Békés Megyei Népújság, 1984. február (39. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-25 / 47. szám

1984. február 25., szombat NAGYVILÁG Tárgyalások Moszkvában Reagan öt arca Joggal keltett nagy figyelmet az a tárgyalássorozat, amelyet az SZKP Központi Bizottságának új főtitkára és a szovjet vezetés több más tagja folytatott Moszkvában a Jurij Andropov temetésére érkezett külföldi delegá­ciók számos vezetőjével. A találkozók természetesen el­sősorban a kapcsolatfelvételt szolgálták, s nem volt cél­juk, hogy bármilyen kérdésben megoldást hozzanak, de így is megmutatták: a Szovjetunió vezetése minden le­hetőséget megragad a kapcsolatok építésére a megnehe­zült nemzetközi helyzetben — egyben képet adtak a szovjet politika folyamatosságáról is. Csernyenko, az SZKP KB most megválasztott főtitkára mindhárom nagy országcso­port vezető politikusaival találkozott. A Varsói Szer­ződés tagállamainak kül­döttségvezetői külön megbe­szélést is tartottak a főtit­kárral, s röviden áttekintet­ték a közös feladatokat. A politikai, s egyúttal a gaz­dasági együttműködés idő­szerű kérdéseinek részletes elemzésére nyilvánvalóan más fórumok szolgálnak majd a nem túl távoli jövő­ben. Arra azonban a rövid moszkvai találkozók is alkal­mat nyújtottak, hogy az SZKP vezetői legközelebbi barátaikkal, elvtársaikkal is­mét megvizsgálják az együttműködés programját. Külön is találkozott az SZKP főtitkára több ázsiai szocialista ország. illetve szocialista orientációjú fej­lődő állam vezetőivel. Ezek­nek a tárgyalásoknak az volt a közös jellemzőjük, hogy megerősítették azt, amit Csernyenko már (megválasz­tásakor) a Központi Bi­zottság rendkívüli ülésén is aláhúzott: a Szovjetunió to­vábbra is az elvtársi, baráti együttműködés szélesítésére törekszik a testvérországok­kal. Természetesen a legna­gyobb érdeklődés a vezető tőkés országok politikusaival megtartott találkozókat kí­sérte. A Bush amerikai alel­nökkel, Kohl nyugatnémet kancellárral, Thatcher an­gol, Mauroy francia kor­mányfővel megtartott meg­beszélésekről kiadott szov­jet tájékoztatás mindig egy elemet emelt ki a főtitkár szavaiból: a szovjet vezetés kész minden tőle telhetőt megtenni a feszültség csök­kentésére, a békét szolgáló tárgyalások folytatására is —, de ezt nem teheti egyol­dalúan, s így a másik fél — szavakban oly sokszor kife­jezett — készségének, jóin­dulatának gyakorlati bizo­nyítékai kellenek a folya­mat megújulásához. Ugyan­akkor Csernyenko ismét le­szögezte a Szovjetunió tár­gyalási kiindulópontját: mindenfajta ilyen eszmecse­rénél el kell fogadni, hogy egyenjogú .partnerek ülnek az asztalnál, s egyik fél sem számíthat egyoldalú előnyök­re. különösen nem katonai fölény megszerzésére a tár­gyalások révén. A Szovjet­uniónak nem áll szándéká­ban ez — de a tárgyalópart­nerektől is hasonló maga­tartást vár el. A külföldi tárgyalópartne­rek azóta napvilágot látott nyilatkozatai, a különböző kommentárok óvatos opti­mizmust tükröznek a moszk­vai tárgyalások i megítélésé­ben. Az valamennyi nyugati vezető számára világossá válhatott a rövid megbeszé­léseken is. hogy a Szovjet­unió kitart a békés tárgyalá­sok politikája mellett, sőt, ezeket tekinti az egyedüli lehetséges útnak a nemzet­közi problémák megoldására. Azt is tanulságként hozták magukkal a szovjet főváros­ból, hogy a szovjet vezetés változatlanul nyitott a má­sok javaslatai iránt, ha azok is figyelembe veszik a Moszkva által elengedhetet­lennek tartott kiindulópon­tot. A hazatérés utáni nyi­latkozatok egy része persze nyilvánvalóan valamelyes „önigazolást” is tartalmaz a hazai közvélemény számára. Nem kis visszhangot kel­tett a nemzetközi sajtóban, hogy — a temetés alkalmá­ból — hosszú évek óta a leg­magasabb szintű kínai dele­gáció járt Moszkvában, s ez­zel a küldöttséggel azonos szinten volt tárgyalópartne­rük is. A két fél nyilatkoza­tai arra engednek következ­tetni, hogy a szovjet—kínai kapcsolatokban az elmúlt időszakban bekövetkezett, bár egyelőre még nem átfo­gó jellegű javulás folytatód­hat, s elsősorban a sorra ke­rülő külügyminiszter-helyet­tesi szintű tárgyalások le­hetnek e téren útjelzők. A szovjet vezetés a közeli napokban várhatóan ismé­telten kifejti álláspontját nemzetközi kérdésekben: a most folyó' választási kam­pányban a hónap végére vár­hatóak a legmagasabb rangú vezetők beszédei. Az eddig elhangzott állásfoglalások — a KB-ülésen, illetve Jurij Andropov temetésén — egy­értelműen azt mutatták, hogy az SZKP, a szovjet állam a külpolitika folyamatosságá­nak különleges jelentőséget tulajdonít, célkitűzései vál­tozatlanok. A moszkvai tár­gyalások a személyes kap­csolatfelvétel lehetőségét is kihasználták ennek a törek­vésnek az ismertetésére. Kis Csaba A Weltwoche című svájci hírmagazin hosszú cikkben elemzi Ronald Reagan gon­dolkodásmódját. A cikk ak­tualitását az adja meg, hogy a Fehér Ház ura bejelentet­te: újra jelölteti magát az Egyesült Államok elnöki szé­kébe. A cikk karikatúrái az el­nök-elnökjelölt arcának né­hány változatát villantják fel. íme. az öt rajz — öt arc * Az első rajzon Reagan a kongresszusra gondol, amely nemegyszer okoz bosszúságot neki: „Ezek a fecsegő bolon­dok a kongresszusban jajve- székelhetnek. amennyit csak akarnak ...” * A másodikon éppen a szö­vetségesek jutnak az eszébe, akik nélkül — Reagan véle­ménye szerint — sokszor könnyebb lenne az élet és egy zsák bolhával azonosítja őket. * A harmadikon a Közel-Ke­leten járnak a gondolatai. Eszébe jutnak a támadások, amelyek a Libanonban állo­másozó amerikai tengerész- gyalogosok veszteségei miatt odahaza érik. Emígyen töp­reng: „Ha újabb száz fiú a levegőbe repül, nehéz lesz a magyarázkodás”. * A negyedik rajz az opti­mista Reagant ábrázolja. Azoknak válaszol, akik fi­gyelmeztetik: öt év múlva 78 éves lesz. Ö azzal érvel, hogy naponta tornázik és ha ideje engedi, lovagol is. így mindig fitt marad. És még hozzáteszi: „Fát kellene vág­nom, naponta egy ölet. Mint az utolsó (német) császár”. * Aztán a gazdasági nehéz­ségek jutnak az eszébe — immár az ötödik rajzon. Mi lenne akkor, ha a nagy adó­sok. Brazília, Mexikó, Ar­gentína és Chile csődöt je­lentenének? Reagan elkomo- rodik: „A nagy krachot a Wall Streeten nem lehetne feltartóztatni.” g—i. Willy Brandt Egy volt tudósító visszaemlékezései Várakozók és reményvesztettek... Willy Brandttal, akit ép­pen húsz esztendeje válasz­tottak meg a Német Szociál­demokrata Párt elnökévé, 1969-ben beszéltem először — igaz, csak telefonon. Előző nap ért véget a magyar fő­városban a Varsói Szerződés csúcsértekezlete a budapesti felhívás közreadásával, amely egy európai biztonsági és együttműködési találkozó megszervezését javasolta. Az MTI bonni tudósítója voltam. Másnap reggel, mi­után a budapesti felhívásról az NSZK hírügynökségének jelentéséből értesültem, fel­hívtam hivatalában Willy Brandt külügyminisztert. Azonnal kapcsolták. Azt mondta, még nem olvasta a Varsói Szerződés felhívását, de mindjárt bekéreti a szö­veget. Nem telt bele egy óra, és Brandt titkára telefonba diktált egy rövid nyilatkoza­tot. Az állt benne, hogy az NSZK külügyminisztere he­lyesli a javaslatot, s úgy véli: azt komolyan meg kell vitatni. Ez volt nyugati poli­tikus részéről az első állás- foglalás a budapesti felhí­vással kapcsolatban, s azt hiszem, hozzájárult ahhoz, hogy megindult az a folya­mat, amely elvezetett az 1975. évi helsinki találkozó­hoz. Nem volt meglepő, hogy telefonhívásomra azonnal kapcsolták a bonni külügy­minisztert. Maga is több éven át újságíró volt, s erre mindig büszkén hivatkozott. Tizenhét éves korában lé­pett be szülővárosában, Lü- beckben a szociáldemokrata ifjúsági mozgalomba. 1933- ban menekülnie kellett a hitleristák elől, s Norvégiá­ban a Volkshilfe című lap­nál dolgozott. 1936-ban a spanyol polgárháborúról tu­dósított skandináviai újságo­kat. A Hitler felett aratott győ­zelem után, 1945-ben azon­nal visszatért Németország­ba, s ettől kezdve politikai karrierje felfelé ívelt. 1957- ben már Nyugat-Berlin kor­mányzó polgármestere, 1966- ban az úgynevezett nagykoa­líciós kormány külügymi­nisztere, s 1969-ben az NSZK kancellárja lett. 1971-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki, 1974-től, miután lemon­dott a kancellári tisztségről, továbbra is pártjának elnö­ke maradt. Ezenfelül két fontos nemzetközi funkciót is betöltött mind a mai napig: elnöke a Szocialista Interna- cionálénak, és annak a bi­zottságnak, amely észak és dél ellentéteit igyekszik or­vosolni. Történelmi érdemei közis­mertek. 1970-ben hazája ré­széről ő kötötte meg a szov­jet—nyugatnémet szerződést, amely a többi között az erő­szakról való kölcsönös le­mondást is tartalmazta. El­ismerte az Odera—Neisse határt, amellyel Európa egyik legkényesebb nyitott kérdését hozta nyugvópont­ra. S az ő kormánya vette fel a diplomáciai kapcsolatot az európai szocialista orszá­gokkal. Politikai elvei és cseleke­detei mellett emberi maga­tartása is mindig rokonszen­ves volt. Kancellárrá válasz­tása után' is megtartotta ko­rábbi lakását a Venus-Ber­gen, a bonni rózsadombon, nem költözött be a kancellá­ri palotába. Jobbra tőle egyik közeli házban a The New York Times tudósítója lakott, balra a TASZSZ-iro- da vezetője. Ha találkozott velük, mindig megállt egy kis közvetlen csevegésre. Em­lékszem, egy koncert után velünk együtt odaállt a ru­határ elé, és megvárta, míg sor kerül rá. Willy Brandt ellenezte és ellenzi az euronukleáris ra­kéták telepítését, s nagy ré­sze van abban, hogy pártja határozottan a telepítés el­len foglalt állást. Sohasem volt kommunistabarát, de mindig a szocialista orszá­gokkal való reális együtt­működés híve volt és ma­radt. Polgár Dénes A Gazdasági Fejlesztési és Együttműködési Szervezet (OECD) legújabb prognózisai azt állítják, hogy a tőkés or­szágokban nincs visszaút a teljes foglalkoztatottság aranykorához. A szakértők úgy ítélték meg a helyzetet, hogy az Egyesült Államok­ban, az NSZK-ban és az Angliában mutatkozó javu­lás ellenére 33 millió em­ber — vagyis a munkaké­pes korú lakosság 9 százalé­ka — 1985 derekán hiába keres majd munkát. VÉGELÁTHATATLAN FOLYAMAT A kormányok felismerték, hogy az élénkülésnek nem lesz kellő ereje ahhoz, hogy kielégítse a munkahelyekre irányuló keresletet. A leg­nehezebb helyzetben Nyu- gat-Európa államai vannak. Az előrejelzések szerint kon­tinensünk nyugati részén a jövő esztendő közepén az állástalanok száma megha­ladja majd a húszmilliót. A kép nem is a jelenlegi hely­zet és a közeli kilátások miatt sötét, hanem mert egy régóta tartó, erősödő, és a jelek szerint egyelőre meg­állíthatatlan folyamat bon­takozik ki. Amíg ugyanis az Egyesült Államokban 1973— 1980. között 15 millió — eb­ből hétmillió a nettó növek­mény —, Japánban pedig hárommillió munkahely lé­tesült, addig a Közös Piac országaiban 1970. és 1982. között egyetlen többlet mun­kahely sem jött létre. Különösen nagy problé­mákkal kel] szembenézniük a fiataloknak. A statisztikai adatok szerint a Közös Piac országaiban például a jelen­leg mintegy 14 millióra be­csült munkanélkülieknek a fele 25 esztendőnél fiatalabb. De egyes országokban ezt a szomorú számot is örömmel fogadnák el saját valósá­guknak. Angliában, Fran­ciaországban, Belgiumban például egész korosztályok készülnek kilépni az iskola­kapun az elhelyezkedés mi­nimális reményével. Köztük természetesen nagy szám­ban vannak diplomások, akiket különösen súlyosan érint, hogy a sok időbe és pénzbe kerülő tanulmányaik ellenére a társadalomnak nincs igazán szüksége rájuk. Igaz, sok országban ennek okát abban is látjuk, hogy az oktatási rendszer nem fe­lel meg a korszerű követel­ményeket támasztó ipar, mezőgazdaság, szolgáltatá­sok igényeinek. LEHETSÉGES KIUTAK? Ezzel összefüggésben — bizonyos mértékig kivezető útként — sokan hangsúlyoz­zák: a következő években erősíteni kell az átképzési rendszereket, javítani azok programját. Nagy kérdés azonban, hogy a dolgozók hogyan fogadják ezeket a terveket. Az átképzéssel kap­csolatos magatartásokat ugyanis nagymértékben be­folyásolják nemcsak a vár­ható elhelyezkedési lehetősé­gek, hanem a fizetések ala­kulása is. Az eddigi felmé­rések szerint a szellemi dol­gozók átképzés utáni kere­sete változatlan maradt, csak egyes esetekben nőtt, míg a munkásoké többnyire csökkent. Sokan azt vallják, hogy a harminc év körüliek hajlandók új ismereteket befogadni, megbirkózni az ismeretlen tananyaggal, a 45 éven felüliek már nehezen vállalkoznak erre. Egyre több országban az állástalanok számának mér­séklésére a munkaidő-csök­kentéssel, az: úgynevezett osztott munkaidő bevezeté­sével kísérleteznek. (Ez utóbbi lényege, hogy ugyan­abban a munkakörben fél­fél munkaidőben két embert foglalkoztatnak.) Ezeket a megoldásokat azonban a szakszervezetek elutasítják, mondván, nem teremtenek újabb munkahelyeket, és hosszabb távon nem kínál­nak igazi megoldást a mun­kanélküliség gondjaira. FOGADKOZÁSOK — TETTEK HELYETT A kormányok most fogad- koznak, hogy az infláció mérséklése, a költségvetési deficitek leépítése után min­den erejüket a foglalkozta­tottsági helyzet javítására összpontosítják. A baj csak az, hogy nincs egyetértés a már-már sorscsapásnak szá­mító munkanélküliség tény­leges okainak, meghatározá­sában és még kevésbé van összhang a kivezető út fel­vázolásában, a konkrét tet­tek pedig egyre csak késle­kednek. Egyértelmű, hogy a problémát nem lehet csak „mikrogazdasági” szinten kezelni, mert a vállalatok képtelenek megbirkózni a tornyosuló feladatokkal. A kormányoknak a munka­adókkal és szakszervezetek­kel közösen lehetne — és kellene — kidolgozniuk a megoldásokat, amelyek ter­mészetesen csakis kompro­misszumokkal érhetők el. Egy biztos: sürgősen cse­lekedni kell, mert ebből a már-már valóban ördögi körből egyébként nincs ki­út. Az állástalanok kényte­lenek visszafogni fogyasztá­sukat, ami gátolja a mun­kaalkalmakat teremtő kere­setélénkülést. Ugyanakkor mert kiestek a termelésből, a nemzeti termelés is csök­ken, vagy a lehetségesnél ki­sebb mértékben nő, ami ugyancsak meggátolja a gyorsabb növekedést, A tőkés országokban az állástalanok serege várako­zókból és reményvesztettek­ből áll, de már az utóbbiak vannak többen. Faragó András Héptáncos családok A Szovjetunió északnyugati részén található Komi Autonóm Köztársaság fővárosában, Sziktivkarban negyven családi együttes adott találkozót egymásnak a zenei és néptáncver­senyen. . , , . A családi együttesek szines programokkal ér­keztek. Az előadásokon orosz és komi népda­lok csendültek fel, a Szovjetunió népeinek táncait mutatták be, és népi hangszereken szólaltatták meg a nemzeti dallamokat. A családi együttesek seregszemléjének győz­tesei rendszeres szereplői a falusi és városi klubokban, kultúrházakban tartott előadások­nak, az együttesekben valamennyi korosztály képviselteti magát, s a fellépések mindig nagy közönségsikert aratnak. Valerij Ponomerjov, vorkutai bányász hatéves Ruszlán fiával díjnyertes tréfás román tánca a seregszemlén (Fotó: TASZSZ - APN — KS)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom