Békés Megyei Népújság, 1984. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-04 / 29. szám
1984, február 4„ szombat o A betegágy lett íróasztala és dolgozószobája. János reggelente felnyalábolta az elintézendő iratcsomót, és ment az igazgató úrhoz. Jól ismerte már a Nagyboldogasszony sugárút minden kövét, a 13-as szárríü ház előtt megállóit, nagyot sóhajtott, s arra gondolt, vajon meddig tart e kálvária. De mikor meglátta Móra igazgató úr lesoványodott, mégis derűs és bizakodó arcát, János is hinni kezdett. Oly sokan meggyógyultak már, erőre kaptak, miért ne tehetné meg ezt az ő gazdája is? Igaz, a betegen kívül már mindenki tudta: rák rágja testét, de ott is lehet gyógyulás! Miért ne lehetne? Azután újból bent ült Móra a múzeumban, írt megfeszített erővel, János kint járt a földeken, ásatott, hogy az a munka is haladjon tovább. Kiszomborból üzenet érkezett: — Jöjjenek, igazgató úr, mert a megforgatott földben olyan répa termett, mint még soha! És János ment. De kedve elszállott. hiába, nem olyan ez már, mint a régi ásatási korszak! Ha beteg a gazda, megérzi még a hűséges kutya is, hogyne érezte volna meg ezt Kotor- mány János, akiben ezerféle hűség verdesett, kiáltozott "igazgatója után. Aztán mégiscsak felvirradt a nagy nap.. — Megyek, János, meglátogatom magukat ezen a héten — mondta Móra. és Ko- tormányék várták a nagybeteget. ősz volt, sárgult a határ, a fák már hullatták leveleiket, a termés betakarítva mindenütt, szép, csendes, halódó őszi nap volt. Jött. és megállott az autó. János odafutott. Nyitotta a kocsi ajtaját, hogy lépne ki a gazda, s nézné meg, mit munkálkodtak az utóbbi hetekben. De Móra csak legyintett. — Hagyja, János, nem tudok kiszállani. — Akkor álljon legalább a kocsi közel a sírokhoz! — kérte János. — Ügy is lett! És János mindent megmutogatott. Magyarázott, lelkendezett, ezt itt lelték, emezt itt találták. — Jól van, János, maguk csak végezzék a munkát, majd meglátogatom én még magukat! — Jó egészséget az igazgató úrnak! — köszöntek a munkások. János futott az autó mellett. Bent ül a szépasszony is, Gulácsy Irén. Sírt délelőtt, talán Mórát siratta. Az elszálló éveket, a szerelmet, és ezt a drága, sír felé tartó embert. Elmentek. Sokáig nem járt kint autó. Még egyszer csikordult a fék, Vadember ugrott ki a kocsiból, élvezte a szabad levegőt, s talán nem is bánta, hogy nagyapa nem száll ki az autóból. János lépett eléje, szenvedő arccal, megkínzott tekintettel. János tudta: többé nem jön ki Móra Ferenc. Ekkor történt, a Vadember játszott a síroknál, János meg leült az autó lépcsőjére. Beszélgettek. — Látja, milyen vagyok? Megesz a sárgaság! — Hátha lehet segíteni, igazgató úr! — Máson igen, de rajtam? — Meglátja, igazgató úr... — biztatta János. — Pedig, de jó lenne, ha mi egyszer ketten még pörkölt tarhonyát ehetnénk bográcsból! Tudja, János, már azt se bánnám, ha javasasz- szony adna tanácsot, csak meggyógyulnék! Elment az autó. Móra integetett. Vajon tudta, hogy többet nem jár erre? Búcsút mondhat integetésével a sápadó, levelüket hullajtó fáknak, a kutatóárkoknak, a szép őszi világnak, a homoknak, az embereknek, az arany ékszereknek, az esti beszélgetéseknek, mindennék, ami szép és ami az életet jelenti? Vajon mit tudott minderről? Ha már nincs ereje kiszállni az autóból, csak kezével dédelgeti a kiszedett cserepeket, késeket, bronzdíTakács Tibor: Móra igazgató úr ... (regényrészlet) szeket, akkor már itt a vég. Búcsúzni kell a kinti világtól, Etel ép Ferenc népétől, a szomorú tanyasi néptől, akikről olyan szép éneket dúdolt! És a búzamezők se sárgulnak néki, nem hajlanak a lába elé, nem kínálják fel kalászukat kézsimításra, meghal ez a világ, többé nem jön vissza Móra Ferenc elé... Búcsúzott az autóból. Szemével felitta a homok egyhangú, de megejtően szép, kísértő képét. Jó erre emlékezni, kell majd a nehéz órákban, szükség van rá az utolsó búcsúzáskor. Amikor szeme előtt még egyszer végigfut a szeretett táj, a földszagú reggel villanó képe, a bográcstüzes alkonyat, s el kell sóhajtani csak úgy befelé, hogy ne tudjon róla senki, de szép is volt! Azután az embereket is meg kell simogatni még egyszer a tekintet melegével. Cucit, meg a vörös Kollárt, azután Jánost, aki még most is integet. Porzik az út, ősz van. hulló levelek peregnek a közeli erdőben. Vajon hullatja-e már levelét a csengelei töknyárfa, növeli-e a derekára rótt betűket, s mit súg az „Aranykoporsó’' késői csodáiból. Mert a fa sok mindent megtanult, látta az apró betűket, a levélszemek felitták a sorokat, és azóta az „Aranykoporsó" hőseinek történetét suttogják az arra- járóknak! Múlik a világ! Megy az autó. Integet a Vadember, ez a féktelen kölyök, aki most is élvezi az autóutat, a kerekek alól felcsapódó port, de, nini, hát nagypapa szemébe belemegy a por, könnyezik a szem, törölni kell, fájdalmas az utolsó búcsú! Kiszombor felett már al- konyodik. A város közeledik. A Fogadalmi templom felnyújtja két ujját, mintha árulkodna. Még nem is jöttél el hozzám! Erről kiabál a két torony, szeretné magát megmutatni belülről is, a képeket, szobrokat,-de Móra erre is csak legyint. Aki a pisai ferdetoronnyal beszélgetett, az mit kérdezzen ettől a gőgös, újmódi épülettől, mire legyen benne kíváncsi? Utána száll az autóba a pörkölt tarhonya szaga, ott kint Kiszomborban vacsorához készülődnek! ’ A gyerek kérdez, a nagyapa nem válaszol. Ez már a város! — De jó volt! — álmél- kodik a gyerek. — Máskor is kiviszel nagyapa? Mit mondhatna erre Móra Ferenc? Hazudni kell. — Kiviszlek, kis unokám... De már tudja, kegyes hazugság ez, nem ül már autóba, nem megy Kiszombor- ba, se máshová, az, ásatások világa bevégeztetett! A Fogadalmi templom mély zengésű harangszava kiáltja rá az áment... * Hogy is mondta az igazgató úr? Tudja, János, már azt se bánnám, ha javasasszony adna tanácsot, csak meggyógyulnék ! Ez az! Segíteni kellene az igazgató úron? De hogyan? Sárgaság ellen tud egy nagyszerű gyógyszert. Ha megkísérelné az igazgató úr tudomására hozni? Egyszer Gyula is sárgaságban szenvedett. És az orvosok hiába kúrálták, reménytelen esetnek mutatkozott. És ekkor valaki azt ajánlotta, fúrjanak ki egy sárgarépát, és azon át szívjon a gyerek minden folyadékot. A reménykedő ember iflindent megpróbál; kifúrták a sárgarépát, a gyerek hősiesen szívott föl levest, tejet, vizet, és íme, néhány nap alatt híre se maradt a sárgaságnak. Csak hinni kell a csodában és bekövetkezik! Kotormány János az elhatározások embere volt. Cselekedett. Még aznap kutyanyelvet vett elő, s ráírta a receptet a következő módon. Igazgató úr kérem! Én tudok sárgaság ellen egy nagyon jóravaló orvosságot. Tessék vastag sárgarépából egy csövet faragni, és azon hörpinteni föl minden folyadékot, ételt, italt, bort, sert, és pálinkát. Elég utálatos dolog, de mondhatom, mert láttam a próbatételt, hogy nagyon hasznos, és ami fö, nem kerül annyiba, mint az operáció. Előbb is szóltam volna, de féltem a nevetségességtől, pedig Isten nevében mondhatom, én csak jót akarok, és azt, hogy éljen az Igazgató úr! És ne vesse magát kés alá. A János A levélke elkészült, de hogyan adja át? Ennek is megtalálta a módját. Egyik délután a múzeumból elmenőben volt Móra Ferenc, Kotormány leszaladt a kupolacsarnokba, oda- állt az ajtó elé. Erőt vett magán, talán át "tudja adni a levélkét. Jön Móra. — Hát maga mit áll itt? Ajtónálló lett? — Nem, igazgató úr! Ezt a levélkét szeretném átadni. — Mi az, levelezünk? — Otthon tessék elolvasni, igazgató úr! Kezet fogott Jánossal. Belenézett a hűséges szemekbe, hát nem könny szivárgott belőlük? Pedig Kotormány erős ember! Na, menni kell, még ő is Vérzékenyül. — Isten vele, János, a viszontlátásra... Elment. Kicsi, fáradt, meggyötört léptekkel, sárga arccal, halálra vált színekkel. Üres lett az épület! János kulcsra zárta a nagykaput. Móra nem messzire kibontotta a levélkét. „A János!” Ez a drága jó ember, eny- nyire törődik vele! Ha tíz élete lenne, ^kkor se választhatna jobb és hűségesebb munkatársat. A szíve körül furcsa bizsergés. Jó tudni, hogy szeretik! A múzeumi János ott áll a bezárt kapu előtt, a félkarú szobrok árnyékában, és nézi a távolodó embert. Móra Ferenc: Halljátok-e, öreg tanáraim... Halljátok-e öreg tanáraim, A vádat a tanítvány ajkain, A kihez jó még sohse volt az ég S ki senki ellen nem panaszig még? Halljátok-e, hogy ép ti vagytok a Vádló panasznak tárgya és oka, — Mintahogy a fát hálátlan gyerek Saját gyümölcsivei dobálja meg? De óh, az ösvényt mért is áldanám, Melynek virág nyílt árnyas oldalán S tovább, tovább csalt bűvös képivel. Mig végit siró puszta nyelte el? S ti bölcs, tudós, tapasztalt emberek. Akik az élet mélyít méritek. S ösmeritek sötét hullámait: Úh, szóltatok-e errül valamit? Ti láttátok a sápadta, bús fiút, Mikor lelkében a szent tűz kigyúlt — Mért nem mondtátok, jó tanáraim. Hogy teher ez az élet útjain? Mért nem mondtátok, hogy a toll nehéz S előbb kifárad a szív, mint a kéz.' Hogy ásó, kapa az én örököm. Maradjak inkább a zsellér-rögön? Mért mondtátok, hogy kert ez a világ, Melynek még a tövise is virág, Mért, hogy csupán a vétek nyomorú S az érdemnek kijár a koszorú? Mondjátok-e, hogy az élet piac. Hol nem kelendő más, csupán a gaz. És minden hitványsággal van tele S a becsületnek nincs becsülete? Mért fejtegette annyi szép beszéd Penészes népek fényes életét, Ha nem szólátok arrul, hogy nekünk Rideg, hideg halálunk, életünk? Mért fejtegette annyit aj kitok, Lipébe, fűbe mennyi szent titok, — Mondtátok-e, hogy mindez mit sem ér. Ha nincsen mellé egy falat kenyér? Mondtátok-e, hogy ez fapénz csupán S többre mék tudatlanul, bután, Ha kézcsókolva hátat görbítek S hamis nagyoknak tömjént égetek? Ó, példát erre mért nem adtatok, Hiszen e nélkül éhen halhatok! Ö, az lett volna csak a bölcs tanács, Ö, akkor jutna nékem is kalács! Mondtátok-e, hogy durva gyom, szemét Mint irigylik az ifjú jegenyét S félre tőle addig lépkedik, Míg jövő örömmel útját nem szegik? Mondtátok-e, hogy más nem boldogul. Csak a ki lelkit adja zálogul És hogy megéljen, úgy elsorvad ép, Mint rothadó gyümölcs közt az ép? Nem, nem, ti erről nem beszéltetek S ezért vádollak meg ma titeket! S azért nem lesz egyéb vágyam soha, Az élet árja vessen bárhova, Csak az, hogy ily vádat szórjon felém, Akinek szívit én nevelgetém, Valami háládatlan rossz gyerek, Mintahogy én vádollak titeket! (Megjelent a Félegyházi Hírlap 1902. március 30-i [26.] számában.) Kiskunfélegyházán Csípős a szél a Móra-szü- lőház udvarán, ahogy körbe- nyargalássza a nádtetős kis házat, körbe a gémeskút oszlopát, rúdját. á kopasz ágú, új ültetésű fákat. Ez hát az egykori anyakönyvbe bejegyzett 1 tized 52-es számú udvari albérlet, mert amikor Ferenc született, 1879-ben. csak ilyenre futotta Móra Márton szűcsmesternek. Igaz ugyan, hogy mostanság, február 8-a körül inkább a sírt, az ötven évvel ezelőtt fel— domborulót kellene ide fényképezni, mert fél évszázada már, hogy a Félegyházáról indult költő, író. múzeumigazgató. régész és talán elsősorban is Ember búcsút vett ettől a világtól. Hogy mégis a szülőház zarándoklatunk színtere: nem véletlen az. Hogy inkább itt járunk áhítattal a valamikori pitvarban. Móráné. Juhász Anna asszony kenyérsütő eszközei között, meg a kamara-szobában Móra Márton saját szűcsszerszámai (vagy azokhoz hasonlók) között; majd főleg odafent, a felső szobában az írót és a család sokfelé ágazó útját megidéző tablók előtt: oka egyszerű. A születés, a lét kezdetének gyönyörű misztériuma, a legszebb ajándék színtere ez. A falak látványa, melyek hallották, amikor egy akkor születő először sírta bele a világba érkezését. Most Móra Ferenc utca, ahol a pázsitos udvaron áll a ház, ahová a Kiskun Múzeum igazgatója. Fazekas István kalauzolja a Békésből érkezett vendégeket. Ismerkedünk. Egymással, a hely- lyel, a dokumentumokkal. A fenti szobában, körben a falon üveges vitrinek. Tárgyak (Móra Márton tajtékpipája) és fénymásolt levelek, a szülőház nyomára vezető anyakönyvi kivonat a Sarlós Boldogasszony templom plébániahivatalából, fotográfiák, újságkivágások, szemben a belépővel Kiskunfélegyháza mai arca madártávlatból. Móra soha nem felejtette, ki is mondta nem egy ünnepi és köznapi alkalomból, hogy „engem Félegyháza tett íróvá ... " Hogy milyenné tette, tudjuk. De, hogy köny- nyen elengedte (miféle azonos sorsok mindenütt?!), az is igaz, azt is tudjuk. Mert leírta azt a Félegyházi Hírlap 1902. május 4-én: „ . Félegyházán a becsületes munkát, az igazi tehetséget még nem tudják méltányolni. Azt hiszem, jól gondolom, hogy pl. Móra Ferenc a mi városunkban írnoknak sem kellett volna. Nem pedig azért, mert ö egy nagy tudású, komoly munkás. Ilyen pedig a városházán nem kell. Az ilyen "nem jó pajtásnem nagyivó. Szóval nem társadalmi ember--... De majd ha a költő virágos kertje teljes lesz, jaj, de verjük a honfi keblet, hogy: a mi fiunk!" Csak az idők változnak, a dolgok ritkábban: mondhat- nónk némi maliciával. igazunk azonban csak részben lenne. Hiszen sokszor éppen a számyrabocsátás, vagy a „nekem nincs szükségem rá” viszi a tehetségeket olyan környezetbe — miként Mórát Pósa. Gárdonyi, Tömörkény örökébe —, ahol kibontakozhat, amit. magában hordoz, ahol virágba borulhat kertje. Virágba is borult, és Félegyházán fel is dobogott a „honfiúi kebel”, Mórát díszpolgárrá választották, Mórát sűrűn hazahívták, és Móra jött, Móra vallotta, hogy „engem Fé^egyháza tett íróvá..." De még többet is vallott: „A magyar nyelvem is Félegyháza adta, és azonkívül minden benne van Félegyházában, ami nekem kedves: a Daru utca, gyermek" korom. Nekem Félegyháza jelenti az apámat, az anyám simagató kezét, jelenti azt a hűséget, amely elkísér a si- rig.” Előttünk a sorok, melyeket 1933-ban vetett papírra és olvasott fel a félegyházi öregdiákok ünnepélyén. Az utolsó üveges vitrinben a gyászjelentés és a Félegyházi Közlöny nekrológja: „Móra Ferkó! Nem búcsúzunk Tőled. Mert búcsúzni csak halottól szabad, Te pedig élsz és élni fogsz...” Két év múlva megalakul a Móra Társaság. Fél egy háza szobrot avat, fáklya a szó Takács Béla tanítóképezdei tanár 1937-es cikkében: „Az alföldi búzamezők népét Móra írásainak megismerésébe be kell vezetni.” Becsukódik mögöttünk a - szülőház ajtaja. Furcsa az idő idekint, a tél tovább ka- varja-űzi-hajtja didergetős szelét, de odabent, abban a nevezetes kis szobában az emlékek melengetik a látogatók szívét. Ennyi, és ez már a minden. Sass Ervin Móra Ferenc szülőháza
