Békés Megyei Népújság, 1984. május (39. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-19 / 116. szám

1984, május 19-, szombat o r Bertalan Agnes: Nagyanyám Magamnak szoktam felten­ni a kérdést, vajon igazi nagymama vagyok-é? Már- hogy . . . csak az unokákban, unokáknak élek? Mint pél­dául az én nagymamám. Nem, nem a szeretettel van baj, dehogy. Csak úgy érzem, még mindig van külön én­életem, mert vannak terveim, tennivalóim. Egyszer már valahol be­széltem róla, hogy az immár nagy unokám. Balázs, ami­kor kisfiú volt, nem értette, hogy a nagyanyja vagyok. Anyja voltam. Hogyan is hitte volna, amikor velük együtt harsogva játszottam, s a téesz óriási szalmakazla mellett még ezelőtt öt évvel megmutattam, hogyan tanul­tam meg valamikor a fejen- áliást. A ruhám olyan szín­ben, formában, mint a lá­nyaimé. Ezek a dolgok egy közeli város nyugdíjasklubjának egyik találkozóján jutnak eszembe, öregedő, öreg asz- szonyok jöttünk össze egy kis beszélgetésre. Az asszo­nyok mindahányan. ha ősz hajjal is. de ápolt frizurával, csinos, sxJnes ruhákban, rendben tartott fogakkal van­nak. élnek Érdeklődnek a világ dolgai iránt. Megnyu­godtam: ők sem élik. a regj felfogás szerinti nagymama- életet Máskor is, de most nagyon eszembe jut az én nagyma­mám. Régen meghalt mar Fiatalon maradt özvegyen, négy gyereket nevelt fel s aztán ? Csak a dolognak, s nekünk, unokáknak élt. Na­gyon szerettem, és mégis... nem csendül a szívembe a nevetése, mert nem hallot­tam hangosan nevetni A hangját is elmosta az idő. Csak a kezének mozdulata maradt bennem, a keze érin­tése, ahogyan kézen fogott, s mentünk valahova. Szorítot­tam a kezét, ha kutya vallatta belül a kerítést. A faóriások sem bántottak. A gúnárok hiába sziszegtek rám a tél­végi árokpartról, mert fogta a kezemet. Amikor kicsi voltam, a há­tán vitt, ölben nem bírt, mert fiatal korában egyszer, nyom­tatáskor, hasba rúgta a ló. De a hátán kapaszkodva, ölelve a nyakát, magas volt a világ, s minden lépésnél ringatott, lebegett a létezés. A sóskútra is sokszor elvitt. A vályoggödörnél volt ez a kávátlan kút. aminek vizét gyógyfürdőnek használták Szótlanok voltak ezek a me­nések. csak a hosszú, fekete szoknyája kavargott A ná­das susogott, vadrucák reb­bentek, s a tóvá nőtt gödör békalencséi ragyogtak, mint mindahány aranypikkely. Húzott, vont ez az ismeretlen világ. . mentem volna, de nagyanyám rám szólt: ,.Ne menjél közel, beleránt a bi­ka”. A gazdasági válság idején apámnak nem volt munkája Szikfűt, meg más gyógynö­vényt szedni járt. Mi is be­segítettünk nagyanyámmal. Mentiünk: nagyanyáin, az öcsém és én, a retbe. szed­tük az útilaput, az egérfark- kórót . így ismertem meg a határba menés gyönyörűségét. Ma is érzem a fűzfák, re­kettyebokrok alján nőtt „or­sósarok” csak izekből álló, hideg keménységét, A be­széde ilyenkor is csak any- nyi volt: magyarázta a növé­nyeket Ha ráért, mesélt, s amikor már nagyobbacska voltam, elmesélte, hogyan kérte meg nagyapám a kezét. Árva volt, öt neveletlen test­vérével Mentek haza a bálból, s teher berilnerkendö- je volt . Nem tudtam el­képzelni azt a fehér kendőt a vállán Mert az a sok. fekete ru­ha! A fekete kendők, mindig kendők, télen-nyáron. Egyet­len ruhájára emlékszem, amin fekete alapon ugyan, de piros rózsák voltak. Ez még az „énelőttemi" időből való volt. A játékainkat is csak néz­te, nem vett részt benne. Ki­csi koromban még eljátszotta a Csipi-csókát, meg a Mi van a zsákban ?-t. Amikor is a hátára vett, aztán megcsiklandoztatott azzal, aki a „házban” volt, míg hajtogatta: „Sót vegyenek!” Nagyon nevettem, de nem emlékszem, hogy egyszer is velem nevetett volna Soha nem beszélt arról, mik voltak az álmai, vágyai?Kis, apró szavakkal köszönte meg, ha fésültem az ujjnyi vé­konyra kopott fonatát, s ami­kor a fogatlanságtól csupa ránc arcát vagy a munkától eres kezeit megcsókoltam, megsimogatott. Nem emlék­szem. hogy' egyszer is szólt volna. Pedig minden ideg­szálával, szeretetével csak értünk élt. Amikor haldokolt. önkí­vületi állapotában aprómag­vakat szórt. Morzsolgatta az ujjaival a nemlétezö szeme­ket. amiket igazából egy éle­ten át homokkal elegyített, hogy ne csomóstól keljenek, ki. A dunyháján peregtek a szemek . . teltek a sorok. Pontosan úgy, mint ahogyan lepergett az élete munka, odaadás, de sohasem önma­gáért, mindig a holnapért, mindig csak a gyerekekért Lapozgató „Akkor a harsak szerettek...” „Akkor a harsas épp sze­rettek . . . " a címe Dénes Zsófia könyvének. amely nemreg jelent meg a köny­vesboltokban, s úgy hiszem, nagy sikere lesz. talán mar nem is lehet találni belőle, mert igazán jó könyv, mert olvasni érdemes könyv „l.e- gendaoszlató emlékezések es dokumentumok Ady Endre váradi életéről" alcím jelzi a kötet műfaját is. s aki kézbe veszi. olyan olvas­mánnyal találkozik. amit nehéz letenni. Emlékezések, emlékezések szembesítése a legendássá lett költőről es a századforduló Nagyváradjá­nak különös, vonzó es taszí­tó. forgatagos és forradal­mat csiholó világáról, avagy a mozdulatlanság példázatá­ról, a megmakacsolódott kis­polgári szemléletű, külsősé­gekben megnyilatkozó vá­rosról. A könyv lázba tudja hoz­ni az embert, persze, ha jó a könyv. S Dénes Zsófia könyvét azért is vette izga­lommal kézbe az olvasó, mert ez a kiadás javított, átdolgozott változata a ko­rábbi könyvének. s aki már olvasta azt, összehasonlíthat­ja: felidézhet, szembesíthet más műveket is a témában, amely ennek a különös do­kumentum- és emlékezés- regénynek is alapja, amelyet a 99 éves Dénes Zsófia szer­kesztett újjá A könyvnek van egy másik izgalmas ol­dala is: „Fehér Dezsőnéve! — Ady egykori lapszerkesz­tőjének özvegyével — 1940 karácsonyán ismerkedtem meg. Akkor utaztam először Nagyváradra férjemmel. Nagy Andorral, aki bihari volt, és az újságírást a Nagyváradi Napló szerkesz­tőségében. Ady egykori író­asztalánál kezdtej meg. még a század első évtizedében Fehérné karácsonyi lá­togatásom alkalmával azt mondta, azért örült meg jöt- tömnek (mert) ő is sze­retné megírni emlékeit, sok mondanivalója van . leg­elsősorban is Lédáról, aki iskoláslány kora óta barát­nője volt — de egyedül nem mer írásba fogni Később egyenesen megkért: vállal­jam el, írjam meg én az ö emlékeit." Ennek a könyvnek ez az egyik indító motívuma. De a megírásra szóló egyesség úgy szólt, hogy elkészül a mű akkor, ha Dénes Zsófia saját kutatásaival kiegészít­heti, mások emlékeit is val- latóra foghatja. 1942 nyará­tól őszig folyt aztán az anyaggyűjtés . . . Aztán a há­ború vihara, a kézirat egyet­len példányának mondhatni véletlen megmenekülése. . s Fehér Dezsőné leánya és unokája halála valamelyik németországi koncentrációs táborban, és a könyv első megjelenése 1957-ben, akkor eppen. amikor Ady-évfor- dulóra készülődtek a szülő­földön, amikor Tabérv Gé­za, a jeles író azon mun­kálkodott, hogy megnyílhas­son a váradi Ady Múzeum, amikor Papp Aurél jóvoltá­ból többek között firmind- szenten a szülőház es a kú­ria megmentését végzik, es lesz majd belőle emlék­ház. Hát ennyi min­dent idéz fel az ember­ben ez a könyv. És mást ? Persze az események forga­tagát Ady Varadra érkezésé­től e könyv megjelenéséig. S ez több mint nyolcvan év történelem. S csak e törté­nelem forgatagában lehet ér­tékelni mindent Emberi éle­teket, emberi magatartásokat, emberi értékeket. A könyvben az apró meg- történések is ott vannak, mint Ady és Rienzí Mária kapcsolata, a „mérgezett csók” Mihályi Rozáliája, s aztán Léda: „Abban az esz­tendőben, 1903-ban, amikor Adél megérkezik Váradra, még én is elcsodálkoztam, hogy milyen szép” — vallja Brüll Berta. Aztán Révész Béla 1942-ben megjelent Ady és Léda-könyvének megálla­pításait cáfolja Dénes Zsófia, majd Brüll Berta által idilli­en megrázott szerelem első idejének valóságos atmosz­féráját razolta meg a leve­lekkel, amit Ady küldött Bu­dapestre 1903. szeptemberétől. Ady váradi éveit ígéri, de sokkal több ez a könyv Ady- ról és Lédáról szól, de olva­sunk Léda haláláról, s az­tán Ady Lajos betegsége. Ady Lőrinc halála, az Octa- vian Goga által elfogadott külön törvény, amely 1922- ben megmenti az Ady-birto- kot a kisajátítástól és a családok történése mellett megint a forgatagos történe­lem. Tanulságát a könyvnek abban is látom, ahogyan Dé­nes Zsófia egymással szem beállítja a két világszemlé­letet. mármint a Fehér De­zsőné kispolgári világát a másikkal, a teljesebbel, a lé­nyegivel. Tanulsága a köl­tészet tanulsága, hogy mikén' lehet elpusztítani az albat­roszt, ha földre kényszerítik Ez pedig ma is intő üzenet üzenet ebben a tavaszban Amikor megszépülnek az ut­cák, a házak, a város. A pa- tyolatos lélek boldogságos örömével olvasom ezt a könyvet, a könyvet a Pece- parti Párizsról, könyvet a lélek nagy-nagy csatározá­sáról, mindenről. Itt bent ká­vé illata leng, a fák zöldell­nek odakint. Úgy érzem, e könyv által sokan lettünk a szobában. Vitázunk legen­dáról. mítoszról, valóságról, egymásról, múltunkról és je­lenünkről, szülőföldünkről. Micsoda mozgalmasság ezen a patyolatos, tavaszi vasár­napion! Zsibong a ház. Kö­szönöm ezt a zsibongást! Fülöp Béla Balogh Zsigmondi Békési széktámla Balogh Zsigmondi Kúnsági széktámla Mester Attila: Párhuzamos Felpillantott rám a halál — mozdultam talán, mintha mennék? Aztán csak néztünk, arra h»l mint egymást metsző nyárfasor ölelkezik a lét s a nem let Balogh Zsigmond: Borozó-sorozat

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom