Békés Megyei Népújság, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-30 / 101. szám
NÉPÚJSÁG 1984. április 30., hétfő o Veres Péter: Munka és erkölcs Vasútimunkás-élete mről még annyit, hogy később, amikor már elméletileg tisz- tázottabb meggyőződésű szocialista lettem, az itt lefolyt életem tanulságai erősítették meg végleg a kollektivizmusban való hitemet. A barakkban folyó élet ugyanis annyi különbséggel, hogy nem egy tálból ettünk, tiszta kollektív élet volt. Nem olyan, mint a katonák, foglyok és rabok élete, akik fölött egy rendszerint ellenséges felsőbbség uralkodik, hanem a magunk körében meglehetősen szabad szellemű és önkéntes közösség. Munkavezető nem élt velünk, az csak a munkában parancsolt, de viszont, mert gyakorlott emberek voltunk, s mert a vezető értelmes és jó ember volt, nem sok baj volt vele. Ami baj volt, az mindig felülről jött, és azt a munkavezetővel együtt kellett kivédeni. Például többet és másképp kellett dolgozni, mint eddig, vagy megkerülni a parancsot, mert teljesíthetetlen volt, és közös akarattal félrevezetni a felsőbbsé- get, ezt az előmunkással közösen csináltuk. Sőt, ebben ő volt a vezetőnk. Itt győződtem meg arról, hogy minden csak mese. amit az emberi természetről, főleg annak végleges és alapvető rosszaságáról írnak és bőszéinek a tudósok, írók és politikusok. Én, legénykoromat is beleszámítva, tíz évet töltöttem egyhuzamba már addig is csoportos munkában, ami közben több száz ember fordult meg körülöttem. De nem emlékszem, hogy valaha valakivel személyes összetűzésem lett volna. Sőt, abban a csapatban, amelyikben a legállandóbban dolgoztam, a vasúton, nemcsak köztem, de a többiek között sem igen volt baj. És nem lehet mondani, hogy ezek az emberek szocialisták lettek volna. Nem. Átlagos földmunkások, legfeljebb, hogy önérzetes, rendes emberek és jó munkások voltak. De mert, amint mondtam, a felsőbbségtől meglehetősen távol éltünk, törtetés, szolgaszellem nem férkőzhetett közénk, így elég j ó*f~ megegyeztünk. Eleinte persze csak az igazság útjára. Minden munkát, akár az áfcjamit, akár a magunk közül '-yalót, a barakk tisztán tartását,-, sepregeté- sét, vízhordást, fávyágást stb., még a hideg hajnaiókwr ,'íaJA tűzgyújtást is, úgy igyekeztünk beosztani, hogy az a lehető legigazságosabb sorban menjen. Még ha az emberek változtak is. Más hasonló csoportok szokása az volt ilyenkor, hogy minden terhes, közös munkát az újoncra nyomtak, miáltal a bizalmatlanság, a gyűlölködés szelleme mindjárt beköltözött a csoportba. Mi azonban mindig inkább a nehezebbjét választottuk a dolognak, hogy az újonc ne mondja, hogy kibánunk vele. S a házi kötelességekből úgy mutattunk példát, hogy mi kezdtük. Természetesen a legtöbbször én. hogy ezzel is példát adjunk. Mindez persze nem volt olyan szándékos, olyan kiszámított, mint ahogy így leírva látszik. Ez természetes volt, a csoport szelleméből jött. Ez a szabad közösségek szükségképpeni, mert egyedül lehetséges rendje. Később azonban még ezen is túlmentünk. A jól beosztott igazság is gyatra dolog még, .tökéletes beosztást úgyis lehetetlen csinálni, s mi elértük azt az állapotot, amit minden emberi csoport elérni óhajt, s egyátalán elérhet: a törvény nélküli kollektivizmus állapotát. Mert később, amikor megismertük - egymást, araikor más_j?Hpd- -egyik természetesnek tartoí- ^fiTímilyen munka alól nem szabad kihúznia magát, nem sokat törődtünk az igazság hajszálhasogatá- sával, hanem ha tévedés volt a beosztásban, vagy különböző felsőbb intézkedések következtében összezavarodott a sor, nem kerestük, hogy ki hova következik, kinek hol van a sora, hanem beálltunk, ahová éppen estünk. És nem martuk egymást, mint a rossz szellemű csoportokban, mivel bíztunk egymásban, hogy szándékosan egyik sem húzza ki magát. így alakult ki közöttünk az az igazi, jó mun- kásközszellem, amely tulajdonképpen a jövő társadalom legbiztosabb alapja lehet. És elértük azt is. hogy az erősebbek olyan természetesen, olyan magától értetődően végezték el a gyengébbek számára túl nehéz munkát, hogy ez a gyengébbeket egyáltalán nem sértette, nem alázta meg. Mindegyik tudta, hogy nem ravaszságról, nem kibúvásról van szó, hanem az emberi akaraton kívül álló erő- különbségről. És ez nemcsak arra a néhány emberre vonatkozott, akik összeszokva megszerették egymást. Sok esztendő miatt sok ember megfordult a csapatunkban, sok újonc jött és tanult be köztünk, de a rendhez és az igazsághoz mindegyik hamar hozzászokott. Ha voltak is, akik a zavaros szolgaéletből, a napszámossorsból naplopó erkölcsöket hoztak közénk, az itteni szellem hamarosan átalakította őket. Kigyógyultak, mert máskülönben nem bírták volna ki köztünk. Még a legnehezebb volt a helyzet a zsugori, magának való, elzárkózó paraszttal szemben, de sokára az ilyeneket is átalakította a csoportszellem, legalább annyira, hogy szé- gyellték ezeket a vérré vált tulajdonságaikat, és igyekeztek legalább közöttünk legyőzni. És érdekes, hogy odahaza a családban, ezer baj közt. Koszta Rozália: Erzsébet utca Gyulán sokszor bosszúsak és türelmetlenek voltunk, de itt, a munkában hétszámra, sőt, hónapszámra nem volt rá ok, hogy egymásra megharagudjunk. Különösen, ha ak- kordrendszerű napszámban dolgoztunk, amikor a feljebbvalók hajszája nem rontotta meg a kedvünket. Esténként, ha sorban megfőztük a vacsoránkat, elbeszélgettünk, olvastunk vagy durákoztunk, s éjszaka nyugodtan aludtunk, ha nem fáztunk. Igaz, hogy ez a mi csapatunk kivételes volt, hiszen körülöttünk olyan csoportok voltak, amelyek mindig veszekedtek. Macerálták egymást, egyesek stréberked- tek, meg árulkodtak, aztán a munkavezetőt pálinkával, borral traktálták, a pályafelvigyázónak tojást, tyúkot, az osztálymérnököknek hízott libát hordtak, emiatt aztán bizalmatlanság, lógás, naplopás, a közös munkából, a piszkos és nehéz munkák alól való kibúvás szinte közszellemmé vált. De egyik is, a másik is a vezetéstől és a belső rendtől függött. Mindegyik lehetett volna jó csapat. Mert ugyanezek az emberek, ha más vezetés alá kerültek, mindjárt rendesebb emberek lettek. Négy évig arattam egy aratócsapatban, Fige Gábor keresztkomám bandájában, ahol szintén alig volt veszekedés, pedig véleménykülönbség ott is volt, míg más csapatokban meg sokszor kaszára kaptak az emberek ingerültségükben. Ezekből meggyőződtem, nemcsak arról, hogy az ember alapjában jó is, rossz is, a körülmények szerint, tehát a körülmények a fontosak, de az a régi hitem is megerősödött bennem, hogy az emberi társadalom átalakításával párhuzamosan, de ebben is élen járva, magunknak a kollektivistáknak kell először átformálódnunk, jó példával elöl járva, mert egy mozdulatnyi tett többet ér, mint önmagában véve bármennyi jó beszéd. Nehéz dolog. tudom, de nem lehetetlen. Mert aki különb akar és tud lenni az átlagnál, csak akkor ér a mi szempontunkból valamit, ha ezt a különbséget nagyképűség nélkül tudja érvényesíteni. Ellenkező esetben, bármilyen hős is a mozgalomban, de a mindennapi életben ellenszenvessé és gyűlöletessé válik, mert megalázza a többit. (Részlet a Számadásból) Zsofka néni meséi A közeljövőben jelenik meg a megyei tanács művelődésügyi osztálya kiadásában az a kétnyelvű mesekötet, mely egy nagybánhegye- si mesélőasszony, Farkas Andrásné Drágos Zsófia szlovák és magyar meséit tartalmazza. Hasonló kétnyelvű mesélőt Békés megyében már felfedezett a néprajztudomány : a méhkeréki Vasile Gulzau román és magyar nyelven adta elő meséit, azonban Farkas Andrásné az első olyan mesemondó, aki szlovák és magyar nyelven egyaránt mesél, s kétnyelvű meséinek száma 44. Az alábbiakban mintegy ízelítőül két rövid meséjének magyar változatát adjuk közre. A Mese egy gazdag emberről című meséjét mind a magyar, mind a szlovák mesekatalógusok a legendamesék típusába sorolják. El- világiasodott változata igen kevés, a szlovák irodalom pedig ezt a variánsát még nem tárta fel. A tanítónak rossz szomszédja tulajdonképpen tréfás történet, a furfangos férfiról szóló humoros elbeszélések csoportjába tartozik. Bízunk benne, hogy a magyar és szlovák népi mesélés új felfedezettjének a mesegyűjteménye kézről kézre jár majd az olvasók körében. Ha a mesélésnek már nem is kedvez a jelenünk életmódja, a mesebeli hősök és kalandjaik varázslatos történetei lehetnek még a ma emberének közvetlen társai, felvidítói. Mese egy gazdag emberről Élt egyszer egy gazdag ember. Vót neki két lánya. Egyik lánya gazdag fiúhoz ment férhez, a másikat szegén fiú vette el. Az a szegényebb lánya, akit a szegén fiú vett el, az többször meglátogatta az apját, mer mán az apja öreg vót, betegségbe esett, és az sűrűn meglátogatta az apját. De a gazdag lány, az nemigen látogatta meg, az nemigen jött meglátogatni, hogy: — Hogy van, édesapám? Na, egyszer az apjuk valamit gondolt. Hát gazdag vót, és gondolta, most mán hogy ossza el a gazdagságot egyformán, mer hát két lánya van, kétfelé kéne osztani. De ez jobban megérdemli, ez a szegén, mer az sűrűn meglátogat, meg hoz nekem ebédet. De az rám se tekint, a másik. Hát hogy kéne a gazdaságot elosztani, mer mán én úgy érzem, hogy mán nem soká élek, öreg vagyok, tehát szeretnék igazságot tenni a lányaim közt. Hát egyszer az öreg ember elhítta két lányát és aszonta nekik: — Lányaim, én mán öreg vagyok. Én úgy érzem, nem soká élek. Gazdag ember vagyok. Szeretném a gazdagságot egyformán becsületesen elosztani köztetek. Tehát úgy gondoltam, hogy főzzetek nekem levest. És amék levesen legtöbb gyöngy lesz, annak jár a legtöbb pénz. A legtöbb gazdagság. Hát jó van, ezt meghallották a lányok. Aszongya a gazdag: — Hú, apám, én főzök! Azon ne múljon! Nekem van zsírom, azon ne múljon! A szegény lány meg, akinek szegén vót a férje, az meg csak gondolkodott, aszonta: — Jól van, apám, én is iparkodok, hogy a leves gyöngyös legyen! Hát hazament szomorúján ez a szegény, hát gondolta, hogy kevés zsírja vót, csak úgy kaparta össze, a bödön- ből, hogy mégis hát legyen valami gyöngye a levesnek. A gazdag lány? Az meg hazament, az meg jócskán belemerítette a kanalat a bö- dönbe, úgy, hogy jó zsíros vót a leves, de olyan zsíros vót, hogy még az apjához ért a levessel, a zsír a leves tetején megfagyott. És az csak egy gyöngy lett, az egész! A szegén lány, az meg ka- pargatta, kapargatta azt a zsírt. No, mikor megfőzte a levest, mivelhogy kevés zsírja vót, sok gyöngye vót a levesnek. Hát viszi az is az apjának. De az valahogyan úgy őrizte meg a levest,* hogy ott nem fagyott meg a gyöngy, a zsír, hanem szépen gyöngyözött. No, mikor odaért az is az apjához, a gazdag is, meg a szegény is, akkor az apjuk nézi a levest. Aszongya: — No, lássátok, lányaim, most mán megmondtam, hogy akarom a gazdagságot elosztani. Úgy akarom, hogy amék leves legjobban gyöngyözik. — Hát látom — mondja a gazdag lányának — látom, lányom, hogy a te leveseden csak egy gyöngy van. Egy nagy gyöngy. De a szegén lányom levesén, olvasd meg. mennyi a gyöngy. Nem is lehet elolvasni, hogy mennyi a gyöngy rajta! Tehát a szegén lányomé a gazdaság. Teneked nem jár, mert mondtam, hogy amelyik leves jobban gyöngyözik, azé lesz a gazdaság. Tehát a szegény lányomé gyöngyözik, a tied nem, hát a szegén lányomé lesz a gazdaság. így tett igazságot az apa a lányai között. (1982. július ?.). A tanítónak rossz szomszédja Egyszer egy tanító úrnak vót olyan szomszédja, olyan rossz szomszédja volt, aki hanyag vót nagyon. Nem vót elkerítve neki a kertje és a tanító úr amikor szépen beveteményezett. felásta a kertet, és akkor a szomszédnak a tyúkja csak szépen odament, és kikapart, lelegelt mindent. Nagyon bosszankodott mindig a tanító úr. És mondta is többször a szomszédjának, hogy kerítse el, mert őneki kárt csinál, meg fáradságot. De- hát a szomszéd mindig aszonta: — Hát mit gondol, tanító úr, hogy nekem van arra idejem vagy pénzem, hogy én elkerítsem, hogy az én tyúkom ne menjen a maga kertjébe? Ha nem tetszik, kerítse el, vagy üljön pádra, vagy üljön kisszékre és hajtsa el! De énnekem nincs annyi pénzem, hogy én kerítést csináljak! A tyúk ott kapar, ahun ződet tanál! Hát nem tudott a tanító úr semmire se jönni a szomszédjával. Gondolkodott, hogy mit csináljon, mit is csináljon? Egyszer óraidő alatt kihítt egy gyereket a pádból, kihozott két tojást, és aszonta: — Fiam, ezt a két tojást vidd a szomszédba. És mondd meg a szomszéd úrnak, hogy a tanító úr elküldte ezt a két tojást, hogy a szomszéd bácsinak a tyúkja ott tojta a tanító úréknál. Ott tojnak a tyúkjai. — Hű, az istenit a tanító úrjának! Hát azt hiszi a tanító úr, abból eszik rántottét, amit az én tyúkom tojik? Na, megállj! Nem fogsz te abból rántottét enni! Ügy megharagudott m szomszéd, hogy mindjár hozzáfogott, és egy méteres kerítést kerített. Ügy hogy osztón többé nem mentek soha kaparni oda a szomszéd tyúkjai, és ez a tanító úrnak csak két tojásába került! (1981. április 22.) Krupa András Arcok közelről Krupa András A Tudományos Ismeret- terjesztő Társulat — a TIT — megyei titkára 1961 óta a Békési Élet főszerkesztője, s a néprajztudomány kandidátusa. Hogyan fér el ennyi ember egyben? — Az elkülönülés csak látszólagos. Igazán tudományterjesztőnek tartom magam és a többi ebből következik, szoros összefüggésben ezzel az egy dologgal. — Akkor kezdjük a TIT- tel. A közel negyed század alatt céljaiban, munkájában milyen változások voltak? — A kettős feladata nem változott. Most is a korszerű tudományt kell terjesztenünk, mégpedig a gyakorlatban felhasználható módon. Ehhez mindig a közvetítő értelmiségre volt szükség. Békés megye ebben kiemelkedően országos első: az értelmiség 22 százaléka dolgozik a TIT-nek. — Évfordulókban is folytathatnánk a beszélgetést . . . 25 éve dolgozik a TIT-ben, s az idén lesz 50 éves, a Békési Élet meg jövőre 20. Az olvasók szeretik. Hogyan lehetett ezt elérni? — A TIT-re építettük a szerzői és olvasói gárdát. Szerzőink Békésben élnek, alkotnak, írnak, vagy innen származtak el, továbbá: nem itt élnek, nem is idevalók, de megyei dolgokkal foglalkoznak. így a megyei jelleg dominál, az országos áramkörbe kapcsolva. — A jó szerkesztés szinte művészet. Adottság dolga is? — Kell hozzá érzék, főleg nyitottság minden iránt. Nagyfokú ügyszeretet, melyben nem játszhat szerepet sem rokon-, sem ellenszenv és még sorolhatnám mindazt, ami egy emberben együtt nincs is meg. Ezért oly lényeges a jó szerkesztő bizottság, a közös munka. A műhely. Ügy érzem, hogy nálunk ez megvan. Szeretünk és tudunk együtt dolgozni, új ötletekkel, szerzőkkel, rovatokkal fejlődni. — A nemrég elnyert tudományos fokozat — a kandidátusi — egy hosszú néprajzi tevékenység betetőzése. Hogyan kezdődött? — Már egyetemista koromban vonzottak a népmesék, gyűjtöttem is, de intenzíven néprajzzal csak a hatvanas évek végén kezdtem foglalkozni. A délkelet-magyarországi szlovákok hiedelemvilágával, népszokásaival, s ezekből publikáltam. — Miért a nemzetiségi környezetet választotta? — Már az meghatározó volt, hogy a legfogékonyabb koromban kétnyelvű településen — Csanádalbertin — éltem. Ezt fokozta, hogy az egész világon, így nálunk is nagy az érdeklődés a nemzetiségek iránt. S a néprajz, mint tudomány, a megismerést segíti elő azzal, hogy a népi értékeket tárja föl. Tulajdonképpen azt, hogy minden nép tehetséges, mindnek a kultúrája ősi. És hogy a múlt máig ható népköltészetében, hiedelmeiben és szokásaiban minden népnél sok a közös vonós. S ezért nem elválaszt, hanem összeköt. A kölcsönös megbecsülés és együttélés fontos eleme. Vass Márta
