Békés Megyei Népújság, 1984. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-25 / 47. szám
1984. február 25., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Művészetről, a régi Orosházáról meg erről, arról Csáki-Maronyák József festőművész emlékei Csésze forró tea, meleg műteremlakás. Cigaretta- füst. Emlékek élesztése. — Igen, a kezdet. Számomra minden kezdetek eleje. A gyerekkor. Orosháza volt a bölcső, ahol hamar megtapasztaltam rosszat, jót vegyesen — mondja Csáki- Maronyák József. — Négyéves voltam, amikor édesapámat, mint a 101. gyalogezred bakáját elvitték a háborúba. Édesanyám fillérekért katonaingeket varrt, hogy legyen betévő falatunk. Aztán az iskolák. Jó tanuló voltam, szerettem a matematikát. Sokáig kacérkodtam a műszaki pályával is, de amikor szegedi gimnazista voltam, már egész tablóra valót rajzoltam az is- koltársaimról. Közben édesapám a tehetősebb iparosok sorába került, Orosházán házat vett, mintakertészetet csinált. Többé nem voltak anyagi gondjaink. Műszaki egyetemre iratkoztam, de hamar rabul ejtett a művészpálya. Átmentem a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Rudnay Gyula tanítványa lettem, s ez életre szólóan meghatározta sorsom. Megtanultam becsülni az évszázados értékeket, azt, hogy újabb korok csak másként fejezhetik ki a valóságot, de nem jobban. Évezredek óta az ember lényege nem sokat változott. Örömeink, küzdelmeink, szépre-jóra áhíto- zásunk ma is éppen olyan, mint volt az ókor emberének. Ugyan melyik szobrász képes jobb alakot formázni, mint ahogy tették a görögök? Ki az a festő, aki szebb képet fest, mint Rembrandt? Másként fejezhető ki a modern kor, de ez nem feltétlen művészi előrelépés. A technikai fejlődés szédítő sebességű, de a művészet tárgya, az ember, történelmi távlatokban alig változik. Rudnaytól éppen a lényeg felismerését, kifejezését tanultam. Olyan erős egyéniség volt, annyira hatása alá kerültem, hogy sokáig azért kellett küzdenem, hogy megtaláljam a saját hangom. Régi rajzokat, vázlatfüzeteket keres tengernyi papírhalom mélyéről. — Ezeket az aktokat Orosházán készítettem, öreg zsellérek, inas parasztok is modellt álltak, amikor, mint önként vállalt házi feladatot teljesítve rajzoltam, festettem őket. Barátaim társaságában 1934 nyarán biciklivel felkerekedtünk, és bejártuk Olaszországot. A művészet csodáit látva rájöttem, hogy tulajdonképpen nem tudok semmit. Diplomával a zsebemben a lázas tanulás, az útkeresés évei következtek. Megsárgult kiadvány, az Orosházi Szépmíves Céh 1937-es évkönyve bukik elő a polcok rejtekéről. A képzőművészeti osztály választmányában Csáki-Maronyák József neve mellett Kohán György szerepel. — Afféle ellenzékieskedő kör volt a Céh. A „kurzus” megmozdulásaival szemben, baloldalról próbáltuk hallatni a hangunkat. Emlékszem, Soós Jóska barátom, aki később a pesti orvostudományi egyetem professzora és rektora lett, akkor még Orosházán falusi orvos volt, és a néptáplálkozásról végzett kutatást. Akkor történt mindez, amikor az Alföld Szálló előtt, az emberpiacon 1 pengőért árulták magukat a napszámosok. Klein Andor ügyvéd saját kiadásban jelentette meg Orosháza történetét. Nagy izgalmat keltett, amikor a régi községházi iratokat Gyopárosra vitték ki fűteni, s a kihajított papírok közt eredeti Kos- suth-kéziratot talált... Kohán György is a Céh tagja volt, de akkor olyan nyomorban élt, hogy gyakran festéket se tudott vásárolni. Felesége varrt, abból a keresetből vettek néha egy kis szalonnát. A Szépmíves Céhben magam is tartottam képzőművészeti előadásokat, s készítettem karikatúrákat a helyi hatalmasságokról. Igaz, ezek nem jelenhettek meg csak egy tótkomlósi nyomdában, ahol le tudtuk nyomtatni a fametszeteket, pedig Orosházának akkor 3 újságja és nyomdája is volt! El sem lehet képzelni, milyen megmerevedett társadalmi hierarchia szorításában éltünk. Ha például az orosházi korzón végigsétálta főszolgabíró, micsoda esemény volt! Később, amikor kijutottam Párizsba, álmél- kodva láttam, hogy a Szaj- na-hídon egy baka odamegy egy tiszthez, és tüzet kér tőle. Nálunk?! A közlegények be se mehettek az „úri” utcába. Természetes tehát, ha a Szépmíves Céh tagjai keresték a kapcsolatot baloldali politikusokkal, Szobek Andrással, Erdei Ferenccel, s lett a mi Darvas Jóskánk összekötő kapocs az orosházi eszme és az országos áramlatok között. Első önálló kiállításáról, külföldi tanulmányutakról beszél a Mester. A felszabadulásról, arról, ahogyan a műegyetem zegzugos pincefolyosóin átvészelte a nyilas időket. Aztán az új alkotókorszak, tanársága, a Kossuth-díj. Portréit elismerték, méltányolták, s ő dolgozott, nem arra figyelve, hogy ki a modell, hanem, hogy van-e benne valami érdekes vonás, művészileg kifejezhető karakter. Egyik megbízására ma is izgatott cigarettaszippantások közt emlékezik: — 1951 őszén kaptam egy telefont, hogy másnap délután 2-re menjek be a minisztériumba. Nem mondták, mit akarnak. Amikor megérkeztem, már ott ült Pát- zay Pál. Kérdem, mi járatban? Ö sem tudta. Nemsoká nyílik az ajtó, jón Pór Bertalan. Később Kisfaludi Stróbl Zsigmond és Konecs- ni György. A nevek fontosak! Amikor együtt voltunk, behívattak a miniszterhelyetteshez, aki közölte velünk, hogy az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy 60. születésnapjára megfesthetjük, megmintázhatjuk Rákosi Mátyást. Tanakodtunk, hol üljön modellt. Mert ugye akkor ilyen megbízást ki mert volna visszautasítani? Javasoltuk, hogy berendezünk egy műtermet a főiskolán, vagy valami nagy helyiségben. Még a Galéria aulája is szóba jött. Végül Rákosi Akadémia utcai irodájának előcsarnokában rendezték be a műtermet. Levitték az íróasztalát, telefonjait. Három napon át a szemünk előtt intézte az ügyeit, telefonálgatott, írt, fogadta a referenseket. Mi pedig dolgoztunk, készítettük a vázlatokat. Hátunk mögött bőrkabátos testőrök lesték mozdulatainkat. Néha megkérdezte: „kinek üljek?” Amikor elkészültek a művek, az egyiket túl erőtlennek, a másikat szomorúnak találta a „zsűri”. Az én festményem nyerte meg tetszésüket, és sokszorosították közforgalomba a Rákosi-festményem. Még a Kossuth-díjam indoklásába is beírták ezt a munkám, pedig azt már korábban, a Mi- kus-portréért odaítélték. Annyit mondanék még erről a közjátékról, hogy sose szabad azonosítani a művészt a modelljével. A világhírű Holbein megfestette VIII. Henrik portréját, aki néhány feleségét meggyilkoltatta. Senkinek se juthat eszébe, hogy a festőt hibáztassa, amiért megörökített akár egy szörnyeteg. Hogy úgy mondjam, nem vonhatjuk be ezért Holbeintől a „jogosítványát”. Fel nem sorolható kiállítás, díjak, termékeny munkásság vértezetében a 74 éves Csáki-Maronyák József a ritkán megszólaló művészek közé tartozik. — Számomra a közönség elismerése a legfontosabb díj. Ha képeimet szeretik, szívesen nézik, vásárolják, többet jelent bármilyen mondvacsinált rangsornál. Harcaimat megharcoltam, nem kívánok részt venni piti tülekedésekben. Riadtan látom, mekkora fogalomzavar van a fejekben, milyen világhatalom lett a sznobizmus. Bernáth Auréllal vallom, hogy a modernkedés addig mehet, ahonnan még Tiziano festőnek látszik. Túljutottak ezen a határon! Amikor a stockholmi múzeumban. .mint kiállítási tárgy egy szabályos W. C.- csésze látható, amikor bekötött szemű, szédült alakok vödörből vért freccsentve hozzák létre „alkotásaikat”, nincs mit mondanom. Szerencsére nem is ez a dolgom. Én „csak” festek, a magam igénye, tehetsége szerint. Számomra ez éppen elég. Andódy Tibor Kántor Zsolt versei: Civil helyek A fodrásznál a tükrök vonzanak, altató varázslatok, finom ujjak játéka fejemen, titokzatos illatok. A könyvesboltban zene szól, átszellemülten lapozgat egy vevő, szemüvegén tükröződik a sálingen Zabhegyező. A bútorboltos jó barátom, egyénisége beragyogja e helyet, egy esztétikus álom: szép bútorok, lakás, otthon, meleg. Kell a csend Minden megnagyobbodik a csendben, fényüket vesztik a zajok, közelebb hozza egymáshoz a dolgokat hajszálnyi sóhajod; kell a közelség, sok volt már a távolból, sokáig csak a messze, s nőtt a táv, sokáig csak a várakozás, türelem; összeszűkült a messze; nőtt a vágy! Néha érezzük egymás gondolatát, elég, ha megérintelek, a beszéd kiszélesíti a határt, bár erről nincs röntgenlelet. Elég, ha megérintelek! E. Kovács Kálmán versei: Ezerkilencszázharmincnyolc Komor vészfelhők kavarognak, rabszolgái lettünk a sorsnak. Micsoda kor, micsoda eszmék: a becsületet kiherélték. A tisztesség porig alázva cégért fest a bordély falára. Emberség, jóság jegyre sincsen, istenhivők, hát hol az isten? Az igazat mikor üvöltöm, a bíró int: ötévi börtön. Tömény kinsavtól csontig ázva vérrel vagyok fölpántlikázva. Szabadság, hol vagy, merre koslatsz, burzsuj rimákkal hol borozgatsz? A remény iszkol, a nyomába őrült ördög veszett kutyája. A jövő bőm ló cérnaszálon mélység fölött botolva táncol. Látom, ahogy gyújtják a máglyát elhamvasztani Európát. Tanács némely hangoskodónak Ordító úr, mért kiabál-kajabál maga folyvást, Így a tekintélyét őrizi-óvja talán? Célba nem ér, aki hangorkánnal pótol egy érvet, Csendes szó is elég, ott ahol értik a szót. Oláh Éva: A huszadik új év elé (Szerelmem átmentőjéhez) Amikor kialszik a világ, S az emberek reményt cserélnek, Egy másodpercre feléd nézek. Amikor kialszik a világ. Fekete hóban, nagy pehelyben Szilveszter száll a kertek alján, Megfáradt telkemmel a karján. Fekete hóban, nagy pehelyben. Bokámra láncolt fegyelemben Utat vágok az idő testén, Ezen az éjfélt váró estén, Bokámra láncolt fegyelemben. Minden évből egy másodperc csak Hiányod nagy hosszát megjárni. Magamat benned megtalálni, Minden évből egy másodperc csak. Szeretném, hogyha tudnál róla: — őrizlek féltőn és dühödten, Nemes fényként az aranyrögben, S az életem alig egy óra. Csáki-Maronyák József: Berend T. Iván
