Békés Megyei Népújság, 1984. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-30 / 152. szám
o IZIjűUVfitö 1984. június 30., szombat i Hazai tájakon Sárvár: a „fekete bég” fészke Víz, víz, ivóvíz... Beszélgetés Szarvas Jánossal, a víz- és csatornamű vállalat igazgatójával Nyugat-Magyarországon, Vas megye keleti felében, a Rába folyó mentén fekszik Sárvár. Nevét valószínűleg arról a földvárról kapta, amelyet honfoglaló őseink a Rába és a Gyöngyös folyók összefolyásánál védelmi céllal emeltek. Az Árpád-házi királyok alatt a vár neve Castrum Nigru — • Fekete — vár volt. A vár és a szépen restaurált várkastély — 16. századi későreneszánsz alkotás — kosáríves kapuját Donato Grazioli építette 1589-ben. A vár tornya háromemeletes, a kapu alatt két gót stílusú ülőfülke látható. Az olasz későreneszánsz kedvelt architektúrájának szép magyarországi példája a sárvári várkastély: az ötszögű várban ötszögű a várkastély is, ahogy ezt az olasz reneszánsz építészeti ízlés megkívánta. A híres törökverő nagyúr, Nádasdy Ferenc, a fekete bég várkastélyába lépve, vessük első tekintetünket az első emeleti díszterem meny- nyezeti freskójára. A festmény — Hans Rodölf Miller alkotása — Nádasdynak, a híres végvári vitéznek a törökökkel vívott győztes csatáit örökíti meg. Ugyanitt barokk falfestmények kerültek elő a vakolat alól, a festményeket remekbe készült stukkók keretezik. A díszterem oldalfalát idősebb Dorfmeister 1769-ben készült képei díszítik. A torony második emeletének termeiben a falfestmények szintén Dorfmeister munkái. E várkastély ad otthont a Nádasdy Ferenc Múzeumnak; a kiállítás a vár és a város fejlődését szemlélteti a középkortól napjainkig. Híres a fegyvergyűjteménye, mely három évszázad — a 16-tól a 19. századig — harci eszközeinek változatos és látványos seregszemléje. A múzeum irodalomtörténeti anyaga a híres magyar vándor poéta és énekes, Tinódi Lantos Sebestyén és Sylvester János sárvári működésével kapcsolatos. Sárvár, mely a Nádasdyak alatt a magyarországi reformáció ' egyik központjává vált, a reformáció egyik nagy magyar hittudósát, a humanista író, bibliafordító Sylvester Jánost is befogadta. Sylvester János Nádasdy Tamás udvarában tanító volt. Sylvester Erasmus kritikai szövegének figyelem- bevételével 1541-ben lefordította . a teljes Újszövetséget, melyet Sárvárott nyomtattak ki. Ez volt az első Magyar- országon megjelent, magyar nyelvű könyv. A sárvári nyomdát 1537-ben alapította Nádasdy Tamás. A hajdani Nádasdy-vár e két híres lakójának emlékét a valamikori vásárok helyén telepített parkban szép emlékmű őrzi. A kisváros nevezetessége, a hévizes fürdő 44 Celsius- fokos gyógyvize elsősorban mozgásszervi betegségek gyógyítására és utókezelésére javallt. A sárvári arborétum a vár és a Gyöngyös-patak között terül el, 16 holdnyi parkban, kísérleti állomásán erdei fákat nemesítenek. Jelentős értéket képviselnek itt az őshonos fák, a több mint 300 éves mocsári tölgyek, kőrisek, égerfák, a sok egzóta. A parkot 1952-ben természet- védelmi területté nyilvánították. Az arborétumot szoborpark — Német Mihály sárvári szobrász alkotásai — díszíti. \ B. J. A sárvári vár A Békés megyei Víz- és Csatornamű Vállalat gondoskodik — Gyula város kivételével — valamennyi Békés megyei település 252 fúrott kútjának üzemeltetéséről. Ezek a kutak együttesen naponta mintegy 94 ezer köbméter ivóvizet szolgáltatnak. — Sajnos mintegy 20 ezer köbméter ivóvíz hiányzik a települések ellátásából. Igen nagy az ivóvízhiány Békéscsabán, Békésen, Szarvason, Orosházán, Gyomaendrődön, Szeghalmon, Méhkeréken, Mezőberényben és Tarhoson. Gondok vannak, ha kisebb mértékben is, Battonyán, Kö- röstarcsán, Körösladányban, Bucsán és Dévaványán — fogad Szarvas János, a Békés megyei Víz- és Csatornamű Vállalat igazgatója. Már beszélgetésünk kezdetén a téma közepébe vág, a vállalat ivóvízellátási gondjait nem szépítve. — Az elmúlt hetekben ugyancsak érzékeltük gondjaikat __ — Pedig valamennyi kutunk, szivattyúnk teljes kapacitással üzemelt s üzemel. Az idei csúcsot június 22-én értük el; összesen 30 ezer 254 köbméter ivóvizet adtunk a fogyasztóknak. Sajnos többet termelni víz hiányában nem tudunk. Napjainkban az egyik legnagyobb kincs az ivóvíz. Kevés van belőle, drága is, mégis pazaroljuk. Mi köbméterenként 10 forintért termeljük, a lakosság a felhasznált vízért köbméterenként 2,60, 3,80 forintot fizet. Víztermelő kapacitásunkat éves átlagban 64 százalékosan használjuk ki, a nyári hónapokban ugrásszerűen megnő a vízfelhasználás: fokozottabb igénnyel jelentkeznek a feldolgozó üzemek, a kiskerttulajdonosok locsolása is intenzívebb. Persze nem lehet a vízhiányt az iparra fogni. Méhkeréken például nincs feldolgozóipar, ugyanakkor a vízhiány ott is jelentkezik. A napi 350 köbméteres víztermelés kevés. A vízadórétegekben a készletek csökkentek, s napjainkban — véleményem szerint — a vízhiány alapvetően mégsem erre, hanem a kertek, közterületek locsolására vezethető vissza. S ezek nem tegnapi gondjaink ... — ... akkor miért nem bővítik a víztermelést? — Bővítjük. Három éve láttunk hozzá egy, az 1985- ig tartó nagyarányú fejlesztéshez. Ez Békéscsabán 11 ezer köbméter többlet vizet jelentett volna a jövő év- bep . . . — Miért csak jelenteti volna? — Az elkövetkezendő napokban üzembe lép a 125 millió forintos költséggel megvalósult beruházás. Vagyis: az 1985-re tervezett 11 ezer köbméterrel több és jobb ivóvíz már egy évvel korábban a rendelkezésünkre áll. A Kelet-magyarországi Vízügyi Építő Vállalat — KEVIÉP — átérezte gondjainkat, gyorsította a munkálatokat. Nagy kár, hogy nem tudtak még egy hónapot lefaragni a határidőből. Ha sikerült volna ezt egy hónappal rövidíteni, akkor a lakosság úgymond semmit sem vett volna észre. Egyébként ez a fejlesztés már része a vízminőséget javító programnak, mely során egyebek között elkészült 15 fúrott kút, megépült egy 600 milliméter átmérőjű összekötő vezetékrendszer Med- gyesbodzás és Újkígyós között, s ezzel egy időben befejeződtek a víztermelő berendezések gépészeti, valamint az újkígyósi vízműtelep átalakítási munkálatai. — A megyeszékhelyhez közelebbi víztermelő helyeket nem találtak? — A már korábban feltárt területeken üzemben levő kutak mellé újabbakat nem tudunk fúrni, ugyanis nagy lenne a kutaknak az egymásra hatása, vagyis ebből a térségből nem kapnánk több vizet. Ezért is kerestük az új területeket. — Többet is találtak? — Igen, méghozzá igen jó minőségű vízkészlettel. A már említett medgyesbodzá- si térségen, túl a kutatási eredmények szerint Kever- mes és Kétegyháza térségében napi 25—25 ezer köbméter ivóvíz kitermelésére van lehetőségünk. Ezeket a területeket kapcsoljuk majd be fokozatosan a megyeszékhely ellátásába. — S mi lesz a többi, ma még vízszegény település sorsa? — Azokról a településekről sem feledkeztünk meg. Gyomaendrődön, Mezőberényben folyik új kutak fúrása, illetve azok bekötése. Készen vagyunk a kutak bekötésével Újkígyóson és Okányban is. Ezek együttesen, a békéscsabain túl, naponta további 4 ezer köbméterrel több és jobb ivóvizet adnak a lakosságnak. — A mostani ivóvíz minősége bizony nem a legfényesebb. — Való igaz, az utóbbi napokban zavaros, több helyen az ivóvíz. A csőfalakon éveken át óhatatlanul is lerakódások képződnek. Ha egyszerre sokan vesznek vizet, megnő a csőben a víz sebessége, a csőfalakról a lerakódásokat az áramlat leviszi, ezért zavaros a víz. Évente kétszer-háromszor mosatjuk a csőrendszereket, most viszont ezt víz hiányában nem tehetjük. Pedig a nyári csúcsidőszakra 40 fúrott kutat készítettünk fel, ám ezek vízhozama csökkent. Éppen ezért a vízkorlátozás továbbra is érvényben van. Amíg a tájékoztató meg nem jelent, bizony sokszor csörgött vállalatunknál a telefon. A lakosság megértéssel fogadta a vízkorlátozást, amit bizonyít: ez idáig senki ellen sem kellett szabálysértési eljárást kezdeményezni — mondotta befejezésül Szarvas János. Kép, szöveg: Szekeres András Életutak „Minden folytatódik...” A Nyírségben születtem, de a partiumi részen nevelődtem, egy ezerlelkes faluban. A családfők élete azokban a zaklatott időkben bizonytalan volt: háborúk, különböző mozgalmak, a nemzetiségi villongások őket sodorták elsősorban veszélybe. A lányokat nevelték úgy, mint akik a család fenntartói, összetartói lesznek. Kicsit anyajogú társadalomban éltünk. Hatéves voltam, mikor meggyúrtam az első tésztámat, és annyi kendert megfontam, hogy abból megszőhettem az első törlőmet. Később Debrecenben tanultam, a Dóczi- ban. Sokat kaptam ott: nemcsak tanítottak, de neveltek is bennünket. Az intézet lelki tartást adott nekem egy életre. Ezután beiratkoztam az egyetemre, magyar- német-francia szakra. A magyar, szakon finnugoros voltam, nem irodalomtanár akartam lenni, hanem eredetkutató. Az egyetemet azonban abba kellett hagynom: egészségügyi oka volt ennek, no meg a házasságkötésem. ’39-ben Budapesten férjhez mentem. Férjem kémia-fizika-mate- matika szakos tanár volt. ’47. február 7-én kerültem Szarvasra^ Ahogy leléptem a vonatról a szemerkélő esőben, beleszimatoltam a levegőbe, s azt mondtam a férjemnek: én itt fogok már élni. (A Szamos mellett nevelődtem, férjhez mentem a Duna mellé, éltem a Maros mellett, és itt megéreztem a Körös szagát — talán ez volt az oka.) Jöttek a gyerekek. Tökéletesen kiéltem magam a gyereknevelésben, a háztartásban. Igaz, emellett gyajúfonalat fontam, rendelésre kötöttem, varrtam, horgoltam, egész babakelengyét megcsináltam, a pólyától a rékliig. Mikor már nem bírtam eleget tenni a sok megrendelésnek, néhány munkát továbbadtam. Akiknek továbbadtam, azoknak tartottam aztán az első tanfolyamokat. A Népművészeti Vállalat keresett meg, hogy csináljam ezt a tanfolyamot, utána a vállalat ellát bennünket munkával. Így is lett. A földművesszövetkezeten keresztül tartottuk a kapcsolatot a Népművészeti Vállalattal. De állandóan késtek a pénzeink, sokat kellett futkosni utánuk, s mérgemben megkértem az önálló szövetkezeti létet. 1952 júniusában megalakult a háziipari szövetkezet.. Először angóra nyúl szőréből fontunk gyapjút, rongypokrócot szőttünk, bébicipőt horgoltunk, aztán meg találtam az egyik rákospalotai gyárban tíz mázsa kötött hulladékot, azt felfejtettük, és sálat, kesztyűt kötöttünk belőle. 27 taggal indultunk. Főleg olyan emberek voltak a tagok, akiknek sok gyerekük volt, vagy idős, beteg hozzátartozóik miatt nem mehettek el hazulról, és sok volt köztünk a beteg. Az első években a tagok 88 százaléka volt csökkent munkaképességű. 3 ezer forint tőkével indultunk. Ebből anyagot vettünk. Fél évig senki sem kapott fizetést, csak a bizalom tartott össze bennünket. Hogy honnan hová jutottunk? Az első évben a háziipari szövetkezet feldolgozott 25 kiló gyapjúfonalat, s amikor ’75-ben nyugdíjba vonultam, napi 2 és fél tonnánál tartottunk. Akkor már 12 és fél millió forint volt a vagyonunk. Évi forgalmunk 400 ezerről 64 millióra nőtt. Sokat 16 óráztam. Nem mondom, hogy a család könnyen bírta. Ebbe az elnöki munkába úgy csöppentem háziasszonyi teendőim közül, mint Pilátus a credóba. Miképp bírtam vele? Józan paraszti ésszel. Én csak azt tudtam, hogy nekem a pénzt meg kell fogni, ugyanúgy, mint a saját háztartásban. Keveset kiadni, minél többet bevenni! Éjszaka utaztam az áruval üzletet kötni, hogy ne kelljen szállodát fizetni. És két dologra mindig odafigyeltünk, még ha nálamnál öregebb asszonyok potyogtak is az égből: határidő és minőség. A könyvelői, számviteli és minden vezetéshez szükséges alapismeretet esti tanfolyamokon szereztem meg. ’56 elején léptem be a pártba. A próbaidőm akkor járt le, amikor az „ég zengett”. A válságos napokban nem kellett leszednünk a zászlókat, s mikor rendeztem egy titkos szavazást, hogy a tagok kit kívánnak a különböző középvezetői posztokra, szinte ellenvélemény nélkül fogadták el a már meglevő vezetőiket, mert azok a természetes kiválasztódás folytán kerültek a helyükre. S mert tudatosítottam a különböző szintű vezetőimben, hogy mi a dolgozókért vagyunk: minden ember annyit ér, amennyit másokért tenni tud Akin erőt vett a hatalmi téboly, az mehetett. Tudja, minél öregebb elnök voltam, annál kisebbnek éreztem magam. Minél többet tölt el az ember az irányításban, annál inkább ráébred saját kicsinységére. Ezt az épületet, ahol most vagyunk, raktárnak vásároltuk meg, de már akkor úgy nézettem meg a Népművészeti Tanáccsal, hogy ebből egyszer majd tájház lesz. Féltem, hogy elvesznek ezek a tárgyak. Nosztalgiát éreztem e tűnőben levő kultúra iránt. S persze a félbemaradt tanulmányok ... A tárgyakat már korábban is gyűjtöttem. Ért miatta vád, hogy szórom a háziipari szövetkezet pénzét. Ám a gyűjtött mintákból gyakorta új érték lett. Volt, hogy egy mosogatórongyot szedtem ki valakinek a kezéből, s abból a következő évben 120 ezer négyzetméter szádafüg- göny lett. A raktárát elnökségem utolsó évében, ’75-ben alakítottuk szlovák tájházzá. Akkor 466 tárgyunk volt, azóta már meghaladja ez a szám az ezret. Itt élek most, nap mint nap ennek a tájháznak a „mindeneseként”. Rajzolgatom a motívumokat, olvasgatok, ami régen a hobbim volt, az most, nyugdíjasként a főfoglalkozásom. A férjem ’78-ban halt meg rákban. Nagy tudású ember volt. Sok kitüntetést kapott. Kaptam én is kitüntetést jó néhányat, viszont legalább annyi fegyelmi is kijutott. Nem volt velem könnyű, mert makacs voltam, biztosan hibáztam is. A fiam most költözik be Békésszent- andráson a szőnyegházba, mint műszaki vezető; textilmérnökit végzett. Végtelenül boldog vagyok, hogy a háziipari mozgalomban maradt. Eredetileg járműgépészeti felsőfokúja volt, de mikor nálunk meglátta a zsakard-gépeket, egyszerűen beleszeretett ebbe a szakmába. A lányom textiliparművész, a főiskolán végzett, mint gobelin tervező. Ezt a tájházat vele együtt rendezgettük, most a lányom a lánya segítségével tárta fel a hódmezővásárhelyi táj ház plafonfestését. Úgyhogy minden folytatódik ... Elmondta: dr. Szabó Lórántné. Lejegyezte: Ungár Tamás. Fotó: Veress Erzsi
