíttetett E. M. Nathanson regényéből. A társadalom, háború esetén a katonai társadalom peremére szorult embereket olyan feladatra készítik fel, amely a biztos halálba vezet. De ezért a halálért keményen meg kell küzdjenek. A kiir- tandónak ítélt emberek bebizonyítják, különb hősök tudnak lenni, mint a társadalom kebelén melengetett társaik. Ehhez pedig csak az kell, hogy a meleg, igazságszerető szívét keménység mögé rejtő őrnagy, Reisman (Lee Marvin "kitűnő alakítása) közösséggé kovácsolja ezt a mindenről lemondott vagány társaságot.

A műtét sikerült, a beteg meghalt — szoktuk mai szó- használattal illetni azt a helyzetet, ami a filmben is bekövetkezett. Az életükért becsülettel harcoló nehézfiúk, három embert leszámítva, elestek a hazájukért. S az álszent katonai vezetés kegyként azt jegyezte be adatlapjukra: „Szolgálatuk

teljesítése közben életüket vesztették.” A három életben maradó pedig visszatér- ftetett az aktív szolgálatba.

Az elbürokratizálódott, idétlen tekintélyeken alapuló amerikai hadvezetés alapos fricskát kapott az orrára a filmben. S ha nem is hiányzott az amerikai embereket, katonákat övező szokásos dicsfény, most a szám- kivetettekre hullott legalább.

A népes szereplőgárdát nehéz lenne felsorolni. De Charles Bronson, John Cassavetes, Telly Savalas, Sutherland és Robert Webber nevét pusztán csábításnak érdemes megemlíteni.

B. Sajti Emese