Békés Megyei Népújság, 1984. június (39. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-02 / 128. szám
1984. június 2., szombat o Verosztó Antal: A borsszemű kalácsmadár MINTHA AZ IDŐ LÉP- VESSZEJE LENNE, az öreg falióra ingájának (vagy ahogy mifelénk mondták): sétálójának útját gyermekkoromban szemem, ma, életem delelőjén, szívem követi. * * * Gyermekkoromban a lassabban telő napokat is szerettük volna megnyújtani. A természetben játszottuk játékainkat. Jórészt azokkal a dolgokkal, amiket a természet felkínál (vagy amit észrevettünk és elfogadtunk belőle). Ily módon a dolgokhoz való viszonyaink is lépésről lépésre tisztázódtak. — Megtudtuk: — megtévesztő neve ellenére —, a papsajt nem a papé! Továbbá: nem az a szemünk bogara, ami alkonyi rohangálásaink közben szemünkbe csapódik. Egymás kövekbe, téglákba, levert vérző lábujjait az út porával gyógyít- gattuk!? Tudomásul vettük — bár kicsit szomorú csodálkozással —, hogy a toronyóra (láncostul) mindig a másé. Ha ébren voltunk, megismerésre váró környezetünk végtelen terítéke körül ólálkodtunk. Megnéztük: ha a kutya elhagyta vackát, Nagyapánkat, hogyan tekeri lábára a kapcát. Tudtuk, kinek mi a leleménye — a szomszédnak mi a vetemé- nye —. Ha sírásót játszottam, hant alá került nővérem kék szemű hajas babája. Esténként a kispadon — vagy küszöbön — emberek ültek az utcán. Az akácok zöldjét a szellő ilyenkor csak nekik bontogatta. Beszélgettek, (harmados) kukoricakapálásban kifáradt kezüket az ölükben pihentették. Göröngyök lepték el az utat, majd homály. Emlékező utcák voltak ezek, ahol a tücskök muzsikája' valami sorsból- fakadó gondot, bánatot egy-egy percre elodázott. Zsebemben porrá vált fodormenta illata lapul. Egy kerítés tövén buján tenyésző kis bokorból téptem a város szélén (ahol még néhány parasztház fehérsége alszik a fényben). Munkám végeztével olykor számadáshoz gyűjtök emlékeket, zsákmányomat rostálni bezárkózom a második emeleten. KÖZEL FÉLSZAZ ÉVE ÜTEMRE VERŐ SZÍVVEL is bizakodik az ember (az érvényes kivételektől eltekintve). Ügy tűnik, egymást követő életszakaszainkban mindig a ránk szabott Idő mértékének megítélése körül bizonytalankodunk a legtöbbet. Állításomat egyszerű példával tudom igazolni: életünk — szombat délutáni — egyszerű örömei közé tartozott, mikor Anyám vagy Nagyanyám üres fonott kalácsot sütött. Ilyenkor a kalácstésztából mindig formáltak nekem egy kismadarat, aminek borsból volt a szeme. — A nap rövid volt! — A kalácsmadár kisülésének ideje hosszú! Nem kerültem lelki tév- utakra, de az elkeseredés korán erőt vett rajtam. 3-4 éves lehettem, mikor életemben először „elszakadtam a földtől”. Aratás idején történt, tűzőrségbe kirendelt nagybátyám felvitt az evangélikus templom tornyába. — Orosházán a három templom közül ennek van körbefutó erkélye. — Az erkélyről lenézve a szemközti „Hangya” bolt előtt ugrándozó, integető nővéremet igen kicsinek láttam. Határozottan emlékszem, nem féltem, csak nagyon ei voltam keseredve. Az elkeseredés felnőtt életem folyamán is többször megkörnyékezett, mint a félelem. ......EGY NAGY PLÉHK RISZTUST FELSZEGEZTEK : hátha megőrzi a határt a csapástól ...” „falu szélén fakereszt pléhkrisztus volt rajta szenvedése nem látszott a rozsda lemarta” — írtam, emlékeim csapdájába esve, anno: 1980. Az én őseim kezéből p sors vette ki a Bibliát. A hasztalan könyörgés és a rájuk sújtó, átokkal is felérő bajok, a szorongató szegénység miatt a szent pasz- szusok szájukban hazugsággá silányodtak. Mert mi kellett a más házánál lakó szegény ember életéhez? Ügy tartották: idő, munka, alázat és bölcsesség (a mindennapi bajok elviseléséhez). Csak az idő és a megpróbáltatások állandóságában lehetett bízni. Különben is oly szép és csalóka volt ez az alázatra intő „példabeszéd”, mint a nyári esők utáni szivárvány. Mert derűs nyomorúság nem létezett, legfeljebb cifra nyomorúság, ahogy a szólásmondásból tudjuk Aratás idején születtem, június 28-án. Apám azért láthatott meg a születésem napján, mert egy szokatlanul nagy vihar kiverte az aratásból. Amilyen szerencsém van, születési hónapom névadó személye körül is bizonytalanság uralkodik. Vagy Ju- nó, az istennő, vagy Junius Brutus, Róma első konzulja lehetett. Az istenekkel fölös számban rendelkező Rómában a mérleg nyelve Junó felé hajlik, így nincs kizárva, hogy Juno istennő oltalma alatt láttam meg a napvilágot. Családunkban az élőszónak, a mesének nagy kultusza volt. Sok mesét hallottam, főleg anyai nagyszü- leimtől. (Talán nem is volt az mind mese.) A MÜLTAT (MÍG BONCOLGATNI NEM KEZDJÜK) valami titokzatosság lengi körül. Szülőhelyem, Orosháza • újjátelepülésétől (1744) számított nyolc nemzedéke közül, szüleimmel együtt a hetedik nemzedékbe születtünk bele (1900— 1960). Az elemi népiskola első osztályába határozott tiltakozásom ellenére írattak be. Azt a nemrég elhunyt Tóth Lászlót vallhatom első tanítómnak, aki már előttem (többek között anyámnak és Darvas Józsefnek is ráigazította kezét a betűvetésre). Korán elkezdtem olvasgatni. (Kalendárium nem maradt kiolvasatlanul.) Ifjúkori irodalmi „kicsapongásaimat” röviden így lehetne összefoglalni: a mesekönyvek, Mark Twain kötetei után eredményes kitörések a ponyvairodalom felé, majd visszatérés a nagyobb titkokat rejtő ifjúsági irodalomhoz. Olvasmányaim általában mély benyomást gyakoroltak rám. Egy-egy könyv elolvasása után előfordult, hogy napokig — mint egy holdkóros — tettem a dolgomat. Emlékszem, a „Koldus és királyfi” után hosszú ideig két probléma is foglalkoztatott: miért van háború, és miért van koldus? A háború kérdését Nagyapám (aki maga is részt vett az első világháborúban) így próbálta magyarázni: a háború az emberiség olyan betegsége, amit egyelőre még nem lehet gyógyítani. Űgy- ahogy elfogadtam az érvelést, de a kolduskérdésben már nem tudott higgadt választ adni (könnyen elragadta az indulat). Évekig nyomasztott a kérdés, mert a koldusokat láttam. Ott álltak a templom előtt (ritkábban utcasarkon), koldusbottal, fehér zománcos vagy alumíni- ub bögrével és csörgették a kapott alamizsnát. Az iskolában kapott magyarázat szerint: a szegénység utolsó állomása a koldusság. Ezt el kellett volna fogadnom magyarázatként, de valami belső kényszer miatt mégsem tudtam elfogadni. Később hallottam koldustörténeteket is. Vidámat is. Az egyszerű emberek egészséges humorát bizonyítja, hogy saját nyomorúságukból is tudtak mosolyt fakasztani. Az egyik ilyen, szülőfalumban közszájon forgó történet éppen a kéregetőről szólt. A kéregető vállán átvetett, elöl-hátul tarisznyává alakított zsákszerű átalvetővel járta az utcákat. Az értékesebb adományokat, kis darab szalonna, kolbász, kalács vagy egyéb ételmaradékot az első tarisznyába maga a kéregető helyezte el Ha a kéregető látta, hogy az adomány egy karéj kenyér, akkor így köszönte meg: „Isten fizesse meg a jóságát, tegye bele hátulrul.” — Bizonyára innen származik az a mondás is, miszerint: „szégyenlős koldusnak üresen marad a tarisznyája”. Ezek a történetek engem sohasem vidámítottak fel, mert örökké ott lengett mögöttük az utolsó lehetőség fogalma, amit már gyermeki igazságérzettel sem tudtam elfogadni. Molnár C. Pál: Menekülés Egyiptomba (1932.) Molnár C. Pál: Zsuzsánna és a vének (1966.) Velinszky Vilmos: Csak úgy mondom „ . Ne bosszantsatok, mert olyan mondok! — amilyet még senki se mondott... * Az ember programozza gépeit. Gépei programozzák az embert. * Erős várunk nekünk a rat kuckónk. * Szakemberekre van ma szükség. Akik értik a pre- csíziót.. . * Túl sok bába közt elvész a szellem. * A fennálló állapotok arra valók, hogy megváltoztassuk őket. * Itt semmi sem tökéletes Hacsak nem a félreértés .. * Könnyű azoknak, akik képtelenek felfogni, milyen nehéz az élet! • * Ne gyötörd magad, amiért nem vagy olyan, mint mások. Nyugodj bele: kicsinynek születni kell. .. * Az élet titka. — Jól megvagyunk egymással, a világ meg én. Nem várunk egymástól semmit... * Nincs az a hatalom, amellyel vissza ne élne valaki! * Éld csak á magad életét. De sose mások rovására * Derekakat nem centivel mérnek. * Téged még mindig dróton rángatnak? Engem már rég — távirányítással ... * Tudom én, hogy minden ember meghal. Nem is any- nyira a többiekért aggódom ... * Gulliver, úgy látszik, átlagember volt. Akadt nála kisebb is, nagyobb is . .. * Légy következetes. A végsőkig. * Irigyelheted attitűdömet, de lefogadom: nem szeretnél a bőrömben lenni ... * Boldogok a vastagbőrűek! Mert nekik nincs miért szégyenkezniük ... * A víziló nem fogyókúrázik. Neki már mindegy ... * Egy nagy bánata van a tevének: a púpja — rossz helyen van ... * Könnyen nyeli el a nagy hal a kicsit. Több baja van — a középszerűekkel. . . * Szent asszony a feleséged. De 6 is csak nő!... Egyesek máról holnapra élnek. Mások máról holnapra meghalnak. * Nem félj sem az élettől, sem a haláltól. Mindkettő csak szemfényvesztés! * Hiánycikk a szeretet. Csak megvesztegetéssel lehet hozzájutni. * Ezernyi bár a példa, de csak egy konkrét eset van: az enyém. * Kérdés: a világ lett-e rosz- szabb, vagy csak mi lettünk kritikusabbak? * Miért ne tetszenél nekem? Ragyogó combjaid vannak! A lelkedről nem is beszélve. . . Szép dolog a szerelem. De csak szépszerével. * — Kellemes hangja van a feleségednek! — Hát, igen; leánykorában szirénnek készült... * Az asszony egy darabig a szerelemnek él; később már csak a zsörtölődésnek ... * Kudarcainkat még csak elviseljük; nagy sikereinket sosem fogjuk végképp kiheverni ... * Szerencse, hogy szereted a felebarátodat! Különben tán még meg is ölnéd .. * Építs bátran légvárakat. De jól alapozd meg őket! * Semmi sem feszélyezi annyira a törpét, mint az óriás társasága. * Rosszabbodnak emberi kapcsolataim. Abban a mértékben, ahogy az emberek romlanak ... Pierre Reverdy: Fekete hajó A szemek, a szemek Egyazon hajón úsznak A lángoló látóhatár előre rohan . Duzzadtabb már a tenger A halak A madarak Eg és víz között A nyugtalan homlok mögött E két ikertenger őrzi a gondolatot Egy kar mely légbe nyúl megragadja [a szalagokat Keményen harson föl egy kiáltás Szélbe oldódik az elveszett lobogó Az ajtó bezárul Komisz egy idő A vihar hajlottívű híd alatt lopakodik A hajó vitorlái Fenevad szárnyai A. Kovács Sándor fordítása Hangyási Lajos: Levél Pusztakamarásra Megálltunk házad előtt; repesve lépdelt felénk anyád. Fiúi arcod érintő ajka számlálatlan adta csókját, s kicsorduló könnye arcán testvérkönnyünkre lelt. Szava eggyé olvasztotta szívünk dobbanását, tudtuk, egymás testvére vagyunk. Kitárt karjával a házba invitált. Kottása nékünk kotyogott, a csibék pihe-tollúkkal kezünk alá simultak; az ablak előtti fenyők s az út melletti körtevirágok boldogság-igazunkra rámosolyogtak. Apád botratámaszkodó lépte alá ősi dallal simult a járda, ifjúvá válva emelte karját a búcsúzó istenhozzádra.
