Békés Megyei Népújság, 1984. február (39. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-11 / 35. szám

1984. február 11., szombat Randevúk — remények A televízió ifjúsági osztá­lyán randevúzgatnak mosta­nában. Hetenként érdekes személyiségekkel, kétheten­ként pénteken a hétvégéjü­ket kezdőkkel, s legújab­ban havonta egyszer a ti­nédzserekkel. Miért éppen randevú típusúak ezek a műsorok? Talán mert az el­sősorban megnyerendő né­zősereg éppen most van az izgalmas találkozások kor­szakában. Amiből az ifjúsá­gi osztály szívesen felvállal­na néhány „pásztorórát”. Ezek az állandó találko­zások nem csak az ifjú né­zőknek, a nekik szólni kí­vánó tévéseknek is jót tesz­nek. Az ifjúsági osztály mű­sorai eddig rendszertelenül, elszórva kaptak helyet a te­levíziós programokban. Igaz, az első nagy műsor, a Pén­tek esti randevú kezdő adá­sai ugyancsak heves vitákat váltottak ki országszerte. Mert egy olyan szerkesztésű adás, amely egyszerre kíván szólni az ifjúság valameny- nyi rétegéhez, valamennyi problémáról- beleeshet a „sokat markol, keveset fog” hibába. Éppen ezért választ most már a PER stábja átfogó, sokakat érdeklő kérdéseket műsortémául. Ilyen lesz a fiatal vezetőkről, vagy a mostani fiatalság példaké­peiről szóló adás is. A legújabb randevú, a MI- TIÖK' pedig kifejezetten a tinédzsereké! Illetve ... — ... tinirandevú, való­ban ez a műsor alcíme — mondja Balogh Mária, az if­júsági osztály vezetője. — Ám azt szeretnénk, ha az idősebbek, szülők, nagyszü­lők is néznék. Hogy jobban megismerjék az olykor ért­hetetlen, sokszor bosszantó­an bonyolult és érzékeny kamaszleiket. Nem tetszel- günk a békítő szerepköré­ben. A megismertető, köze­líthető feladatot azonban szívesen vállaljuk. Tinik. A felnőttek egy ka­lap alá veszik ezt a korosz­tályt. Pedig a kamaszok kö­zött is léteznek generációs ellentétek. Egy tizennégy éves fiú alig nőtt ki az út- törőkorbóf, egy tizenkét éves lány már táncolni jár, pár- választásra, családra gondol. És kamaszok mind a ketten. — Éppen ezért a MITI- GK mindig egy-egy közép­iskolába látogat el. Gimná­ziumokba, szakközépiskolák­ba, szakmunkásképző intéze­tekbe — mondja Petnecz Miklós, aki Pápai Judit társszerkesztővel együtt a műsor kiötlője. — Ä televí­ziós stáb mindig egy laza vázat állít össze, a műsort valójában a mindenkori résztvevők határozzák meg. Szeretnénk, ha bármiről szó esne, ami a 14—18 éveseket foglalkoztatja. S ha közben ők is közelebb kerülnének egymáshoz. Érdekes lesz megfigyelni, hogy a külön­féle iskolatípusokról hol buknak ki az azonos gon­dok. S talán valamivel ért­hetőbbé válik a műsor fel­nőtt nézői számára, milyen is ez a korosztály. — Németh — Ismeretlen magyar útinapló A századfordulóról való dél- és közép-amerikai útinapló ke­rült elő a Mosonmagyaróvári Levéltárból. A csaknem 200 ol­dalas géppel írt beszámolóra Mihály Ferenc levéltáros buk­kant rá, forrásanyagok kutatá­sa közben. A terjedelmes nap­lóban Rakovszky Béla követség! tanácsos örökítette meg dél-, illetve közép-amerikai útjának élményeit. A tanácsos 1900-ban indult el diplomáciai küldetéssel a tá­voli földrész felé. Mint írásai­ból kiderül, a Donau nevű hajóval érkezett meg első állomására, Argentínába, majd bejárta Chi­lét, Perut, Bolíviát, végigláto­gatta a közép-amerikai orszá­gokat. Megannyi tapasztalatom szerzett az egyes országok po­litikai, társadalmi viszonyairól, megfigyelte és naplóban rögzí­tette az ott élő emberek élet­módját, öltözködési és viselke­dési szokásait. flz útkereső ÍMK képzelések megvalósítása éneikül elképzelhetetlen. — S hogyan éli át ezt a kettősséget a pedagógus? Varga Péterné földrajz— történelem szakos: — A művelődési feladatok is ránk hárulnak, pedig az oktatás­ban is van izgalom. Például hiányzik az Állampolgári is­meretek munkatankönyv. Azt se tudom, mihez kapjak. De ha hívnak, hát jövünk délutánonként is. Csak sok ez így együtt... Csöngettek, nincs idő to­vább folytatni a beszélgetést. Helyette az igazgató fejti ki aggodalmait. — A realitásokat kell fi­gyelembe venni. Igyekszünk a földön járni, éppen az előbb hallottak miatt is. A tantervi merevség például sokféle • próbálkozásunkat futtatta zátonyra. Ügy vé-^ lem, az általános művelődé­si központnak a hogyan­ban lehet mást nyújtani, mint a hagyományos iskolá­nak, művelődési háznak. S ehhez meg kell teremteni a személyi feltételeket. S az is nagyon sokat jelent szá­munkra, hogy a kombinát sokat segít a kezdetek óta, s az itt lakók is számítanak ránk. Tehát nem vagyunk magunkra hagyatva. A gyakorlati teremben még „klasszikus” gyakorlati óra folyt. A 7/a lányai kö­tényt varrtak nagy lelkese­déssel. A tanárnő, dr. Antal Tiborné, aki egyébként az MSZBT klubvezetője és szü­lőanyja a szövőszakkörnek, már az ÁMK megkívánta sokoldalúság egyik képvise­lője. A gyerekek kellő mun­kazaja közepette lelkesen számolt be az MSZBT-klub sikeres rendezvényeiről. Egy közeli meghívással búcsúzott tőlünk. A diákotthonban éppen lá­togatási idő volt. Vezetője, a halk szavú Kassai Piroska az együttműködés előnyeit konkrét példákon bizonyítot­ta. A legfontosabbnak mégis az egységes nevelési elvek gyakorlati megvalósítását tartotta. A gyerekek, akik a majo­rokból jöttek, szemmel lát­hatóan jól érzik a diákott­honban magukat, ahol a ne­velők többsége egykor a majorokban tanított, s jól is­merik a gyerekek körülmé­nyeit, a családokat. n Az intézményben 900 gye­rek tanul. Mégis „embersza­bású”. A szoktatás itt nem „idomítást” jelent. A gyere­kek otthonként élnek az épület falai között, s megta­nultak jól gazdálkodni a le­hetőségekkel. Az igazgató és a nevelőtestület jó része mégis sokat tépelődik: ho­gyan lehetne még jobban, másként kihasználni ezt a nem mindennapos lehetősé­get. Mezőhegyesen tehát a ne­hezebb utat választották. S mint az úttörők általában, először önmagukkal, régi én­jükkel, szemléletükkel kell megküzdjenek. S ehhez a jó körülményeken kívül két se­gítőjük van: az értük szur­koló környezet, s az egyre Világosabbá váló cél. B. Sajti Emese lag ítélik meg a művelődési központ tevékenységének egyes szeleteit. Ez pedig a hagyományos tervezésnek, munkamódszernek a megőr­zését kívánja meg. Házon belül a társadalmi vezetőség és az igazgatótanács irányít, bevonva a tömegszervezetek intézményi tisztségviselőit is. Az igazgatóhelyettesek egyi­ke az alsó tagozatos oktatá­sért és a nyelvi kommuniká­cióért felelős, a másik a nép­művelési vonalat viszi, ezen belül a mozgás, látás és hal­lás nevelési területeiért is felelős. A harmadik helyet­tes a felsőtagozat munkáját és ezen belül a természettu­dományos nevelést irányítja, végül a diákotthon vezetője, mint helyettes, a diákjóléti dolgokért és a gyermekvéde­lemért is felelős. — Sokan úgy gondolják — folytatta az igazgató —, az integrációval és az épület adta lehetőségekkel ez az in­tézmény máról holnapra komplexszé is válik. Holott ma még az a helyzet, hogy az iskola és az óvoda sem működik együtt az elvárás­nak megfelelően. Pedig — s ez a lényeg —, nevelési el­képzeléseinket egészen a cse­csemőkortól az emberi lét végezetéig kellene megvaló­sítani. — Az akadályok? — Az irányítás felemás helyzetét már említettem. Aztán e rendszer szakmai, elvi kidolgozása sincs még meg egészen. A többi ÁMK- val van ugyan egy „vérszer­ződésünk”, ami azt jelenti, hogy minden tapasztalatot megküldünk egymásnak, de ez sem lehet megoldás. Az igazság az, kevés még orszá­gosan is a rendelkezésre álló tapasztalat. A következő lé­pés az lenne, hogy föl kelle­ne mérni mindenütt az adott település helyzetét, az igé­nyeket, s erre felépíteni az egységes közművelődési ter­vet, minden korosztályra ér­vényesen. Azt viszont már tudjuk, hogy elsősorban a gyerekekre lehet és kell ala­pozni. „Kimásztunk a gödörből” Volt időszak — kutatott emlékeiben az igazgató —, amikor mélyponton voltunk. Nem is olyan régen, tavaly nyáron. Ültünk az országos igazgatói munkaközösség egyik, havonként ismétlődő foglalkozásán, s úgy éreztük, végképp megakadtunk. Az­tán másnap valahogy sike­rült lelket önteni belénk. Üj- ra elemeztünk mindent, s kezdtünk bízni újra, hogy mégiscsak más ez, mint ami korábban volt. Jó ez a kö­zösség, olyan, mint kovász­ban az élesztő. Aztán meg­érkezett a 119-es MM-ren- delet, amellyel végre polgár­jogot nyerhettek az általános művelődési központok. Szó­val, kimásztunk a gödörből... Nézegettem a programot. Vagy 30 szakkör szerepel benne, köztük a nyelvi labort is hasznosító intenzív nyelv- tanfolyamok a felnőttek szá­mára, gyermek- és felnőtt­klubok, könyvtári szolgálta­tások, no és a tornaterem. A dolgára siető testnevelő ta­nár az aznapi programot so­rolva egészen este nyolcig betáblázta a kettéválasztható termet. A környék települé­seiről is szívesen járnak ide versenyezni, edzeni a külön­böző egyesületek. A hétvége­ken is úgy kell este kihajta­ni a mozogni, játszani vá­gyókat. — Egyetlen szombaton 7— 800 ember megfordul a tor­natermünkben. Egyelőre ez jött be a legjobban — mond­ta Hanczik Mátyás. Az újdonság a „hogyan” A színházterem délelőtt üres. De nincs zárva. Még­sem látni benne bújócskázó nebulókat a szünetben. Be­csülik a gyerekek, és vigyáz­nak is rá. A mozi is itt mű­ködik, de másik kísérőnk, Bessenyei Ferenc pedagógus szerint az iskolamozi válasz­téka, az előadások kezdési időpontja sok kívánnivalót hagy maga után. No és a színházi előadásokban is bő­víteni kell a választékot. Ez ennek az évnek lesz felada­ta. Az épület adottságait cso­dálva az igazgató gondosko­dik arról, hogy a realitások­nál maradjunk. Szépek a szaktantermek, szinte min­dennel ellátták őket, a fel­tételekkel tehát nincs baj. Van védőnő, orvosi szoba, a csapatotthonban Paulikné Szabó Ildikó csapatvezető ar­ról is meggyőz minket, hogy ebbe az otthonba bárki be­léphet, s a gyerekek szívesen tartják itt foglalkozásaikat. Az igazgató másfajta gondot említ. Hiányzik a szakkép­zett népművelő, s a pedagó­gusok egy része is jó lenne, ha második képesítésként a népművelőit is megszerez­nék. Nagyon fontos kérdés ez. Mert az egységes nevelési el­Mikor az építés már végé­hez közeledett, a hatalmas méretek, a szín- és forma­világ gazdagsága, a felderít- hetetlennek tűnő labirintus ámulatba ejtett, és kicsit meg is rémített. A „kacsalá­bon forgó”, még üresen álló mezőhegyesi József Attila Általános Művelődési Köz­pont épülete gondolom, min­den látogatóban kétségeket ébresztett. A „Minek ez a szupermodern épület egy nagyközségben?”, „Mit tud­nak majd vele kezdeni?” — kérdések sokunkban ott mo­toszkáltak kimondva vagy kimondatlanul. Annál is in­kább, mert az általános mű­velődési központ elnevezés mögötti tartalom tisztázatlan, kiforratlan volt. A 92 millió forint a végekre? — kérdés élét éppen ez adta meg. Az országban 130 általá­nos művelődési központot tartanak nyilván, de a felté­teleket tekintve jó, ha húsz­egynéhány annak tekinthető. Közöttük a tapasztalatátadás bázisintézményévé kinevezett mezőhegyesi. Indulásuk óta eltelt egy esztendő. Igaz, még az útkeresés állapotában vannak, de a lényeg máris tetten érhető: a csodapalol- tából otthon lett, melynek minden zugát természetes egyszerűséggel használja gye­rek és felnőtt egyaránt. A helybeliek életének részévé vált. A személyiséggazdagító lehetőségek szinte már ész­revétlenül hatnak a belépő­re, miközben belülről faka­dó igényeik kielégítésére is mód van. Kölcsönhatás ez, amely szükségszerűen vál­toztatja meg az embert, s a szolgálatára készülő terveket, gyakorlatot. Nem tűr sémákat Az általános művelődési központoktól azt várják el, hogy minden korosztályra ér­vényesen szolgálják az egy­séges oktatás, nevelés és köz- művelődés elvét, lehetőséget nyújtva a szabad idő tartal­mas eltöltéséhez, a szórako­záshoz, a művelődéshez. Ezért is hívták életre őket. Mezőhegyesen, akár a többi általános művelődési köz­pontban, a jó kezdés ellené­re ma is kutatják a még jobb, leginkább megfelelő tartalmat és formát. S ez a keresés, a rugalmasság kö­telező is számukra. Hiszen tevékenységük „tárgya” az ember, maga is állandóan változik. Csakhogy az irá­nyítás hagyományos struktú­ráját is meghatározza, más­részt a tervezés — a célokat kevésbé szolgáló — formáit. Az általános művelődési központ igazgatója, Hanczik Mátyás ezeket a gondokat a következőképpen fogalmazta meg. — Egyelőre az útkeresés és az átmenet korát éljük. A vezetésben a hagyományos felépítés érvényes még. Van négy igazgatóhelyettes, de feladatul már a különböző nevelési területeket is meg­jelöltük számukra. Itt van­nak ezek a fóliák, amelye­ken jól látható a vezetési struktúránk... A négy, egymást fedő fó­lia rajzait követve könnyen érthető az elv. Leírni már nehezebb. A lényeg talán az, hogy a felsőbb irányító szer­vek: a megyei tanács műve­lődésügyi osztálya és a nagy­községi tanács, az előbbi kü­lönböző csoportjai szakmai­Szünetben Palotából otthon Szeretők Többféleképpen is lehet közelíteni Kovács András új filmjéhez, csak egyfélekép­pen nem: együttérzés nél­kül. Egyszóval: érzés nél­kül. Mindenki magányos ebben a filmben. Magányos a har­minc alig múlt, elvált, vonzó mérnöknő, aki szenvedélye­sen szeret egy továbblépésre képtelen családos férfit; ma­gányos a férfi, aki két pólus — két nő — között őrli, szenvedi, szereti napjait; ma. gányos az anya, aki már ré­gen tudja, hogy kapcsolatai­tól nem várhat maradandót; magányosak a feltűnő arcok, az elvált férj, a barátnő, az apróhirdetésekkel alkalmi partnereket kereső autós amorózó; mindenki magá­nyos. Mi ez? Kórtünet? Vagy a bölcselkedésre hajla­mosaknak van igazuk, hogy „túlkompenzáljuk” a dolgo­kat? Magyarán: egyszerűbb kissé könnyebben venni, az­tán mindent megold az idő? Erre is kész a válasz: az idő nem old meg semmit, a ma­gányosság és a kapcsolatok útvesztőiből csak mi magunk tudunk kiutat találni, csak mi magunk tudjuk elrendez­ni magunk körül és ma­gunkban a világot úgy, hogy emberségünk, tartásunk meg­maradjon, és mindenki meg­őrizze azt, aki így vagy amúgy hozzá tartozik ehhez a mikrovilághoz. Kovács András Szeretők című filmje az elsők egyike, amely lemond arról, hogy másról is szóljon, mint a szerelemről, két ember ér­zelmi kapcsolatáról. Lemond és ezúttal jól teszi, és jól is viszi keresztül az összes buktatókon a koncepciót: a lényeg a szeretők embert próbáló valósága, amelyben (nézzék el nekem, hogy Jó­zsef Attilát idézem) az iga­zit is keresi, nemcsak a va­lódit. Nyilván, véleménye van Kovács Andrásnak, és ezt kí­vánja elmondani. Ha mind­azt, amit ő színészei által (Kiss Mari remekel, és ha halványabb is, de nagyon mély és igaz jelenetekben ki­tűnő partnere Cserhalmi György), a dialógusokkal, a fényképezéssel (Biró Miklós) és a kifejező, funkcionális zenével (Presser Gábor) kö­zölni akar, tömören megfo­galmaznánk, ez lehetne a mondat: a magány lelki-testi útvesztőit csak az tudja túl­élni, aki erős, és soha nem adja fel a reményt. Mond­hatnánk, hogy ez is csak má- kony így, a megmagyarázha­tatlan magyarázata, amiről szinte azonnal kiderül, hogy elég gyenge magyarázat. Mégis: remény nélkül, hogy igen, hogy egyszer minden úgy változik-alakul, ahogyan az a legtisztább és a legmél­tóbb, ezt a reményt nem tud­ni, már a tragikusan sem­mibe vezet. A filmsztori a lehető leg­köznapibb. (De hát az élet ■is, a ráhazudott csillogások nélkül, a lehető legközna­pibb.) És ebben a lehető legköznapibb életben is le­hetséges a szépség kivirágzá­sa, lehetséges a magány csöndje, lehetséges az egy­másra találás gyönyörűsége. De meddig? És hogyan? És mi módon? Aki azt hiszi, bölcs, vá­laszolhat rá. De csak dadog, kétségtelen. Kovács András néha igazán felszámyaló új filmje is eldadog pár szót e tárgyban. Szépen mondja el, az el nem vitatható., Talán lehetne mélyebb az analízis? Lehetne, csak akkor már nem erről a filmről lenne szó (s—n) A diákotthon és a „palota” A „klasszikus” gyakorlati óra Fotó: Gál Edi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom