Békés Megyei Népújság, 1984. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-25 / 47. szám
o J 1984. február 25., szombat Vallomások a gyermeki áldozatvállalásról Nincs semmi különös a vésztői Békési házaspár életében. Nincs magas kitüntetésük, nem találtak (el semmit, még csak nem is űznek ritka, különös mesterséget. Hogy miért írunk mégis róluk? Válaszoljon helyettünk a két idős ember vallomásai Beszéljenek életükről ők maguk! Hz ember „Itt, Vésztőn születtem, Kertnagypusztán. Apám uradalmi kocsis volt. Nem volt könnyű az élet akkoriban. Hajnalban dudáltak, és naplementéig nem volt megállása a cselédembernek. És azok a lakások ... Jól emlékszem, két családra jutott egy szabadkéményes konyha ... Hárman voltunk testvérek. A legöregebb odamaradt a háborúban, a másik elkerült Miskolcra, most is ott él. így hát én maradtam itt, az öregekkel. Apám szegény, idős korára teljesen világtalan lett, úgy vezetgettük mindenhová. Emlékszem, drótot húztam ki a kertbe, arra kampósbotot tettem, hogy legalább oda ki tudjon menni egyedül. Aztán anyám 1970-ben egyedül maradt, azóta én voltam csak a támasza. Eljártam dolgozni, aztán reggel, este rohantam hozzá. Széle, hossza egy volt szegénynek, nehezen mozgott már. Szombatonként mostam rá, de a ház, meg minden rám maradt. Mert azt mondta, nem megy el a háztól, ő már csak ott marad, ahol mindig élt. A testvérem, igaz, elvitte egy télen Miskolcra, de nem jött ki azzal a menyével sem — mi tagadás, rossz természetű volt a mama, nem tudott a szájának parancsolni —, hazahozták hát, hadd legyen itthon, ha úgy szeret magában. Az anyjuk meg szegény kórházban volt, sokat betegeskedett, nem tudott segíteni rajtam. Pedig 1982-ben volt, hogy ott kellett hálnom a mamánál, úgy elgyengült. Aztán, csak rendbe jött megint egy kicsikét. Hát így szaladgáltam én hozzá 14 évig. Még szerencse, hogy 1976-ban nyugdíjba jöttem, így szabadabban mozoghattam. Itthon is megcsinálhattam az anyjuknak, amit éppen kellett, mert azóta is betegeskedik szegény, hogy a kórházból kiengedték. Gondoltam is néha, ha én elcsúsznék a téli, jeges úton, beborul nekem, de az anyámnak is. Mi lenne vele nélkülem? Mikor aztán végleg leesett a lábáról, bementem a tanácselnökhöz, szóltam neki, vitessük el az elfekvőbe, mert már nem bírom tovább ellátni. Az orvos meg azt mondta, nem sok az élete, de még elhúzhatja egy év formán. így aztán bekerült az elfekvőbe, s nem sokkal rá, meg is halt szegényke.” Az asszony „Tudja, kedves, későn mentem férjhez. Az anyámról kellett gondoskodni nekem is, minek kössem hát máshoz az életem? Aztán megismertem az uramat, jó ember volt, nehéz is volt már egyedül, hát ’54-ben — két idős cseléd — csak megesküdtünk. Most lesz 30 éve, február 27-én. Édesanyámat 7 évig tartottuk még, szél érte, nem tudott mozogni. Te jó ég! De sokat húzkodtam az alatt a hét év alatt. Az uram meg éjjel-nappal a vízügyhöz járt, kubikolni. Aztán ott voltak rá a szülei... Sanyit is ő tanítatta ki, a testvérét — csak nem mondja —, ő volt a fél keze az egész családnak. Most végre nyugalma van, csak én jönnék egy kicsit rendbe. Terveink? Vágya-, ink? Nincsenek nekünk. Nyugalmat, békességet szeretnénk, nem kell nekünk már semmi más. Ügysincs kire hagyni, amink van. Eléldegélünk még egy darabig. Aztán majd lesz valahogy.” * * * Ugye valóban semmi különös nincs Békési János és felesége életében? Bizonyára másutt is akad az övékéhez hasonló sorsú ember. A gyermeki szeretet, a ragaszkodás, az áldozatvállalás, e szép megnyilvánulásait azért — úgy hisszük — mégis érdemes volt megörökíteni, hisz, sajnos (!) mindennek az ellenkezőjéről is jócskán hallhatunk napjainkban. Elhagyott, magányos öregekről, zsúfolt, s egyre zsúfoltabb szociális otthonokról, ahova bizony ritkán kopogtat be egy-egy hozzátartozó... S bár társadalmunk olykor erőn felül is mindent megtesz az életük alkonyán levőkért, a gyermeki szeretet, a valakihez tartozás érzését képtelen pótolni... Ezért, ha úgy tetszik, példaképül idéztük fel a vésztői házaspár küzdelmét. S még valamiért: mert biztosak vagyunk abban, életük úgy — a „mindent megtettünk” nyugalmával — lett teljessé. Ezzel az érzéssel, maguk is nyugodt, békés nyugdíjaséveknek nézhetnek elébe... Nagy Ágnes Fotó: Gál Edit Számítástechnika ugrásra készen Újdonsült számítógép-tulajdonos iskolák Jó tíz hónapja a számítás- technikai program új szakaszba lépett Magyarországon. A Művelődési Minisztérium és még jó néhány intézmény, bizottság 1979-es közös javaslatának szellemében — amely 1990-ig a középfokú oktatási intézményekben általánossá kívánta tenni a számítástechnikai alapismeretekre való felkészítést — a gimnáziumok, a szakközépiskolák és az önálló igazgatási szakmunkás- képző iskolák térítésmentesen számítógépet kaptak. Néhány középiskola már addig is rendelkezett számítógéppel, s indított olyan osztályt, ahol a számítógép a tanulók mindennapos társává válhatott. Az újdonsült géptulajdonosok helyzete mégis nagyon különbözött a régiekétől. A tanulók ugyanis nem tanterv szerint, hanem iskola utáni szakkörökben, s nem a számítástechnikát régről ismerő szaktanároktól, hanem a tanulók tudása előtt épp hogy csak néhány óra előnnyel rendelkező tanároktól tanulgatták heti egy órában a számítástechnikai alapismereteket. A tanárok háromnapos képzést kaptak mindössze, s aztán idejük, érdeklődésük arányában, autodidakta módon ásták bele magukat e tudomány rejtelmeibe. Tudni kell, hogy a számítógép az oktatásban kétféleképpen jelenhet meg. Egyrészt, mint oktatási cél, amikor a programozásra tanítják a tanulókat, másrészt oktatási segédeszközként, ez esetben valamely tantárgy szemléltetésében, visszakérdezésében nyújt segítséget. Ez utóbbi használati mód az úgynevezett felhasználói tevékenység az, ami könnyen és gyorsan elterjedhet, hiszen gyakorlásához nem szükséges több, mint egy kazettáról a programot átjátszani a gépre, s a kívánt információkat a billentyűk segítségével közölni a számítógéppel. Vajon mire volt elég az 1983 84-es tanév első féléve? Mire jutottak, milyen tapasztalatokat gyűjtöttek számítástechnika-ügyben az iskolák? A géppel a békéscsabai egészségügyi szakközépiskolában ismerkedem meg. Televíziókészülék, előtte „író- gép”-billentyűk. Jobboldalt kazettás magnó csatlakozik a készülékhez. Korábbról tudom, hogy 58 ezer forint volt az ára, s hogy BASIC (ejtsd bézik) nyelven beszél. Szerencsére vannak tolmácsaim. Zátonyi Sándor és Le- hoczki Pál végezte el azt a bizonyos háromnapos alapképzést. (Amiből egy nap a gép átvételét jelentette.) Ök ismertetnek a „masinával”, s itteni sorsával. Az iskolában két szakkör indult. Kéthetenként két óra képzést kap mindegyik szakkör. A gyerekek a programozást tanulják, s már ismerik az alaputasításokat. A felhasználói tevékenység a programozás elsajátítása közben automatikusan készséggé válik. Hogy a programozásban meddig juthatnak előre, az nehezen bemérhető, hiszen a tanárok maguk is átlagosan napi két órát kell foglalkozzanak az alapismeretek megszerzésével. A kereskedelmi és vendéglátóipari szakmunkásképző iskolában már nehezebben indult be a dolog. Madzsó István hely- és időhiányra panaszkodik. A gépnek nincs külön helye, ezért, ha használják, ki-, majd becsomagolásra van szükség. A pedagógus heti 25—26 órája mellett csak két órát képes a géppel foglalkozni hetente. Megértem indokait: a munkanapok fárasztó hajszája közben képtelen erre több időt fordítani, a hét végét családjával akarja tölteni. Ennek ellenére igyekeznek az iskola mind az ezer tanulójával megismertetni a számítógépet, s a matematika-szakkör keretében jelenleg is használják. Ám ez nagyon kevés. Az érdeklődés is nagyobb ennél, csakhogy jó néhány tanárt fel kellene venni még ahhoz, hogy minden tantárgy pedagógusa időt szakíthasson a számítástechnika megismerésére, és használni tudja a gépet. A helyzet a gyerekek oldaláról sem könnyű: úgyszólván egész napjuk foglalt, sok a bejáró, kollégium pedig nincs. A Kemény Gábor Szakközépiskolában kész programokkal vár Mekis László és Ramasz Károly. A képernyőn megjelenik Magyarország térképe. (Később tudom meg, ennek programozása öt óra volt.) Próbára tehetem magam, hogy hazánk 115 városát el tudom-e helyezni a képernyőn látható térképen. Ha megtalálom a pontos helyet, a gép a Rákóczi-induló elejét játssza. Az egész program elkészítése egy hónapot vett igénybe, igaz, a 115 város légvonalban egymástól mért távolságát is tudja már a gép. Itt is két szakkör indult 18—20 résztvevővel, heti egy órában. A tanulók emellett még kapnak külön gépórát. Kevés a gép — pedig nekik kettő van —, de örömmel újságolják, hogy rövidesen még kettőt kapnak. Panaszkodnak a könyvekre: kicsi a példányszám, s nem pedagógusok írták, oktatásra nem alkalmasak. Maguk sem tudják, mennyit foglalkoznak a géppel, de az biztos, hogy napi több óráról van szó. Ramasz Károly Bécsből hozott egy számítógépet száz dollárért. Önnön továbbképzésére, a tanulók hasznára, saját pénzén vásárolt Sinclair ZX Spectrum gépet magyarországi értékének 20 százalékára vámolták! Mikor meghallom, el sem akarom hinni.* „Megnyugtatnak”, tényleg így történt. A két számítástechnikától alaposan fertőzött tanár a kijáratig kísér. Egyik ötletükkel alaposan meglepnek: mi volna, ha a Békés megyei Népújság közölne számítógépes feladatokat? Esetleg minden héten valamelyik iskola egyik szakköre adná a feladványt. Válaszolni bár alig tudok, a felvetés első hallásra szimpatikus és használhatónak tűnik. (Talán még hallunk róla, főleg ha az érdeklődés is ezt kívánja.) A Sebes György Közgazda- sági és Kereskedelmi Szak- középiskola helyzete egészen más mint az előzőekben említetteké. Hiszen már harmadik éve, oktatnak a számítástechnikai folyamattervező ágazaton. A tanulók a PL/1 programnyelvet tanulják, de ismerkednek a BA- SIC-kel is. Ha valaki egy nyelvet tud, az gyorsan és könnyen képes átállni egy másikra — tudom meg Bor- gula Ilonától, az iskola egyik igazgatóhelyettesétől. A kérdésre, hogy a tantervi órákon oktatott számítástechnika milyen táptalajra lel a gyerekekben, csak jót hallok. Ez az iskola egyébként a tanárok továbbképzésének egyik megyei bázisa. A hamarosan induló 40 órás tanfolyamra azonban mindössze heten jelentkeztek, holott ennek ára mindössze négyezer forint, ami igazán kedvezményes összegnek mondható. Feltétlenül több jelentkezőre számítanak a tanév utánra tervezett 20 órás tanfolyamra, amely folytatása lesz a már említett háromnapos tavalyi képzésnek. Ott figyelembe vennék azt, hogy az elmúlt évben a tanárok autodidakta képzéssel meddig jutottak. A Sebes György Szakközépiskola tapasztalatai rendkívül hasznosak lehetnek, s az elmúlt két és fél év eredményei egyértelmű útmutatást adhatnak a kezdőlépéseket tevő iskolák számára. Egyébként itt is beigazolódott a más országokban már régen megfigyelt sajátosság, hogy a gyerekek gyorsabban képesek közel kerülni a számítógéphez, mint az „idősebb korban” e tudománynyal ismerkedni kezdő tanárok. Hogy miért, arról Hajnal Lajost, a Békés megyei Pedagógiai Intézet igazgatóját kérdezem. — A gyerek játékszernek látja a gépet. Újat lát. kiváncsi lesz. ki akarja ismerni. A tanulás így élményszerű. Másrészt a felnőttek kötöttebben, merevebben gondolkodnak. Ha egy — egyébként kifogástalan — matematikatanár tizedszerre is elhibázza a programot, elkedvetlenedik. Nem szerejük ugyanis pozitív énképünk szétrombolá- sát. Sikerélményre van szükségünk. Szemléletünk amúgy is prakticista: túl gyorsan szeretnénk elsajátítani minden ismeretet. — Ügy érzem, nem minden tanár képes a jelenlegi terhelés mellett ilyen meny- nyiségű plusz igénybevételt vállalni. Fizetésük kevés, a túlórákra szükségük van. Kaphanak-e órakedvezményt? — A nagy iskolákban rövid időn belül minimum fél állásban szükség lesz számítástechnikai szakemberre. Ha valakinek munkaköri kötelességévé teszik a számítógéppel kapcsolatos tevékenységeket, akkor annak nyilvánvalóan időt is kell biztosítani. — Sak a kritikus észrevétel a tankönyvek mennyiségére és minőségére ... — Tudomásul kell venni, hogy a számítógép szinte elárasztotta az iskolákat (még ha ez iskolánként csak egy- egy gépet is jelent,) s hogy ezzel nem is tarthatott lépést a könyvfordítás, -szerkesztés és -nyomtatás. Ezek külön szakmák, amelyeknek minden tekintetben kapaszkodniuk kell, hogy utolérjék ezt az áradatot. Szerencsére most már havonként jönnek az új könyvek. Az ötlet is havonta 20 oldalas melléklettel jelentkezik, de más heti és havilap is közöl segédanyagot. A Mikroszámítógé- pes Magazin, amelynek szerkesztői között tanulók is vannak, ugyancsak"' értékes segítséget nyújt. Egy-két év alatt telítődni fog a piac. — Ahol a szakkörök jól működnek, ott máris kevés a gép . . . — Néhány iskola további gépeket kap hamarosan. A gépek átadásának kritériuma, hogy gépenként két tanár járjon számítástechnikai tanfolyamra. Tavasszal még 21 gépet kap a megye. Természetesen azok az iskolák kapnak elsősorban, ahol a számítástechnika az intézmény profiljához szorosan kapcsolódik. Ezenfelül az iskolák erejüknek megfelelően még vásárolhatnak gépet. Ami eddig történt, az a számítógéppel való első ismerkedés volt. Mostantól a tömeges képzésen van a hangsúly. „Beindítani mindenkit!” Ungár Tamás | ’ Amit tudni akarsz a szexről A közönség már szavazott. Hiszen csütörtök délelőtt, Woody Allen 1972-ben készült filmjének első játszási napján egy gombostűt is csak lökdösődések árán lehetett volna leejteni a békéscsabai .Szabadság moziban. A közönség nemek közötti arányát vizsgálva úgy tűnt, hogy az erősebb nem képviselői sokkal inkább szomjazzák a továbbképzés eme oldott formáját, mint a gyengébb nem. (Persze lehet, hogy ők jobban ráértek.) Nos, aki szereti Woody Allen sajátos világlátását, abszurdba hajló humorát, kifogyhatatlanul áradó ötletsziporkáit, az most sem csalódott. A hetvenes években — tőlünk Nyugatra — mindent elborító szexhullám arra volt jó a furcsa emberke számára, hogy parodizálja a különböző filmes irányzatokat, sőt, irodalmi kari- kírozásra is futotta erejéből, s mindezt szellemes, ironi- kus-önironikus történetekbe ágyazva fogalmazta meg. A több kis történetre épülő film most segített abban az író-rendező-színész Woody Allennek, hogy elkerülje az üresjáratokat, s a kis egységek mindegyike fáradhatatlannak bizonyuljon. A középkori történetben elsősorban a nyelvi lelemények és irodalmi párhuzamok arattak frenetikus sikert, ugyanis az alapszituáció csak egy villámtréfával elegendő munícióval volt ellátva. A különböző szexuálpszi- chológiai aberrációk kifejtései és magyarázatai a többi történetben azért hatottak oly lehengerlő erővel, mert a természetellenest természetesnek ábrázolta, a szerelmi élet torzulásait az irónia mellett kellő megbocsátással, megértő ártatlansággal enyhítette. Azt hiszem, nem jelent senkinek meglepetést az az állítás, hogy a film legjobb alakítást nyújtó szereplője Woody Allen. A csetlő-botló kisembert mindig ellenállhatatlan bájjal megformáló Woody a férfifaló cicivel szemben aratott győzelmével együtt is ugyanolyan nevetséges, esendő és kiszolgáltatott marad, mintha az ellenfél szóra sem érdemes kishangyaként észrevétlenül hagyja a csatamezőn. Nem véletlenül szerkesztette a film záró részébe a rendező a Mi történik ejakuláció közben? című történetet. A szervezet belső felépítésének egy gyárhoz hasonló, belső láttatása, az agyközpont ilyenfajta ábrázolása egyszerűen feje tetejére állítja a képzeletet. A szerelem eme sajátos, „új perspektívákat” megnyitó láttatása egyszerre a döbbenet, a csodálkozás és a fuldokló kacagás hullámzó állapotában tartja a nézőt. Woody Allen megint egészen sajátosat alkotott. Pont 12 évvel ezelőtt. A film vásárlásának késleltetését nem kell magyarázni. Hiszen még ma sem egészen biztosak benne, hogy 16 vagy 18 éven felülieknek ajánlják. Pedig aki arra spekulál, hogy sok pucérságot és disz- nólkodást fog látni, az akár jegyet se váltson a filmre. Aki viszont szereti a fanyar humortól egészen az akasztófahumorig terjedő, egyéni Woody Allen-látásmódot, s nem sértődik meg azon, ahogy bennünket, embereket ábrázol, az nem fog csalódni. B. Sajti Emese
