Békés Megyei Népújság, 1984. május (39. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-05 / 104. szám
1984. május 5-, szombat o Simái Mihály: Történelem Golyóütötte csákóm és törött kardom vérző kezemmel fölveszem, Föltérdelek két elvérzés között — fogadni szemből a könyörtelent. Zászlót égetnek. Árván füstölög ... Hát ez is kell még, ez a gyötrelem! „Jaj a legyőzőiteknek!” — Lódögök fölött három elhamvadt szín kereng. Két elvérzés között most hát ezért kell oly pirosán köhögni a vért, hogy belészakadjon a meglőtt tüdő; hogy fehér legyen a test, halottfehér, s őrülten zöldellni kezdjen az Idő térképasztalán efc a csatatér ... (Két elvérzés után föltámadunk Uram a ránkváró harmadikért.) Szúdy Géza: Békés Szép városom, vad történelmi szélben Mécseid hányszor oltogatta vész! De megmaradtál, nem ölt csüggedés Sebeid mosván a Körös vizében. Fél életem le én is itten éltem, De mégsem volt fél: szép volt és egész. Bár dolgára, hogy befejezte, s kész, Kimondhatná? Ki-ki úgy hagyja félben. Ám így is jó. A gondolat merész Útján bolyongva ennyit sem reméltem. A küzdelem csábított, nem az érdem, A munka csak, nem az elismerés. Az bőven volt, ez — úgy lehet — kevés... Nyaram elúszott. Higgyek még a télben? „Tiszta szívvel füzetek” Nyíregyházáról Madár János: Szóljatok rám Madár János, akinek a nyíregyházi „Tiszta szívvel füzetek" negyedik darabjaként most jelent meg első önálló kötete, túl a harmincon, innen a negyvenen igen sokszínű életet mondhat magáénak: dolgozott segédmunkásként, bányászként, művezetőként, volt tervezői szerkesztő, könyvterjesztő, rádióriporter, pedagógus, népművelő és könyvtáros. A változatos, nemegyszer hányatott életű „árva fiút” — ahogy Petróczi Éva írja a kötet előszavában _ aki szívében „hófehérpenge-fájda- lommal” siratja az alig férfikorban megkéselt, értelmetlen halált halt apát, örökbe fogadta, és távolabbi utakra bocsátja a fölnevelő táj.” . Ahogy lapozom a könyvet, egyre bizonyosabb, hogy Madár János visszaölelte az örökbefogadót, s minden lélegzetével, mozdulatával róla ad jelt. Madár János rendkívül tömören, műgonddal írja verseit. Többnyire a szabadabb formákat kedveli, legalábbis ami a rímet és a ritmust illeti. „Szóljatok rám", olvassuk a címet a füzeten, s a címadó verset, amely a közösségkeresés, az elmúlással való dacolás, a „kézfogás”, az „ölelés” kérdő- és felkiáltó mondatait sorolja. „Hát mi vagyok én? / Megátkozva / fejfák szégyenével, bemocskolva / a halállal? Szóljatok rám mert végleg elrontok valamit!’fElmulasztott lehetőségek, a „lehetett volna” verse a Szétperegnek című. Benne bujkál az elmúlás döbbeneté ; a könyörtelenül múló időben a mérlegelés már csak arra jó, hogy eltöprengjünk a fantasztikumon: „lehettél volna költő / miniszter". „Bölcsődal”-ában Adyt, „büszke csillagát” hozza példának a „pimasz puhatestű- ek”-kel szemben: „Tüzet / és tüzet, / édes fiam, / egynapos magzatarcod / dévául ne fájjon!”. A költeményekben visszavisszatér az indító érzelmi motívum: a szülőföld, a szabolcsi táj, metaforákba, költői képekbe átültetve. Az a hűség világol — néha, mint távoli csillag, néha mint föld mélyén rejtező fehér koponyacsont —, amely Váci Mihály, Ratkó József írásaiból: „Csillagok, / szentjánosbogarak / az égen, / vigyázzatok I a fűszálak / álmaira! / El ne feledjék / a rögökkel ébredő / hajnalokat.” Madár János számos publikáció (napilapok, folyóiratok, antológiák) után újabb színnel gazdagította a szépen szerveződő szabolcsi irodalmat most megjelent kötetével, amelyet Katona Béla szerkesztett, s a nyíregyházi Móricz Zsigmond megyei könyvtár adott ki. A versek azt sejtetik az olvasóval, hogy költőjüknek megvan a felkészültsége arra, hogy továbblépjen, újítson, megőrizve a „Szóljatok rám” által megkezdett „kiapadhatatlan örömet mások szolgálatában”. Mert nyilvánvalónak tűnik, sőt bizonyos, hogy ez lényege, hogy költészete csak ez úton gyarapodhat, erősödhet, hozva a versek barátainak újabb örömöket, jó hangulatokat, figyelmező gondolatokat. Közös gondolatokat. Tomka Mihály Gál Farkas: Pókok szó'hetnek hálót Egyszer rád haragudtam, már közönyös vagyok. Üveggömbökbe zárnak a buborék-napok. Félénk, törékeny lettem és komor is talán. Pókok szőhetnek hálót arcom fehér falán. A tárgyak úgy néznek fám, mint fegyencre az őr. Az oszthatatlan béke, ha lassan is, de öl. Nem moccanok, csak nézek, károg varjúsereg —. Lesz-e erőm, hogy egyszer újra szeresselek? Benyó Judit: Száguldás Cseresznyefa virágait viszi a szél, szédülve, részegülten, jajgatva — szép vagy mindenestül életem! Visz engem szélesebes vonat a síneken — csak végeérhetetlen száguldás és robogás van, csókokkal, mint ostor csapásokkal, kinyílt, áprilisi orgonabokrokkal, kósza fákkal, élni-akaró, makacs hegyekkel, jácintokkal és erdei ibolyákkal — illatuk, akár ifjúságom, árad széjjel! Belekap hajamba ittasan a szél, összekuszálja, — bíborvörös ital az éjszaka, összeborulnak az éjben a fűszálak is, összeolvadnak a sárga zsibavirágok a vízzel és sietve egyesülnek a verebek is fészkeikben — egymás mellére omolnak a lucfenyők a pilisi erdőben, mint a kristályharangok zúgnak odafenn, a hegytetőn! 1981. Kalcsó József: Látkép az üdülő felső teraszáról Részlet az előcsarnokból és a vár Koszta Rozália: Gyula. SZOT-gyógyüdülő A recepció és környéke
