Békés Megyei Népújság, 1984. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-18 / 41. szám
1984. február 18., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTAJ yy KULTURÁLIS MELLÉKLET Mert olvasók nélkül írók sincsenek yy Nemeskürty István: A magyar irodalom története 1945-ig Szerb Antal óta a nagy-, közönség számára készült irodalomtörténetünk nem jelent meg, annak pedig közel ötven esztendeje, s azóta sok víz lefolyt a Dunán, és főleg sokat változott az iskolai irodalomoktatás módszere, mely egyre tudományosabbá, ridegebbé, s ezáltal nehézzé, és élvezhetetlenebbé vált; a tananyag kurtítása és egyebek pedig többnyire a régi magyar irodalmat sújtották, sőt, az újabb korit is érte sérelem. E folyamat során az igazi vesztesek azonban nem ők, a kihagyottak, vagy pár sorban elintézettek lettek, hanem a felnövekvő nemzedék, azok, akiknek műveltségében egyre több a fehér folt. De, ha a felnőttekre gondolunk: nekik is csak a szak- tudomány művei kerülhettek már jó évtizedek óta — sőt, még régebben — a kezükbe, élvezettel olvasható irodalomtörténet helyett. Ezért, hogy már annak idején Szerb Antal a felnőtteknek szánta esszé-regényszerű munkáját. S hogy Nemeskür- ty ezen túllépett, s kétkö- tes művét szinte történelmi regényként olvassuk, a még szélesebb olvasótábor feltételezése indokolja. Valóban, diák és felnőtt egyaránt szórakozva, szinte végigizgulhatja a történelembe ágyazott irodalmunk nagy alapossággal, hatalmas tárgyi tudással, magas írói igénynyel írt történetét, mely nem véletlenül olvasmányos. Készakarva az, azzal a legjobb szándékkal, hogy tömegek találjanak benne élvezetet. S ez meg is valósul a közérthetőség, a kellemes stílus és a gondolatok világos megfogalmazása által. Megkapó képpel indít: Gellért, a királyhoz igyekvő Csanádi püspök, útja közben egy faluban éjszakázva fölfigyel a szolgáló asszony énekére, és így szól kísérőjéhez: „Walter, hallod-é a magyarok énekét, miképpen zeng?” A kis történetben a téma szempontjából az a fontos, „hogy az egyszerű nép ismert verseket, s azo- ket énekelte”. Innen, az ezer év előtti kezdettől — mely ugyan visszanyúlik egészen az ismeretlen ősmesékig, mondákig — indul a keresztény magyar középkor sokáig csak latin nyelvű irodalma. A közel ezeroldalas mű az irodalom művelését végig a történelem sodrásában tárgyalja, abból nő ki az egyes írói tevékenység, hol szorító belső vagy külső kényszer hatására, hol azért, hogy csak megörökítse a világ, a környezet és a saját maga helyzetét. Sem előbb, sem később, sőt, ezután sem fog az élettől elszakadni az irodalom — csak ha erőért, példáért a múlthoz fordul, mint annyiszor már —, mert a mindenkori ember a mindenkori történelemben él. még akkor is, ha ezt nem úgy éli meg, ennek a tudatával. A mű történelmi szemléletének szerencsés következménye, hogy az irodalomtörténettel együtt a magyar történelmet is végigkísérheti az olvasó, annak világtörténeti összefüggéseivel. S ezek a történelmi ismeretek — a rég tanultak felfrissítése, vagy a most szerzettek pótlása —, igencsak ránk férnek. Hosszan el lehet gondolkozni rajtuk, még okulni is. A másik jellemzője a könyvnek az irodalmi folytonosság, és a korszellem hangsúlyozása. Az egyik író hatása a másikra, a stafétabot átadása, egymás felfedezése, segítése. És a magyar irodalom szinte állandó egybevetése a külföldével, a nagy európai szellemi, művészeti irányokkal, áramlatokkal. Különösen vonatkozik ez és a fent írtak az első kötetre, mely Petőfi költészetével zárul. S leg- hosszabban Petőfin kívül Zrínyivel foglalkozik. Hosz- szan elemezve a Szigeti veszedelmet, melynek kezdő sorait: „Adj pennámnak erőt, úgy írhassak, mint volt...” Szerb Antal mottójául választotta. Az eposz egyes részleteit magyarázva sűrűn idéz Nemeskürty a versből, mintegy kedvet csinálva a hatalmas munka új ráolvasásához, majd Zrínyi prózáját — mint előbb költészetét is —, helyének, szerepének, gondolatgazdagságának megfelelően, részletesen ismerteti. Így emeli ki a magyar irodalom folyamából Petőfi Sándor költészetét is, bár róla sem életrajzot ad. Fellépésének, indulásának körülményeit ismerteti, aztán a versek folyamatos olvasásának élményére hívja fel a figyelmet. „Arra, hogy Petőfi verseit szoros egymásutánban, lírai elbeszélésként is élvezhetjük, sőt, így élvezhetjük igazán.” S amint meg-megáll egy-egy versnél, nemcsak a zseniális költőt jeleníti meg, de az érzékeny, s hangulatában oly változó ember életének változásait is. Különös, rejtélyes verseket is talál, egyik például egészen József Attiláig mutat, a másik „Mint egy Salvador Dali-kép”. S a versek mind, mind — az ismertek és kevésbé ismertek —, magyarázzák az embert, azt a 26 évet élt csodát, aki gyorsan eliramlott életének még kurtább költői léte alatt tökéletes életművet hagyott ránk. Petőfi utolsó, Mezőbe- rényben írt versével zárja a lírai életregényt, s azzal a végkövetkeztetéssel. hogy .......talán látható, mennyivel bonyolultabb, modernebb — azaz a mai emberhez is közelálló, meggyötör- tebb, egy Adyt. egy József Attilát előlegező költő, mint az a tógás szobor, melynek égfelé tartott bronz-ujjakkal szavaló poétája mintha egyebet sem tudna, mint iskolai ünnepélyek és hazafias évfordulók alkalmi verseit mondogatni.” A második kötet a szabadságharc utáni önkényuralom korával kezdődik, s a felszabadulással fejeződik be. Ez az alig több mint száz esztendő — s szinte karnyújtásnyira hozzánk —, olyan korszak, amikor felgyorsult az élet, minden területen. S bár a történelem mindig ellentmondásos, ekkor különösen az. Hatalmas ellentétek feszülnek a társadalomban, gazdaságban, politikában, s a kapitalizálódó országot ezek kísérik végig. Előrevetítve későbbi és még későbbi tragédiákat. Az irodalom mindennek hű tükre, annak ellenére — vagy azért is —, hogy nem minden művelője látja, érzékeli egyformán a helyzetet. Sőt, megpróbál kívül maradni rajta. Nem a nagyok, pláne a legnagyobbak, mint Ady és József Attila. Egyébként ők ketten kapnak a Zrínyi- és Petőfi- képhez hasonló nagyságú méltatást. Jókairól szólva, igen érdekes rész a korabeli elmarasztaló kritika kezdete, a Gyulai Pállal való összeütközés. A hogyanra és miértre így felel Nemeskürty: ..Meglepődve fogjuk látni, hogy Jókainak a főnemesség szabadságharc előtti és utáni magatartását bíráló ple- bejusi hangvételű, haladó színműve, a Dózsa György kavarta a vihart, s e szélvihar zúgása közepette Gyulaiék a reakciót, Jókai és a pártját fogó Vajda János pedig a haladást képviselték.” Jól tudjuk, Jókai legkevésbé drámaíró volt, a darab azonban óriási sikert aratott. Zsúfolt házakkal ment, dörgő, nyíltszíni tapsokkal, s helyenként a közönség felállva ünnepelt. A Gyulai által indított, s ma szinte elképzelhetetlen hevességű vita végül a darab betiltásához vezetett. Sok mindenre lehetne — kellene — még kitérni, de azt hiszem, a legfontosabb, hogy olvasmány ez a könyv, mégpedig olyan, amelyet átsző írójának közvetlen hangja. Nem tanáros, nem oktató, sokkal inkább az élményt osztja meg az olvasóval és gondolatait. Ez az irodalom- történet nemcsak a műveltséget gyarapítja, hanem a nemzeti önismeretet is erősíti. A népek nagy családjában megvan a helyünk, a magunk részét mi is hozzátettük a világ kultúrájához irodalomból is. Azt, hogy tudjuk is, mit és mennyit, ez a munka élvezetes módon mutatja meg. Éppúgy, ahogy a szerző könyve ajánlásában írja: „Ez a könyv itt a könyörtelenül iramló idővel dacoló értékeket veszi számba irodalmunkból, a szokottnál inkább tekintve a társadalom történetére, írók és olvasók viszonyára. Mert olvasók nélkül írók sincsenek.” Vass Márta Tóth Ernő: Szárnyaszegett Helyzet Vágréti János: Próféta Vágréti János kiállításáról Az utcai plakátok és a meghívólapok a napokban hívták fel a figyelmünket, hogy Vágréti János festőnek kiállítása nyílik a múzeumban. Ez a szűkös információ arra kényszerít, hogy már az írásom elején közhírré te- hessem, méghozzá szívem és szemem látása szerint, hogy Vágréti János „festő” nemcsak festő, hanem művész is. Régen tudjuk róla, kik közelebbről ismerjük több évtizedes munkásságát. Rendszeresen szerepel csoportosan, és önálló kiállításon is volt. A most bemutatott anyagával — mely 30 festményből és grafikából áll, és két év munkája —, meglepte a közelében levő kollégáit, és a zsűri tagjait egyaránt, mert úgyszólván „hátunk mögött” hozta létre ezt a szép anyagot. Persze, szó sincs arról, hogy ez a meleg szívű, halk szavú művész ne szeretné megosztani velünk nagyon is humanisztikus mondanivalóját. Nagyon is vágyik az érintkezésre, a találkozásra. Auten- tikusabb, ha őt idézem: „szeretnék ebben a nagy Min- denségben odabújni valami emberi melegséghez, mert technikai világunk hideg”. Ezt mindenki érzi. Művészetét nemes és egyben alapvető és általános emberi érzések szolgálatába állítja: a megtisztító szeretet, az emberi méltóság igazságait fogalmazza meg képein, hogy azok mint jelentésvivők, mint kis szikrák, akár mint díszparát gondolatszilánkok színes és intim szín-, fénytörései, szerényen, s szinte ködpárásan megérintsenek bennünket. Ha e művek közelébe tudunk kerülni, úgy érezzük, hogy valami meghitt belső térben járunk: lehet ez imádkozás gótikus ívek alatt, színes üvegablakok színtöréseinek kápráztató homályában; lehetünk erdő belsejében, ahol a kinti erős fények megszelídülve bújkálnak, és kis foltokban felvillanva játszadoznak. Képei az élet tisztaságát mondják, megfogalmazásuk nem szomorúságot, hanem az élet igenlését fejezik ki 'halkságukban is. Vége az előadásnak című képén a szarvakkal ékes maszka széken pihen, vége az előadásnak, az „alakoskodásnak", de az élet tovább folyik, nincs tekintettel az alakoskodásra sem. Itt a piros alma az élet szimbóluma. Úton című képén megjelenő ló is fontos szimbólum. Mint mondja, „a ló beszédei, jelei figyelmeztetnek bennünket a rosszra Elégedetlen ez a ló és sír, mert elgépiese- dett a világunk”. A Pegazus képe is a felszárnyalás vágyát és hitét fejezi ki, egy emelkedettebb, eszményibb emberi szférába. Juhász Ferenc és Nagy László lírája, mint mondja Vágréti János, példaképül szolgál, Fi- ladelfi Mihály ihletett írása is — a katalógusban — régi kapcsolódásról tanúskodik. Vágréti munkásságát az emberi mondanivaló szolgálatába állítja, és egyfajta megigazulás szándéka vezeti, stílusok keresése és keresettsége helyett a jelentés szimbólumteremtése izgatja. Mint mondja, csak „képi csodák vannak”. Noha a stílusok fontosságát tagadja, paradox módon mégsem menekülhet előlük, mert ahogyan megfogalmazza műveit, az maga is a stílus által történik, hiszen maga az ember is Stílus. Várai Mihályné, az MSZMP Békés megyei bizottság osztályvezetőjének meleg hangú megnyitó szavai, mely mögött 25 éves ismeretség van, kiemelték Vágréti János humanizmusát, kezdeményező, tervezgető tulajdonságait, s mint említette: „végtelen gyermekszeretet jellemzi” őt. Immár 30 éve vezeti rajzszakköreit, itt a gyermekeknek is kedves természetével generációk egész sorával (4 évesektől 14 évesekig) szerettette meg a rajzolás-festés művészetét. Nemzetközi és országos díjak jelzik eredményeit, de a Munkácsy Múzeumban közelmúltban megnyílt gyermekraj z-kiál- lítás is tanúskodik eredményességéről: oly sokan szerepelnek szakköréből. „Szeretem a tiszta színeket” — mondja: harmatosán és párásán, üdén, mint a virágon, hímesen, mint a pillangón. mézpárlatokat gyűjtve. Vár bennünket: szépen megterítve asztalát, szerényen adakozva, hogy elfogadjuk ... Schéner Mihály Antalfy István: Anyámhoz száll Milyen szépek az öregasszonyok. Szelíd arc, mesélő szemek. Eldúdolok egy kis szláv dallamot, és anyámhoz száll az emlékezet.
